● news.bsdnet.hu

Mint április 12-éig naponta ezer forrásból értésünkre adták, össze kell fognia a nemzetnek, mert jönnek a pomogácsok, és ha nem fogunk össze, nem tömörülünk azonnal Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon zászlaja alatt, akkor rettentő háborúba sodródunk velük, lesz még sittyegés-suttyogás is. Végső soron lett valamiféle összefogás, csak nem a pomogácsok ellen, és jelenleg Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon azon mereng, hogy nem tudja, miből fog megélni májustól. Nekünk mindegy, csak ne a mi nyakunkon tegye, mint eddig, itt, a Négyszögletű Kerek Erdőben. Meg adja vissza, amit elszedett. (Képünk illusztráció) Azonban, amint Borisz Grozovszij, a Szaharov Intézet munkatársa és az intézet betiltott, de azért megjelenő lapjának, az „Ország és Világ”-nak a főszerkesztője írjaa The Insiderben,más országokban sem nagyon megy ez a zászló alá tömörülés. Sok a Zordonbordon, egyik kisfejű, másik nagyfejű, harmadik hordóhasú, negyedik hígvelejű, nem is sorolhatjuk végig őket, a legtöbb ez mind, egyszerre, és mindegyik a láncos lobogója alá akarja terelni a népet – de ez csak ott működik, csak ott fogadják el egyáltalán a háborúskodás gondolatát, ahol valódi a veszély. Lássuk tehát, hogyan is van ez, megjegyzéseimet szokás szerint a bekezdések végén, csillag alatt teszem meg. Borisz Grozovszkij szerint már elmúltak azok az idők, amikor a háború – vagy annak emlegetése – automatikusan „a lobogó köré” tömörítette a nemzeteket. Az Egyesült Államokban, Oroszországban és Iránban egyaránt látható: a külső ellenségekkel való összecsapások nem erősítették meg a társadalom összetartását a nemzeti vezetők mögött, sőt, egyes esetekben a fegyveres konfliktusok még elmélyítették a belső megosztottságot. Csak azokban az államokban, amelyek valóban egzisztenciális fenyegetéssel szembesülnek – mint például Ukrajna vagy Izrael –, tartós a pártok közötti konszenzus a nemzet háborús erőfeszítéseinek támogatásában. „A zászló körül” „A háború visszaadta az élet értelmét a nemzedékemnek”* – mondta egyszer Vlagyimir Szolovjov, a Kreml propagandistája, Oroszország indokolatlan ukrajnai inváziójáról beszélve. Természetesen Szolovjov nem az egyetlen orosz, aki így gondolja, de ezek az emberek még mindig viszonylag kisebbségben vannak – ezért is vívják a háborút zsoldosok, és ezért is kell a toborzottaknak kínált zsoldot gyakran emelni, még akkor is, ha sok régió költségvetése katasztrofális állapotban van. *Ha ez volt az életük értelme, maradtak volna inkább nélküle, amondó vagyok. Általános vélekedés, hogy régebben, a nemzetállamok korában a háború az egész nemzet ügye volt: a belső viszályokat és ellentéteket félretették, és a különböző társadalmi csoportok összefogtak az ellenséggel szemben. „A parasztok és a nemesek természetes hazafisága eltüntette az osztályellentéteket és a kölcsönös küzdelmet, így a háború országos, hazafias jelleget kapott” – írja Mihail Szuszlov történész az 1812-es háborúról. Szuszlov, aki a Roszgvargyija permi Katonai Intézetében (korábban katonai akadémia) tanít, hangsúlyozza, hogy abban az időben a „állam érdeke” egyesítette az embereket, és ennek védelmében a vitákat el lehetett halasztani, sőt, ha szükséges volt, az emberéletet is fel lehetett áldozni. Valószínű azonban, hogy az 1812-es katonák nem is ismerték