● news.bsdnet.hu

Az Európai Bizottság Magyarországi Képviselete és a Magyar Közgazdasági Társaság „ Az európai integráció jövője: kihívások és lehetőségek ” címmel június 3-án előzetes könyvbemutatót tartott. Az Európa jövőjéről szóló kötetet több magyar közgazdász írta, tanulmányaikat pedig magyar szerkesztők rendezték kötetbe. A megjelenés előtt álló kötetben a szerzők többek között a gazdasági versenyképesség, a zöld átállás, a geopolitikai változások, a társadalmi kohézió, az innováció és az intézményreformok területére vonatkozó elképzeléseiket mutatják be. Az elmúlt évtizedek demográfiai változásai, amelyek nyomán a kontinens relatív súlya globálisan jelentősen módosult, a technológiai változások, amelyek következtében napjainkban globálisan mindenki mindenkivel versenyez, valamint a bekövetkezett geopolitikai fordulatok egyaránt aláhúzzák az európai együttműködés szükségességét. A végbement változások kapcsán természetesen mindig felmerül a kérdés, lehetséges-e az együttműködés további szélesítése és mélyítése, vannak-e a szélesítésnek és a bővítésnek határai, ha pedig léteznek, akkor konkrétan melyek azok. Mely területeken kell mélyíteni az együttműködést, és hol kell megőrizni a szubszidiaritást? Hol, mely területeken, mely szakpolitikáknál lehetne egyszerűsíteni például a meglévő szabályozásokat? A kötet több szerzője és meghívott vendégeik két panelbeszélgetés során osztották meg véleményüket a hallgatósággal ezekről a kérdésekről. Az első panelt Győrffy Dóra, a Corvinus Egyetem tanára, az MTA doktora moderálta. Bevezetőjében aláhúzta, hogy az elmúlt másfél évtizedben Magyarország az Európáról szóló vitákban többnyire nem éppen a jövőképekkel és reformelképzelésekkel jelent meg, sokkal inkább bot volt a küllők között. Ezért fontosnak tartotta, hogy a rövidesen megjelenő kötet nem azt bizonygatja, miért nem működik Európa és miért van vége Európának, hanem azt mutatja, hogy Magyarországon is születnek elképzelések Európa jövőjéről, és arról szól, miként működhetne Európa jobban. A kötetben szó esik a populizmus kihívásairól, a bővítésről, Ukrajnáról, a biztonságpolitikáról, a jóléti állam jövőjéről, a korrupcióellenes küzdelemről, a kohéziós politikáról, a klímaváltozásról, az iparpolitikáról, az innovációról, valamint a közép- és kelet-európai felzárkózás kérdéseiről . Vagyis mindazokról a kérdésekről, amelyek ma Európa jövőjét határozzák meg. Elsőként a kötet szerkesztőinek, Székely P. Istvánnak, az Európai Bizottság Gazdasági és Pénzügyi Főigazgatóságának (DG ECFIN) nyugalmazott főtanácsadójának, valamint Halmai Péternek, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának adta meg a szót. Székely István a kötetben felmerülő kérdések közül három, az európai integráció és az Európai Unió előtt álló alapkihívást emelt ki. Elsőként a technológiai leszakadás problémáját említette. A világszintű találmányok kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy a mesterséges intelligencia terén még az EU két gazdaságilag és műszakilag legfejlettebb tagállama is jócskán le van maradva Amerikához vagy Kínához képest. Németország pontosan azonos számú újítást mondhat a magáénak, mint India, Tajvan és Izrael pedig megelőzi Franciaországot. Vannak olyan területek is, mint például a fintech, ahol az EU még rajta sincs a térképen. Ez a lemaradás azért jelentős, mert bizonyos szempontból korlátozza a gazdasági növekedést. Ennél azonban sokkal súlyosabb probléma, hogy amennyiben az EU technológiailag lemarad, az európai jóléti állam mint olyan fenntarthatatlanná válik. A második nagy problémaként az intézményi csatorna rossz működését és az intézmények minőségét említette. Ezen belül kiemelte a korrupció elleni küzdelmet, amelyben Dánia és Svédország az élen jár. Közép- és Kelet-Európa 2004-ben, 2007-ben és 2013-ban csatlakozó 11 országa az elején mind kisebb javulást ért el, később azonban a különbségek szélesedni kezdtek: Észtország felzárkózott a skandináv országokhoz, míg Magyarország, Bulgária és Románia teljesítménye romlott, és Dél-Európáéhoz közeledett. Olaszország szomorú példája annak, hogy az egykor a világ egyik legnagyobb újítóországának számító állam helyzete a rossz intézményrendszer miatt folyamatosan romlott. Az olasz állam nem véletlenül küzd hatalmas adósságállománnyal, ugyanis a jóléti államot hitelből próbálja fenntartani . A harmadik kiemelt terület a méltányosság volt. Van, ahol ez