● news.bsdnet.hu

A labdarúgó-világbajnokságon bármilyen formában szerepelni valódi kiváltság. Minden futballista arról álmodozik, hogy saját hazáját képviselhesse az egész világ legnézettebb sporteseményén. Ez az edzőkre is ugyanúgy igaz, sőt nekik sokkal nehezebb dolguk is van, több mint húszfős keretekkel ellentétben csak egy fő irányíthatja a csapatokat a tornán. Keveseknek adatott meg ez a lehetőség, még kevésbé az, hogy ezt valaki többször is elmondhassa magáról. Azonban egy nagyon szűk rétege az edzői világnak több évtizeden keresztül vezényelhette ki a különböző nemzeteket a négyévente megrendezésre kerülő tornára. Belőlük szemezgettünk ebben a cikkben. Gyűjtésünkben a portugál tréner az egyetlen, aki máig edzősködik, ráadásul a 2026-os tornán is jelen lesz Ghána újdonsült szövetségi kapitányaként, miután a „fekete csillagok” két év után menesztették Otto Addót még március végén . A jelenleg 73 éves mester legelőször 2002-ben járhatott volna a világtornán, azonban hiába kvalifikált az irányításával Dél-Afrika, még a világbajnokság előtt összeveszett az ország futballszövetségével, és távozott a csapat éléről. Nem maradt sokáig távol az országtól, 2010-ben már hazáját, Portugáliát vezette a dél-afrikai viadalon. Az első csoportmérkőzésen gól nélküli döntetlent játszottak Elefántcsontpart ellen, amelyet Észak-Korea 7–0 ledózerolása követett, majd egy Brazília elleni újabb gólmentes iksz. A kieséses szakaszban pechjükre a későbbi győztes spanyolokkal találkoztak, ahol szintén nem sikerült betalálnia senkinek a csapatból, így már a legjobb 16 között elvérzett a portugál válogatott. A torna után fél évre eltiltották, mert inzultálta a doppingellenőröket (később bizonyítottan jogtalanul), ami után nem volt maradása a válogatott élén, de nem sokkal később ismét munkába állt, 2011-ben ugyanis az iráni válogatott szövetségi kapitányának nevezték ki. Queiroz számos iráni diaszpórából származó játékost meggyőzött a címeres mez felhúzásáról, ez pedig gyümölcsöző eredményeket hozott, Irán simán továbbjutott a selejtezőkből, így 2006 után ismét kijutott a világbajnokságra. Bár nem szerepelt fényesen a csapat (Nigéria 0–0, Argentína 0–1, Bosznia-Hercegovina 1–3) a csoportkörben, az egyébként ígéretes teljesítménynek köszönhetően a következő világtornáig meghosszabbították a portugál edző szerződését. A 2018-as oroszországi vb-n már jobban muzsikált Irán. Rögtön első meccsükön felülkerekedtek Marokkón (1–0), amivel történetének második vb-győzelmét jegyezhette a nemzeti csapat. A folytatásban hiába követte a spanyolok elleni vereséget (0–1) egy Portugália elleni döntetlen (1–1), végül a két európai ország mehetett tovább a kieséses szakaszba. A 2019-es Ázsia-kupán ráadásul csak az elődöntőig menetelt a győzelemre hajtó iráni együttes, így Queiroz felállt a kispadról. Egy katasztrófálisra sikeredett kolumbiai (története legnagyobb verését kapta egy Ecuador elleni 1–6 során) és egy drámai végződésű egyiptomi (Szenegál ellen tizenegyesekkel bukták el a kijutást) kaland után végül ismét az iráni válogatottnál kötött ki, amely sorozatban már harmadszorra tudhatta magát a vb-mezőnyben. Ám a csoportkörön ezúttal sem sikerült átrágnia magát a közel-keleti országnak, Anglia ellen 6–2-re kaptak ki a nyitómeccsen, amit hiába követett a Wales elleni diadal (2–0), az Egyesült Államok elleni szűk 1–0-s vereség megpecsételte nemcsak az ország, de Queiroz sorsát is. Ghánai