az „állam” szót, és nem azért adták életüket, hanem inkább, „a hitért, a cárért és a hazáért”. De már akkor is voltak olyan parasztok, akik inkább várták Napóleon Bonaparte érkezését, mert ő felszabadított a jobbágyokat. Még azokban a napokban sem volt olyan egyszerű félretenni az osztályellentéteket, annak ellenére, hogy a cári propaganda aktívan igyekezett a háborút egyesítő, nemzetépítő eseményként ábrázolni. Ma a dolgok még bonyolultabbak. Az egyik magyarázat erre az, hogy a fiatalabb generációk már nem tekintik az államot olyan dolognak, amiért érdemes harcolni. Ahogy Ronald Inglehart szociológus leírta a jelenlegi helyzetet, a személyiségfejlődéshez, a szabadsághoz és a kreativitáshoz hasonló „önkifejezési értékek” széles körű elfogadottsága miatt az emberek kevésbé hajlandóak feláldozni az életüket elvont eszmékért. De bármi is legyen az oka, a világ sok országában a fiatalok egyre kevésbé akarnak szolgálni a hadseregben, vagy kockáztatni az egészségüket és az életüket a hazájukért.* *Úgy érzem, ez az érvelés hamis. Szókratész például igazán nagy híve volt az „önkifejezési értékeknek”, kreatív volt, szerette a szabadságot és nem kevés köze volt az elvont eszmékhez is, de mikor jöttek a perzsák, aztán jöttek a spártaiak, hoplitaként harcolt a seregben. Az igaz, nagy hőstettéről nem tudunk, ő maga sem hetvenkedett, viszont lám: ha Athén léte forgott veszélyben, ment és tette a dolgát. Viszont, mikor nem volt életveszély, nem rohant páncélt ölteni, kardot kötni. Ugyanezek a tényezők gyengítették a zászló köré gyűjtő hatást is 2026 márciusában–áprilisában, amikor háború tört ki a Közel-Keleten: sem az Egyesült Államokban, sem Iránban, sem Izraelben nem volt jele a belső konfliktusok enyhülésének vagy az egység megszilárdulásának. Ehelyett márciusban Donald Trump népszerűsége 40%-ról egy új mélypontra, 36%-ra csökkent (2025 januárjában még 47% volt). Iránban, a diktatórikus rezsim uralma miatt és a másfél hónapja tartó internet-leállások közepette lehetetlen felmérni a közhangulatot; azonban nincs jele annak, hogy a társadalom széles körű elégedetlensége az ajatollahokkal szemben feledésbe merült volna, miután a velük szembeni tiltakozások januárban milliókat vittek az utcákra. Izrael: a háború a szükségszerűség, és nem a kormánykoalíció eredménye Izraelben márciusban és április elején Benjamin Netanjahu és a koalíciójában szereplő pártok népszerűsége kissé csökkent – nem azért, mert az izraeliek elégedetlenek a háborúval, hanem mert sokan csalódottak amiatt, hogy a célok elérését megelőzően hirdették meg a fegyverszünetet. Netanjahu miniszterelnöki teljesítményének támogatottsága a háború alatt 40%-ról 34%-ra esett vissza. A legtöbb izraeli az Irán és a Hezbollah elleni háborút szükségszerűségnek tekinti, de nem tekinti azt a kormánykoalíció eredményének vagy pártpolitikai kérdésnek. Izrael számára az Iránnal folytatott háború egzisztenciális jellegű. Izrael megsemmisítése a teheráni kormányzó rezsim hivatalos, sokszorosan bevallott célja, amelyet több évtized alatt számos nyilatkozatban megerősítettek. Irán hosszú évek óta gyakorlatilag minden olyan fegyveres csoportot támogat a régióban, amely terrorcselekményeket követ el Izrael ellen. Ezért, bár Izrael továbbra is polarizált társadalom maradt, az országban gyakorlatilag mindenki számára