komoly érték, például a skandináv államokban, de a legméltányosabb társadalmak valójában lassan Kelet-Európában találhatók: Szlovéniában, Csehországban és egyre növekvő mértékben Észtországban. Vannak ugyanakkor olyan országok, ahol a legalsó jövedelmi tized aránya nagyjából 2 és 4 százalék között mozog . A méltányosság nem egyértelműen európai érték abban az értelemben, hogy egy EU-s tagország a legjobbak és a legrosszabbak közé is tartozhat. A három említett problémát együtt tekintve az integráció fenntarthatósága komolyan megkérdőjeleződhet. Egy szorosan integrált régióban ugyanis, ha az egyéni szinten jelentkező méltányosság terén nagy különbségek maradnak, akkor nagyon komoly arbitrázs következhet be: több százezren vándorolhatnak el az egyik országból egy másikba . Véleménye szerint ez az a három alapkihívás, amelyre ha nem találunk megoldást, az EU előrehaladása kérdésessé válik. Halmai Péter akadémikus ugyancsak három kérdést emelt ki. Az első, hogy az euroszkeptikus gondolatok kialakulása jelentős mértékben összefügg a populizmus előtérbe kerülésével és a prosperitás kedvezőtlen alakulásával. Szerinte a populizmus és az euroszkepticizmus kéz a kézben járnak, és az elmúlt másfél évtizedben óriási kihívást jelentettek az európai integráció számára. Ennek hátterében a több mint másfél évtizedes permanens krízis, az úgynevezett permakrízis veszteseinek növekvő tábora húzódik meg, ami együtt jár a jövedelmi különbségek növekedésével, illetve a reáljövedelmek stagnálásával. Az alsó középosztály körében növekvő elégedetlenség és a magára hagyatottság érzése elitellenességgel párosulva biztos bázisát jelenti az euroszkeptikus populizmusnak, amelyet a migráció némely ellentmondásos jelensége is táplál. Ezeknek a dezinformációkon is alapuló tendenciáknak a hatástalanítása szempontjából döntő tényező az európai prosperitás helyreállítása. Az európai növekedési modell kifulladása, az innovációs teljesítmény gyengülése, a termelékenység gyenge dinamikája mind a prosperitás alacsony szintjéhez, hiányához vezetnek, ez pedig előmozdíthatja, illetve erősítheti az euroszkeptikus populista irányzatokat. A prosperitás előmozdításához reformok kellenek, mégpedig lehetőség szerint szimultán módon végrehajtott, egymással szinergiában lévő európai és nemzeti reformok. A prosperitás tekintetében növekedésre orientált, hatékony gazdaságot és prudens gazdaságpolitikát előmozdító reformokról van szó. Ennek során az európai tagállamok nem mondhatnak le az integráció révén elérhető, valamint a szinergiákból származó előnyökről, amelyeket integrációs bónusznak nevezünk. Ez igaz a nagy tagállamokra, de különösen a kis, nyitott gazdaságokra, amelyek számára létfontosságú az európai integráció , és amelyek esetében a belső piacból és az integrációból származó előnyök a legnagyobb mértékben érvényesülnek. A második kérdés a krízis és az integráció összefüggése: ha valamiféle sokk következik be, az krízishez vezethet, amit a politológiai irodalomban rezsimkudarcnak is neveznek. A rezsimkudarc az integráció területén óhatatlanul kormányközi konfliktusokhoz is vezethet, amelyeknek két fontos hatótényezője van. Egyik oldalról az exogén és endogén kölcsönös függőségek képezik az európai integráció alapját; ezek az integráció irányába fejtenek ki hatást, miközben az integráció során szupranacionális kapacitások épülnek ki, amelyek egyfajta immanens mélyülési irányzatot visznek az integráció folyamatába. A másik oldalról viszont bizonyos kérdésekben tagállami átpolitizáltság, vagyis az álláspontok, az értékek és az érdekek nagyon nagyfokú polarizációja jellemző. A kérdések átpolitizáltsága eltérő. A kevésbé átpolitizált ügyekben könnyebb a szupranacionális integrációs megoldások keresztülvitele. A nagyon erősen átpolitizált kérdésekben, amelyek országonként is eltérők lehetnek, magasabb autonómiaköltségek merülhetnek fel, emiatt az integráció megvalósítása nehézségekbe ütközhet. Az említett tényezők hatására dől el, hogy az adott krízis több vagy kevesebb integrációhoz vezet, vagy a status quo fenntartását eredményezi, vagyis nem jár az integráció további mélyülésével . A harmadik befejező gondolat a magintegráció fogalmára vonatkozik, amely a legfejlettebb integrációs vívmányokat foglalja magában. A magintegrációtól azonban van eltérés, mégpedig a differenciált integrációs rendszer miatt. Ez is nagyon fontos, de a magintegrációhoz képest csak