● news.bsdnet.hu

A marosvásárhelyi Kultúrpalota patinás falai között ritka ünnepnek lehetett tanúja a közönség: a 2025-ben Nobel-díjjal kitüntetett Krasznahorkai László látogatott el a városba szerzői estjére. A Marosvásárhelyi Művészeti és Kulturális Központ, valamint az EMKE Maros Megyei Szervezete által tető alá hozott beszélgetésen az írót állandó alkotótársa és szerkesztője, Szegő János faggatta. Az est nemcsak irodalmi utazásnak, de mély és szellemes vallomásnak is bizonyult a művészet és az élet egységéről. Szegő János finom párhuzammal indított, felvetve, vajon Krasznahorkai irodalmi nyelvének anyagszerűsége hasonlítható-e a japán hinoki fához, amelyből az alkotás során elvenni kell vagy éppen hozzátenni. Az író válasza egyértelmű és letisztult volt: ez a ciklus és a nyelv, amit használ, valójában egy és ugyanaz. Amikor a szerkesztő arról kérdezte, hogy egy-egy új mű teljesen üres térben kezdődik-e el, vagy létezik egyfajta tiszta lap az alkotások között, Krasznahorkai ugyanazzal őszinteséggel tárta fel alkotói világát, mint mindig. „Nem a játék kedvéért, de én egy és ugyanazt a könyvet írom, ami könyv, regény és próza formájában jelenik meg. Soha nem éreztem igazán különbséget közöttük, még akkor sem, ha az olvasásban segít, hogy az egyik történet épp Japánban játszódik. Számomra ez olyan, mint a zongorám a lakásban: nem tudok úgy elmenni mellette, hogy ne játsszak rajta. Ez nem jelenti azt, hogy megszakadt valami. Elkezdek egy fordulatot játszani, és ezek teljesen ugyanazok. Nem egymásra rétegződnek vagy egymást követik, hanem az egész egy egység, amely kitölti az életemet a gyerekkoromtól fogva mostanáig. Az író hangsúlyozta, hogy ez az egység a látszólagos kanyarok ellenére soha nem bomlott meg, és nem érte olyan katasztrófa, ami jóvátehetetlen rést ütött volna rajta. Még a boszniai háború borzalmai sem tudták széttörni ezt a belső folytonosságot, pedig ott létezve egy darabig azt hitte, azt a fordulatot már nem ússza meg ép bőrrel. A beszélgetés során Szegő rámutatott a krasznahorkais világ kettősségére: szereplői sokszor mintha kicsit a föld fölött járnának, eltávolodva a valóságtól, miközben a konkrét koordináták – például Japán, ahol az író csak azután vetett papírra sorokat, hogy maga is megjárta – rendkívül fontosak. Krasznahorkai elmesélte, hogyan születnek a szövegei a káoszból, és miként válik a folyamat tisztán zenei utómunkává. Ott ér valami, ami olyan szavakat sodor a nagy káoszba, ami a fejem maga. Amikor elkezd érdekelni valami ezekből a szavakból, megjelenik valaki, és elkezd mondani valamit a képzeletemben. Aztán hamar eljutok egy pontra, amikor úgy érzem, nem én csinálom, ami történik, hanem csak az a dolgom, hogy leírjam. Olyan sokszor forgatom át a szavakat, mint egy vízimalom a lapátjait, és hangosan, hogy ezzel segítsek észrevenni a ritmikai, tempóbéli hibákat. Ha a szöveg eljut egy olyan fokra, hogy melodikailag is rendben van az a világ, ami a hőst mozgatja, akkor jön az, amit én már munkának nevezek: amikor leülök a számítógép elé. Ebből a belső zeneiségből egyenesen következett Szegő János következő felvetése: vajon az író védjegyévé vált hömpölygő, hosszú mondatok nem filozofikus illusztrációk, hanem a zenei melódiák szükségszerű lecsapódásai? Krasznahorkai egy plasztikus, a közönségből derültséget kiváltó példával magyarázta meg, miért nem lehet kis, csinos mondatokba tördelni azt, ami igazán lényeges. Húsz éve ismerlek, János, és húsz éve gyötör egy érzés: én szerelmes vagyok beléd. Most képzeljenek el egy ilyen vallomást pici, csinos kis mondatokban: alany, állítmány, tárgy. Ezt lehetetlen így, ez kirobban az emberből, ha fontos! De meg is tudom fordítani: drága János, ne haragudj, de húsz éve el akarok neked mondani valamit: én gyűlöllek téged. Teljesen mindegy, ezek most csak példák, ne vedd magadra. De a lényeg, hogy ilyenkor nem lehet a gondolatot megszakítani – fogalmazott Krasznahorkai László. Amikor Szegő arról kérdezte a szerzőt, hogyan maradt egyáltalán a pályán a Sátántangó megírása után. Krasznahorkai meglepő módon kudarcként hivatkozott az irodalomtörténeti jelentőségű műre, és humorral vegyes keserűséggel mesélt annak utóéletéről, megemlékezve nemrég elveszített barátjáról és alkotótársáról, Tarr Béláról is. Nem találtam tökéletesnek a könyvet. Nemrég vesztettem el az egyik legfontosabb barátomat, Tarr Bélát – emiatt csak a Béla okolható, őmiatta kellett elővennem ezt a könyvet. Én nem olvastam volna el a saját könyvemet, de miatta muszáj volt, mert filmet akart csinálni belőle. Elértem a második fejezethez, egy rendőrségi jelenethez, és azt mondtam: ez mi? Ez egy teljesen félreértett, kafkásított szöveg, megbocsáthatatlan. Ez annyira megviselte a szerzőt, hogy azért írta meg a következő könyvét, A z ellenállás melankóliáját , mert nem látott más kiutat ebből a kudarcból, mint hogy megpróbálja jóvátenni. „De azzal is ugyanez történt. Így ment ez elég sokáig, egyre-másra írtam a regényeket, és a kudarcok felismerésének a tempója egyre gyorsabb lett.” Az író mosolyogva tette hozzá, hogy miközben ő belsőleg folyamatosan ezzel a kudarccal küzdött, a külvilág teljesen máshogy reagált: egymás után kapta a díjakat a kötetekre, sőt, a rendőr is megkérdezte igazoltatáskor, hogy ő-e az író. Szegő János a legújabb regény felé terelte a szót, kiemelve, hogy a műben szinte szatírjátékszerűen elevenedik meg az írásból való kiszállás gondolata. Egy olyan főhőst ismerhetünk meg, aki nyomokban ugyan tényleg Krasznahorkait tartalmaz, de valójában annak a figurának a gúnyos, ironikus elrajzolása, aki az író lehetne. Krasznahorkai nem is tagadta, hogy a búcsú gondolata régóta foglalkoztatja. Erősen gondolkodom a kiszálláson, sőt, eddig vártam sok olyan eseményre, amely ezt magától megoldja, de nem történt meg. Mivel van egy csomó gyerekem és unokám, és tudom, mit jelentek nekik, ezt az egészet csak húzom, halogatom. Rászoktam most a szivarra például – ezt fel is használtam az új könyvben. Az író ugyanakkor óva intett attól, hogy a kötet alakját egy az egyben vele azonosítsák. Mint mondta, ez nem egy klasszikus önéletrajzi figura, sokkal inkább egy játék a saját nevével: felajánlja a közönségnek, hogy „egyétek és vegyétek”, de az irodalmi alak ettől még egy különálló entitás marad. „Külön figura ő, akit bele akartam írni a valóságba. Amikor ezekkel az írásokkal foglalkoztam, még mindig élt bennem egy belső, gyerekes, kamaszos szándék, hogy olyan karakterek jelenjenek meg, akiknek helye van az általunk érzékelt valóságban. Úgy kellett megcsinálni, hogy beleírjam a valóságba mondjuk Florian Hersch alakját. Talán most sikerült, de nem tökéletesen.” Amikor a szerkesztő arról kérdezte, miért éppen ezt a nevet választotta a hősének, a friss Nobel-díjas szerző csak annyit felelt védjegyévé vált, fanyar humorával: egyáltalán nincs fogalma arról, hogyan jött a képbe ez a név. A teljes színpadi beszélgetés az alábbi videóban tekinthető meg. (Borítókép: Krasznahorkai László Nobel-, Kossuth- és József Attila-díjas író 2026. május 23-án. Fotó: Rosta Tibor / MTI) Lépjen be a házasság legnagyobb dilemmájába!A döntés az Ön kezében van! Kövesse az Indexet Facebookon is!