kinevezésével pályafutása ötödik vb-jén vehet részt a portugál tréner, a kérdés pedig adott. Vajon sikerül-e 2010 után ismét eljutnia a kieséses szakaszba? A legendás Henri Michel bő másfél évtizedet húzott le a francia Nantes-nál (1966-1982), majd néhány évvel visszavonulása után már a francia válogatottat irányíthatta az 1986-os vb-n, ahol egészen bronzéremig jutott Michel Platiniékkel. Érdekesség, hogy a csoportkört a 3. helyen végző magyar válogatott ellen zárták egy 3–0-s sikerrel. Ez máig az utolsó vb-mérkőzése a  mieinknek . Néhány évvel később a klubfutballban is kipróbálta magát edzőként, azonban csupán egy szezon erejéig húzta a Paris Saint-Germainnél, így 1994-ben ismét szövetségi kapitányként foglalkoztatták, ezúttal Kamerunban. A négy évvel korábban negyeddöntőig menetelő afrikaiak viszont leszerepeltek, a későbbi győztes brazilokkal és bronzéremig jutó svédekkel egy csoportban még a továbbjutás sem jött össze, a 3. helyen végző oroszok ellen pedig 6–1-es verésbe is beleszaladtak. A kudarc Michel távozását is jelentette, azonban nem ment nagyon messze, előbb a szaúdi al-Nasszr-nél próbálta ki magát, majd 1995-ben a marokkói válogatott kispadjára ülhetett le. Az észak-afrikai nemzettel már nem járt távol a bravúrtól, az 1998-as tornán Norvégia ellen 2–2-es döntetlent ért el a csoport nyitómeccsén, majd ugyan kikapott Brazília ellen 3–0-ra, az utolsó körben hasonló eredménnyel verték Skóciát. Azonban a címvédő meglepetésre kikapott a skandinávoktól, így a norvég csapat csúszott be a négyes második helyére. Két évvel később Tunéziába tette át a székhelyét, ahonnan egy csoportkörrel végződő Afrikai Nemzetek Kupája-szereplés után állhatott is tovább. Végül 2004-től az elefántcsontparti aranygenerációt (például Didier Drogba, Kolo Touré, Emannuel Eboué) edzette, a 2006-os vb-n azonban hiába küzdött nagyot a csapat Argentína (1–2) és Hollandia (1–2) ellen, majd győzte le Szerbia és Montenegrót (3–2), a továbbjutás ekkor sem jött össze Michel-mesternek. A küzdelmek után pár évig különböző afrikai kluboknál dolgozott (közte rövid ideig visszatért Marokkóhoz), majd 2010-ben Egyenlítői Guinea, míg 2012-ben Kenya kispadjára ülhetett le, újabb világbajnokságra már nem sikerült kvalifikálnia magát a franciának. Végül 2018-ban, 70 esztendős korában hunyt el a négy vébét is megjáró szakember. A szerb tréner játékoskarrierje során a Partizannál, a francia Monacónál és Nice-nél is megfordult, közel két évtizedes pályafutását végül a mexikói Pumasnál fejezte be, ahol egy évvel később edzőként folytatta 1977-ben. A mexikóvárosi együttessel bajnoki címet (1980–1981), két (1980, 1982) CONCACAF Bajnokok Kupáját (a Bajnokok Ligája észak- és közép amerikai megfelelője), valamint az utóbbi sorozat győzteseként Copa Interamericanát (1981) is nyert a dél-amerikai kontinentális sorozat (Libertadores-kupa) győztese ellen. A klub kötelékét végül 1983-ban hagyta el Milutinovics, de nem ment messze, ugyanis a mexikói válogatott vezetésével bízták meg, ahol a hazai rendezésű, 1986-os világbajnokságon is pályára vezethette az országot. A tornán az észak-amerikaiak történetük legjobb eredményét érték el, egészen a negyeddöntőig meneteltek, ahol végül a későbbi döntős NSZK ellen maradtak csak alul tizenegyespárbaj után. A menetelés után azonban továbbállt, ugyan számos csapatnál kipróbálta magát (San Lorenzo, Udinese, Veracruz és Tecos UAG), néhány éven belül ismét szövetségi