● news.bsdnet.hu

Rendkívüli érdeklődés övezte a marosvásárhelyi kultúrpalotában megrendezett irodalmi estet, ahol a 2025-ben Nobel-díjjal kitüntetett Krasznahorkai László találkozott az olvasóival. A Marosvásárhelyi Művészeti és Kulturális Központ és az EMKE Maros Megyei Szervezete által szervezett beszélgetésen az írót egy régi szerkesztője és alkotótársa, Szegő János kérdezte. Az est egyik legfontosabb témája nem egy új könyv vagy egy régi siker volt, hanem az a kérdés, meddig akar még írni a világhírű szerző. Nagy Levente Newsroom újságíró Ezeket látta már? Szegő János arra kérdezett rá az Index szemléje szerint, vajon különálló művekként gondol-e regényeire, vagy egyetlen nagy alkotói folyamat részeinek látja őket: „Nem a játék kedvéért, de én egy és ugyanazt a könyvet írom, ami könyv, regény és próza formájában jelenik meg. Soha nem éreztem igazán különbséget közöttük.” Krasznahorkai szerint művei valójában egyetlen összefüggő alkotás részei. Úgy fogalmazott, hogy ugyanaz a történet, ugyanaz a világ és ugyanazok a kérdések foglalkoztatják újra és újra, csak más formában és más nézőpontból térnek vissza. Ez a szemlélet meghatározza azt is, ahogyan a pályájára tekint: nem különálló könyvek sorozataként, hanem egy hosszú, évtizedeken át tartó munkafolyamatként. A beszélgetés során szóba került a Sátántangó is, amelyet sokan a kortárs magyar irodalom egyik legfontosabb regényének tartanak. Krasznahorkai azonban a művéről is szokatlan őszinteséggel beszélt: „Nem találtam tökéletesnek a könyvet.” Felidézte, hogy amikor Tarr Béla filmet akart készíteni a regényből, újraolvasta a szöveget, és több részletet is problémásnak érzett: „Elértem a második fejezethez, egy rendőrségi jelenethez, és azt mondtam: ez mi? Ez egy teljesen félreértett, kafkásított szöveg, megbocsáthatatlan.” A szerző szerint ez az elégedetlenség ösztönözte arra, hogy megírja Az ellenállás melankóliáját. Később azonban azzal kapcsolatban is hasonló kételyei támadtak. Elmondása alapján az önkritika végigkísérte az egész pályáját, és soha nem érezte úgy, hogy maradéktalanul elégedett lenne valamelyik művével. Krasznahorkai arról is beszélt, hogyan születnek a szövegei. Elmondása szerint kezdetben csupán szavak, hangulatok és alakok jelennek meg előtte, amelyekből fokozatosan történet formálódik: „Amikor elkezd érdekelni valami ezekből a szavakból, megjelenik valaki, és elkezd mondani valamit a képzeletemben.” A szerző szerint egy idő után már nem ő irányítja a történetet, inkább közvetítőként működik. A szövegek ritmusát és zeneiségét hosszasan alakítja, gyakran hangosan felolvasva a mondatokat. A hosszú mondatokkal kapcsolatban egy humoros példával válaszolt: „Húsz éve ismerlek, János, és húsz éve gyötör egy érzés: én szerelmes vagyok beléd. Most képzeljenek el egy ilyen vallomást pici, csinos kis mondatokban: alany, állítmány, tárgy. Ezt lehetetlen így, ez kirobban az emberből, ha fontos!” A közönség nevetéssel fogadta a megjegyzést, amely jól érzékeltette, hogy számára a hosszú mondatok nem tudatos stílusjátékok, hanem a gondolat természetes formái. A beszélgetés végéhez közeledve egy személyesebb kérdés is előkerült: meddig akar még írni a Nobel-díjas szerző . Krasznahorkai erre meglepő őszinteséggel válaszolt: „Erősen gondolkodom a kiszálláson.” Elmondta, hogy ez a gondolat már hosszabb ideje foglalkoztatja. Sokáig arra várt, hogy valamilyen külső körülmény vagy esemény döntsön helyette, de erre hiába számított. Úgy érzi, ezt a kérdést végül neki magának kell eldöntenie. Ugyanakkor azt is jelezte, hogy egyelőre nem tud teljesen elszakadni az írástól. A családja és az alkotás iránt érzett felelősség továbbra is erős köteléket jelent számára. A Nobel-díj sem változtatott azon, ahogyan önmagára és a munkájára tekint: ugyanazok a kételyek, ugyanaz az önvizsgálat kíséri, mint korábban. Krasznahorkai László