nyilvánvaló, hogy Irán katonai képességeinek csökkentése az állam túlélésének elengedhetetlen feltétele. Éppen ezért a háború széles körű népi támogatást élvezett: március végén az izraeli zsidók 78%-a támogatta az Irán elleni hadműveletek folytatását. Ugyanakkor a belső feszültségek fő forrásai – az igazságszolgáltatási reform, a kötelező katonai szolgálat, valamint az állami politika egyéb szegmensei – a háború alatt is vitatottak maradtak, és komoly kihívást jelentenek Netanjahu és politikai szövetségesei számára az októberre tervezett parlamenti választások előtt. Egyesült Államok: a közeli Trump veszélyesebb, mint a messzi Irán Az Egyesült Államokban teljesen más a helyzet: az Irán elleni háború ott nem vált népszerűvé. Március elején egy Reuters/Ipsos közvélemény-kutatás szerint a lakosság 27%-a támogatta az Irán elleni támadást, míg 43% ellenezte azt. Március közepére egy YouGov/The Economist közvélemény-kutatás szerint 33% volt a támogatók aránya, 55% pedig az ellenzőké. Április elejére egy másik Reuters/Ipsos felmérés adatai szerint 35% támogatta és 60% ellenezte a háborút, míg a YouGov/The Economist közvélemény-kutatás szerint 34% támogatta és 53% ellenezte. Ebből következik, hogy Donald Trump nagyon alacsony társadalmi támogatottsággal a háta mögött lépett háborúba Iránnal. Összehasonlításképpen: az afganisztáni háború kezdetén, 2001-ben a válaszadók 92%-a támogatta a katonai fellépést, míg az iraki háború iránti támogatás 2003-ban kezdetben 71% volt.* *Megint egy történelmi analógiával élnék: Charles Lindbergh izolacionista mozgalma, az America First (igen, tőle lopta Trump is a jelszót) kifejezetten népszerű volt az Egyesült Államokban – egészen 1941. december nyolcadikáig, amikor is az átlagamerikai ránézett az újságok címlapjára és azt látta, hogy a japán császári erők miszlikbe bombázták Pearl Harbort. Még az a szerencse, hogy a flotta nagy része épp gyakorlaton volt, így megmaradt. Eddig a reggelig lehetett beszélni Amerika elsőbbségéről, pacifizmusról, megegyezésről a császári Japánnal, ez után már csakis háborúról lehetett szó. Megint oda lyukadunk ki, hogy a háborúskodás akkor elfogadható az ember számára, ha a puszta léte és társadalmi egzisztenciája kerül veszélybe. Addig lehet egy távoli és elméleti, eszmei kérdés, attól kezdve nem az. Izraellel ellentétben az Egyesült Államok számára az Iránnal folytatott háború nem vált kétpárti konszenzus tárgyává. A támadás megkezdése után egy hónappal a republikánusok 74%-a és a demokraták 7%-a támogatta azt. Trump Irán elleni támadási döntésének széles körű elutasítása mellett a demokraták 88%-a ellenezte a műveletet, míg a republikánusok 71%-a támogatta azt. Mivel az Iránnal folytatott háborúban Amerika szövetségese, az Izrael iránti attitűdöket hasonlóképpen a pártállás határozza meg. Izraelt a demokratákhoz húzó válaszadók 80%-a negatívan ítéli meg, míg a republikánusoknál ez az arány csupán 41%. Ezért nem meglepő, hogy a demokraták 16%-a és a republikánusok 73%-a helyesli Trump amerikai–izraeli kapcsolatokra vonatkozó politikáját. Az Egyesült Államok külpolitikájának többi területe is a pártpolitikai megosztottság áldozatává vált. Például Trump Ukrajnával és Oroszországgal kapcsolatos döntéseit a republikánusok 60%-a és a demokraták 7%-a támogatja, míg Irán ügyében Trump 66%-os támogatottságot élvez párttársai körében, és ugyancsak a 7%-os arányt ér el politikai ellenfelei körében. Úgy tűnik, hogy az amerikai állampolgárok több mint fele egyszerűen ösztönösen elutasít mindent, amit Donald Trump tesz. Számukra ő sokkal nagyobb ellenség, mint a távoli Irán, Kína vagy Oroszország. Például Paul Krugman, Nobel-díjas közgazdász és közismerten szókimondó demokrata, terroristának nevezi Trumpot. Érezhetne szimpátiát bármely Trump által tett lépés iránt? A válasz nyilvánvaló: nem.