● news.bsdnet.hu

A színészből lett rendező, Olasz Renátó a Minden csillag című első nagyjátékfilmjével erős kritikai és közönségsikert aratott, mégis arról beszél: a szakmai pálya kiszámíthatatlansága és a folyamatos újrakezdés élménye legalább annyira meghatározza a munkáját, mint a sikerek. Orosz Ferenc Újságíró (Sztárvilág) Ezeket látta már? A Minden csillag egy vidékről Budapestre költözött testvérpár egyetlen estéjét követi, akik egy nosztalgikus hazalátogatás során szembesülnek a múltjukkal és a döntéseik következményeivel. A film a bemutató óta komoly szakmai és nézői visszhangot váltott ki, sokan a kortárs magyar film egyik friss hangjaként hivatkoznak rá. Egy ország ismerte meg az Aranyélet pimasz fiataljaként, Márkként, majd Zámbó Jimmyként, most viszont a színészet mellett új oldalát mutatja meg Olasz Renátó: filmrendezőként mutatkozik be. November 6-tól ugyanis mozikba kerül első nagyjátékfilmje, a Minden csillag, vele és Waskovics Andreával a főszerepben. Olasz Renátó szerint azonban a siker nem oldja fel azokat a társadalmi és egzisztenciális feszültségeket, amelyekről a filmjei is beszélnek. – Vannak bizonyos társadalmi nyomások , amiket mindenki érez. Gyerekkérdés, családkérdés, menni vagy maradni kérdés. Ezek ott lógnak a levegőben, és szerintem mindenkit érintenek – mondta a Glamour magazinnak, amit a szinhaz.online szemlézett. – Számomra az alkotás egyfajta lelki feldolgozási forma is, amely biztonságot ad a világ bizonytalanságával szemben. A rendező ugyanakkor nem rejtette véka alá a pesszimistább tapasztalatait sem a szakmáról. Felidézte, hogy a nagy sikerű Aranyélet után hosszú ideig nem kapott új megkereséseket. – Ezt, sajnos, már megszoktam. Ebben az országban egyrészt a tehetség valahogy nincs megbecsülve, másrészt nem készül annyi film, hogy mindenkinek jusson szerep – mondta, hozzátéve: megtanulta nem személyes kudarcként kezelni a csendesebb időszakokat. – Mindig a nulláról, ha nem a mínuszról kezdesz. Ez nagyon frusztráló tud lenni , de nem voltak illúzióim. Ha jön valami, az ajándék, ha nem, akkor nem szabad magamat hibáztatni. Ez a fajta mentális „túlélési technika” elengedhetetlen a hazai filmes közegben. Az alkotás végső soron nemcsak karrierkérdés, hanem önvédelem is egy olyan világban, amely egyszerre inspiráló és nyugtalanító. Az, hogy látod, mi van körülötted, és valamilyen formában kiadod magadból – film, írás, festészet, bármi –, az ad egyfajta lelki biztonságot.