kapitányként tevékenykedett. A szerb három hónappal az 1990-es vb előtt a costa ricai válogatott élére került , ennek ellenére mindenki megdöbbenésére remek teljesítményt nyújtott története első világtornáján a közép-amerikai nemzet: A csoportkörben 1–0-s győzelmet arattak Skócia és Svédország ellen, így a továbbjutáshoz a brazilok elleni vereség (0–1) is belefért. A legjobb 16 között végül Csehszlovákia búcsúztatta Costa Ricát (1–4). A szereplés a következő vébét rendező amerikaiak tetszését is elnyerte, egy évvel később pedig már az Egyesült Államok nemzeti csapatát irányította Milutinovics. A „jenkiknél” azonnal takarításba kezdett, a 66-szoros válogatott Peter Vermest és a 81-szeres válogatott Desmond Armstrongot is kihagyta a világbajnoki keretből. A hazai földön játszott tornán Mexikó és Costa Rica után ismét bravúros teljesítménnyel rukkolt elő a szerb mester csapata. A csoportkörben Svájccal döntetlent (1–1) játszottak, azonban a következő körben 2–1-re legyőzték Kolumbiát, így hiába szenvedtek szűk 1–0-s vereséget Románia ellen, 1934 után ismét bejutott a kieséses szakaszba az amerikai válogatott, ahol a későbbi győztes Brazília ellen tisztes helytállás (0–1) után estek ki. Egy évvel később szakmai nézeteltérések miatt távozott a kispadról az ekkor 51 esztendős szakember. Ugyan két évre visszatért „szeretett” Mexikójához, az 1998-as vilgbajnokságnak már nem velük, hanem a nigériai válogatottal indult neki. A négy évvel korábban legjobb 16 közé jutó afrikai ország a legendás Jay-Jay Okochával a keretben csoportelsőként(!) jutott tovább a Bulgária (1–0), Spanyolország (3–2) és Paraguay (1–3) fémjelezte kvartettből, azonban a nyolcaddöntőben nagy pofonba  (1–4) szaladtak bele Dánia ellen, ami végett vetett a potenciális tündérmesének. Bora Milutinovics mindenesetre négy különböző országgal jutott tovább sorozatban négy világbajnokságon a kieséses szakaszba, 2002-ben pedig újabb, addigi messze legnehezebb vállalkozásaként Kínát vezette ki a vb-re, történetük során először. A debütáns, de tapasztalatlan játékosokból álló ázsiai ország élén azonban már nem tudott csodát tenni a szerb, három vereség után (Costa Rica 0–2,  Brazília 0–4, Törökország 0–3) csoportutolsóként kulloghattak haza a világtornáról. Ugyan később még többször is elvállalt szövetségi kapitányi pozíciókat (Honduras, Jamaica és Irak), eszméletlen vb-sorozata (1986–2002) végül 2006-ban megszakadt, három év múlva pedig vissza is vonult az edzősködéstől a jelenleg 81 éves tréner. A felsorolt edzők közül Carlos Alberto Parreira az egyetlen, aki ugyan nem futott be semmiféle játékoskarriert, edzőként azonban mindhárom kollégáját túlszárnyalta, már ami a világbajnoki részvételeket illeti. Az 1970-ben világbajnokságot nyerő brazil válogatottnál és a Fluminensénél is tevékenykedett, mire 1976-ban egy váratlan lépéssel a kuwaiti válogatotthoz került a legendás Mario Zagallo asszisztenseként. A selecaóval játékosként kétszer (1958, 1962), majd edzőként (1970) és asszisztensedzőként (1994) is egyszer-egyszer vb-címet nyerő mester helyét két év múlva vette át  Parreira  a közel-keleti ország kispadján . Történetének egyetlen világtornáján rögtön egy hatalmas meglepetéssel kezdett az aprócska nemzet, az 1980-ban Eb-bronzérmes csehszlovákok ellen 1–1-es döntetlent játszottak a csoportkörben. A folytatásban azonban elmaradt a csoda, Franciaország (1–4) és Anglia (0–1) ellen is kikapott Kuwait, amivel