* *Ez a veszélyes formális logikai csapda – persze kicsiben – nálunk is megjelent, mondok is rá egy példát. Valamikor, sok évvel ezelőtt megjelent egy fotó Orbán Viktorról, amint egy vendéglőben pörköltet evett. Érdemes volt figyelni a reakciókat a közösségi oldalakon: a magyar társadalom ellenzéki része azonnal leszögezte, hogy a pörkölt undorító, soha nem voltak képesek megenni, és az is szörnyeteg, aki képes elfogyasztani. A kormánypártiak meg rohantak az első vendéglőbe, hogy legyen nekik is pörköltes képük. Márpedig sem Orbán Viktor, sem más politikus nem etalon, platina méterrúd, hogy mindent hozzájuk mérjünk: abból, hogy a nagyon rossz politikát folyató Orbán megeszi a pörköltet, nem következik, hogy maga a pörkölt is rossz. Én például ma is azt fogok ebédelni. És nem Orbán miatt, hanem mert szeretem. Szóval ha már a hasunkat is képes megbolondítani a doktriner, pártpolitikai gondolkodás, képzelhető, mit művel a fejünkkel. Az Egyesült Államokban a közvélemény megosztottsága olyan átfogónak bizonyul, hogy az ország gyakorlatilag elvesztette a képességét a koherens külpolitika folytatására. A történészek a mai polarizációt az amerikai polgárháború időszakához hasonlítják (még akkor is, ha az ország most csak politikai értelemben megosztott). A polarizáció elérte a legmagasabb szintet – mondta Thomas Carothers, a Carnegie Endowment for International Peace elnöke. Nincs egység egyetlen kérdésben sem: ehelyett, amikor Európáról, Oroszországról, Izraelről, Iránról és Venezueláról van szó, egyértelműen elkülönülnek a republikánusok és a demokraták nézetei, bár hangsúlyozni kell, hogy ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy az Egyesült Államok egy valódi polgárháború felé tart. Oroszország: a totális vereség beismerése vagy a harc folytatása? Nem csak az amerikaiak megosztottak kormányuk külpolitikáját illetően. Az orosz ellenzékben sokan, akiket 2022 óta száműzetésbe kényszerítettek vagy a mélyen a föld alá szorítottak, gyűlölik a Putyin-rezsimet, és nem országuk győzelmét, hanem vereségét kívánják az Ukrajnával folytatott háborúban. Néhány ellenzéki személyiség különböző alapítványok és önkéntes hálózatok révén segít az ukránoknak; mások adománygyűjtő kampányokban vesznek részt az ukrán fegyveres erők támogatására – ezek olyan cselekmények, amelyek miatt otthon automatikusan „árulóknak” minősülnek. Miután elvesztették a harcot Oroszország jövőjéért, és száműzetéssel fizettek érte, sok ellenzéki aktivista most Vlagyimir Putyin katonai vereségében reménykedik. Hasonló érzelmeket táplál az országon belül maradt ellenzéki kisebbség is. Azonban az ilyen nézetek nyílt kifejezése az egyéneket a legkeményebb represszióknak teszi ki. Ez egy polgárháborús helyzetre emlékeztet, amikor a belpolitikai küzdelemben vesztes fél reményét a külföldi támogatás által biztosított fegyveres konfrontációba helyezi. Kimerítették a helyzet megoldásának politikai eszközeit, ami azt jelenti, hogy az egyetlen választásuk az, hogy vagy beismerik a teljes vereséget, vagy folytatják a harcot. Az utóbbihoz erős külföldi szövetségesekre van szükség. Polgárháborúk során a szemben álló felek nem tartják szégyennek a külső segítség kérését és elfogadását, mivel önmagukban, országon belüli küzdelem útján képtelenek javítani helyzetükön. Amikor saját erőből már nem lehet többet elérni, a nemzeti egység háttérbe szorul, és helyet ad a határokon átnyúló politikai szövetségeknek. A spanyol polgárháború során a francoistákat Németország és Olaszország segítette, míg a republikánusokat a Szovjetunió és 52 országból érkező 35 000 antifasiszta önkéntes támogatta. Irán: a háború alatti tiltakozás biztos halált jelent Az iráni oppozíció helyzete sok szempontból hasonlít az orosz ellenzékéhez. A hatóságok mindkét országban kemény elnyomáshoz folyamodnak, a belföldi ellenzék szervezetlen és megfélemlített, az emigránsok pedig alig tudnak befolyást gyakorolni az otthoni eseményekre. Reza Pahlavi koronaherceg bizonyos mértékű népszerűségnek örvend az irániak körében, de alig tehet valamit a helyzet tényleges megváltoztatásáért. Az iráni ellenzék egy része, akárcsak az orosz emigránsok és másként gondolkodók, azt szeretné, ha országa vereséget szenvedne a háborúban, mivel nem lát más lehetőséget a rezsim megváltoztatására. A közel-keleti háború másfél hónappal azután kezdődött, hogy brutálisan leverték azokat a tüntetéseket, amelyeken 1,5 millió ember vett részt Teheránban, és országszerte több mint 5 millió. Az iráni ellenzék jelentései szerint körülbelül37 000 tüntető vesztette életét (más adatok szerint több volt az áldozat). Még az iráni kormány is elismerte, hogy a halálos áldozatok száma meghaladta a 3000-et, míg a HRANA emberi jogi szervezet több mint 7000 halálesetet dokumentált. Ezen a háttérrel az ellenzéki beállítottságú irániak mind az országon belül, mind kívül kezdetben üdvözölték az iráni rezsim elleni amerikai-izraeli támadást és a rendszer vezetőinek likvidálását. Azonban a tiltakozások, amelyekre Donald Trump és Benjamin Netanjahu valószínűleg a konfliktus korai szakaszában számítottak, nem következtek be – valószínűleg azért, mert az irániak számára az utcára vonulás biztos halált jelentett volna, mivel a rendőrség kijelentette, hogy a tüntetőket ellenségként fogják kezelni. Ugyanakkor az iráni hatóságok többször is szerveztek tüntetéseket a rezsim támogatása céljából. Amikor pusztító háború zajlik, amely a polgári infrastruktúrát is célba veszi, a lakosságnak nagyon nehéz a pusztítást okozó „ellenség” oldalára állnia. Az iráni hatóságokat dolgát megkönnyítették Trump óvatlan kijelentései is, aki azzal fenyegetőzött, hogy Iránrt „visszabombázza a kőkorszakba”, és így elidegenítette magától a potenciális szövetségeseit.