csoportjának utolsó helyén végzett 1982-ben. A szereplésre ha az egész világon nem is, Brazíliában mindenképp felfigyeltek, 1983-tól már Parreira irányíthatta a futballóriást, igaz egy esztendő múlva már távozott is egy Copa America ezüsttel a zsebében. A következő években visszatért gyerekkori kedvenc csapatához, a Fluminenséhez, ahol 1984-ben bajnoki címet nyert, majd az Egyesült Arab Emirátusok válogatottjánál próbálta ki magát, amit egy gyors kitérő követett a szaúdi nemzeti csapatnál. Az 1990-es tornán már ismét az Emírségeket irányította, azonban ezúttal nem sikerült meglepetést okoznia, a papírforma szerint háromból három vereséggel (Kolumbia 0–2, NSZK 1–5, Jugoszlávia 1–4) búcsúzott a válogatottal a csoportkörből. A sors végül úgy hozta, hogy másodszorra is megbízták hazájának vezetésével, a következő, Egyesült Államokban megrendezett vébén pedig egy győzelemre esélyes kerettel (például Cafu, Bebeto és Romário fémjelezte válogatott) nem is vallott kudarcot Parreira. Az 1994-es kiírásban a házigazdákat is kiejtve Brazília egészen a döntőig menetelt, ahol az olaszokat tizenegyespárbajban múlták felül, ezzel megszerezték negyedik viágbajnoki címüket. A torna után ez európai klubfutballban próbálta ki magát (Valencia, Fenerbache), azonban az 1998-as világtorna idejére újabb nemzeti csapatot talált magának, a választás a múltban saját maga által már feltérképzett Szaúd-Arábiára esett. Két csoportkörös vereség (Dánia 0–1, Franciaország 0–4) után azonban már a vb-n menesztették a csapat éléről (nélküle Dél-Afrika ellen 2–2-t játszott az együttes). Legközelebb a tornán pedig csak nyolc év múlva, 2006-ban járt a brazil mester, kitalálhatják, Brazíliával. A németországi eseményen ezúttal már a hatodik címére hajtott a címvédő nemzet, nem is jártak ettől messze. Hibátlan csoportkör után a nyolcaddöntőben Ghánával játszi könnyedséggel bántak el, a negyeddöntőben pedig a Zinédine Zidane vezette franciák következtek, ahol viszont Thierry Henry góljával a későbbi döntős európaiak jutottak tovább. A következő években Dél-Afrikára fókuszált Parreira, előbb 2007 és 2008 között, majd egy fluminensénél töltött rövid kitérő után 2009-től ismét a sárga-zöldeket irányította. A hazai rendezésű 2010-es világbajnokságon hiába szerzett négy pontot a csoportkörben (Mexikó 1–1, Uruguay 0–3, Franciaország 2–1) az afrikai ország, rosszabb gólkülönbség miatt végül elúszott a kieséses szakasz. A torna – egyben hatodik világbajnoksága – után az eddigre már 67 esztendős Carlos Alberto Parreira bejelentette visszavonulását, rekordja pedig máig áll az edzők között, ki tudja még mennyi ideig... Böngéssze az Index  vb-mellékletét , ahol a cikkek mellett megtalálja a menetrendet, a csoportok állását, a játékoskereteket, a csapatleírásokat és a helyszíneket is! Játékunkban megtippelheti a vb-győztest, várakozásait a közösségi médiában is megoszthatja. Tartsanak velünk több mint egy hónapon át, hiszen helyszíni tudósítónk rendszeresen exkluzív tartalmakkal jelentkezik a tengerentúlról!  Meccsösszefoglalók, riportok, interjúk, podcastok, videók, érdekességek – minden egy helyen, minden az Indexen! (Borítókép: Bora Milutinovics (balra) és Carlos Alberto Parreira (jobbra) az Egyesült Államok–Brazília világbajnoki nyolcaddöntős mérkőzésen 1994. július 3-án. Getty Images) Ismerd meg a magyar labdarúgás hősének emlékezetes pillanatait!Folytassa, Mister! Kövesse az Indexet Facebookon is!