* *Nos, igen: az ellenségem ellensége többnyire a barátom, kivéve, ha legalább annyira hülye, mint maga az ellenségem... Az ellenzék közötti belső koordinációt gátolta az is, hogy február 28-tól szinte teljesen megszűnt az internet-hozzáférés Iránban, a hatóságok rendkívüli brutalitással verték le a felkelést, valamint alapvető gondot okozott az ellenzék szervezetlensége és a rezsim elnyomásával szembeni ellenállásra vonatkozó bármilyen terv hiánya. Ennek ellenére kétségtelen, hogy az iráni ellenzék jelentős része továbbra is ellenségesen viszonyul az ajatollahok uralmához, és ha adódik rá alkalom, újra szembeszáll vele. A háború az Egyesült Államokkal és Izraellel nem teszi az iráni ellenzéket az elnyomó rezsim támogatójává. Hasonlóképpen, az Ukrajnával folytatott háború sem teszi az orosz ellenzéket Vlagyimir Putyin rajongóivá, viszont az Iránnal folytatott háború csak növeli az elégedetlenséget Trump iránt az Egyesült Államokban. Harc a túlélésért Röviden: a belpolitikai konfliktusok sok esetben fontosabbak az emberek számára, mint országuk külső ellenséggel vívott küzdelme, még ha a belső küzdelem intenzitása a körülményektől függően változik is. Iránban a tüntetők és a rezsim közötti évekig tartó, halálos ellenségeskedést joggal lehetne polgárháborúnak nevezni. Oroszország esetében viszont inkább Törökországéhoz hasonló a helyzet, ahol a konfrontáció kevésbé nyílt. Az Egyesült Államokban a politikai konfliktus intenzitása növekszik, de hogy ez a küzdelem a republikánusok csökkenő népszerűsége mellett hová vezet, az csak a 2028-as elnökválasztásokon derül ki igazán. Ezzel szemben Izraelben és Ukrajnában az államközi háborúkat nem polgárháborús konfliktusként kezelik, hanem a nemzeti túlélésért folytatott, valóban népszerű küzdelmekként tekintenek rájuk. Mindkét országban vannak olyanok, akik igazságtalannak tartják az államuk által vívott háborúkat, de ők egyértelműen kisebbségben vannak. Összességében úgy tűnik, hogy a „zászló köré tömörülés” hatása csak akkor érvényesül, ha egy ország léte, fennmaradása valóban veszélybe kerül – innen ered az amerikaiak és az oroszok alacsony szintű támogatása a saját országuk külföldi hadműveletei iránt. Érdemes megjegyezni, hogy a jelenlegi közel-keleti háború Irán számára nem létkérdés: sem az Egyesült Államok, sem Izrael nem tervezi az Iszlám Köztársaság megszállását. A háború könnyen véget vethet az ajatollahok rezsimjének, de Irán, mint politikai nemzet nm forog veszélyben: ezért is szembesül a rezsim továbbra is belföldi ellenzékkel. Izraelben és Ukrajnában teljesen más hierarchia áll fenn a kül- és a belpolitika között. Ott a belpolitikai nézeteltérések nem szorítják háttérbe a háborút. Az izraeliekhez hasonlóan az ukrajnai polgárokat sem kell meggyőzni 2022 után: ha az ország nem harcol Oroszország ellen, nem marad fenn. Ezért az orosz agresszió elleni védekezés széles körű támogatást élvez, függetlenül attól, hogy a választásokon melyik pártot támogatják a hétköznapi polgárok. Amikor azonban végül visszatér a béke, a belpolitikai viták biztosan újra felmerülnek. Tehát, összefoglalva: ha manapság egy népet háborúba akarnak küldeni, annak lelkesítéséhez édeskevés az uszító ideológia. Édeskevés még a diplomáciai válsághelyzet is. Ahhoz, hogy a nép elfogadja és támogassa is a háború gondolatát, közvetlen életveszélyre, valódi egzisztenciális fenyegetésre van szükség. És ezt nem pótolja semmiféle demagógia. Trumpért, Putyinért, Mojtaba Khameneiért vagy Orbánért senkinek sincs kedve harcolni, akinek van egy csepp ép esze. A családjáért, otthonáért, barátaiért, jövőéért – sokaknak. Ez ennyire egyszerű. És ezért nincs jövője az „eszmékért” vívott, messzi külországokban zajló háborúknak. Bár mondjuk manapság eszmék sincsenek. Szele Tamás