a második legjobb megoldás. Segíti, hogy az integráció szélesebb hatókörben érvényesüljön, mint egyébként, de nem helyettesíti és nem is egyenértékű a magintegrációval. A magintegráció pedig nem pusztán az EU-jogban, hanem tényleges értelemben is értendő. Ezt követően Mizsei Kálmán, az ENSZ korábbi főtitkár-helyettese mutatta be a fejezetét. Ő a bővítés kérdésével foglalkozott. Szerinte két geopolitikai ok miatt fontos a bővítés. Az egyik tényező az, hogy az Európai Unió szomszédságában különböző versenytársak jelentek meg. Az oroszok gyarmatosító ambícióval rendelkeznek, de ott vannak a törökök is különböző befolyásolási ambíciókkal. Az EU keleti és déli határain fekvő országok védőövezetkénti felfogása, amely a korábbi gondolkodást uralta, hibás megközelítés és fenntarthatatlan. A másik tényező, hogy az Európai Unió gazdasági versenyképessége, gazdasági növekedése és geopolitikai súlya szempontjából is fontos a balkáni és a kelet-európai országok bevonása. De miként lehet ezt sikeresen csinálni? Magyarország példája, amely hosszú időn keresztül bot volt a küllők között, és alaposan megizzasztotta az összes többi tagországot, komoly kérdéseket vetett föl azt illetően, mi annak az előfeltétele, hogy bővítés esetén az integráció politikai oldalról ne kerüljön válságba . Az Európai Unióba 2004 óta felvett országok szinte kivétel nélkül intézményi deficittel kezdtek. Többségük sikeresen fejlődött, de sok tekintetben még nincsenek azon a szinten, amelyen a nyugat-európai országok állnak, elsősorban a jogállamiságot, de a verseny minőségét tekintve sem. Ez hatványozottan igaz azokra az országokra, amelyeket az Európai Unió be szeretne fogadni, illetve amelyek aspirálnak az uniós tagságra. Bizonyos mértékben az egykori szovjet tagállamokban az intézményi deficit nagyobb, de az elszántság is erősebb. A csatlakozási folyamat ezeknél az országoknál, tehát Ukrajnában, Moldovában és a nyugat-balkáni államokban legalább annyira fontos, mint maga a csatlakozás. A folyamat az, ami igazából a reformokat előreviheti, ezért nem lenne indokolt 2027-es vagy 2030-es céldátumokat kitűzni, hiszen a jogállami reformok megvalósítása időigényes. Ebben rendkívül fontos a prioritások helyes megállapítása, vagyis azoknak a változásoknak a kiválasztása, amelyeket gyorsabban lehet megvalósítani, és amelyek másoknál erőteljesebben képesek további változásokat gerjeszteni. A harmadik kérdés az acquis communautaire, amely nagyon magas mércét állít fel a szabályozás és az államigazgatás terén. Korántsem biztos, hogy a gyengén kormányzott országok számára az a legjobb taktika, ha az egész közösségi joganyagot rögtön bevezetik. Ehelyett átmeneti, egyszerűbb szabályozásokon is gondolkodni kellene . A helyzetet bonyolítja, hogy nemcsak a tagjelölt országoknak van szükségük reformokra, hanem néhány területen az Európai Unió rendszerének reformja is elengedhetetlen ahhoz, hogy további tagországokat sikeresen lehessen felvenni. Van a kérdésnek egy olyan része is, amelyről azt szokták mondani, hogy a 35 tagból álló Európai Unió más bizottsági, biztosi rendszert igényel. E vonatkozásban is tanulságos a magyar példa, ugyanis a vétó lehetőségét jócskán csökkenteni kell ahhoz, hogy működőképes legyen egy olyan országokkal kibővült Európai Unió, ahol még a legkomolyabb reformok megvalósítása esetén is komoly politikai kockázatok merülnek fel közép- és hosszú távon. Mizsei aláhúzta annak fontosságát, hogy a normáktól eltérő viselkedés büntetése gyors és hatékony legyen, beleértve a piramis csúcsát alkotó, hetedik cikk szerinti eljárást is. Végezetül Friedrich Merz német kancellár átmeneti tagjelölti státusz adására tett javaslatát jó gondolkodási iránynak nevezte, mert ezáltal a tagjelölt országok beljebb kerülnének, ugyanakkor mérséklődne az a kockázat, amelyet egy nem érett tagjelölt ország felvétele jelentene. Ezt követően Tóth István János és Hajdú Miklós, a Korrupciókutatási Intézet munkatársai mutatták be a kötet korrupcióval foglalkozó fejezetét . A fejezet a korrupcióellenőrzés fejlődésének különböző módszereivel foglalkozik. Ennek kapcsán hangsúlyozták, hogy nemcsak a felderítés valószínűsége és a büntetés mértéke számít, hanem az is, hogy a szereplők miként vélekednek egy korrupciós akció vagy korrupciós tranzakció várható költségéről, vagyis mit gondolnak arról, mennyire lehet őket felderíteni. Ez a szubjektív valószínűség nagyon fontos, és az Európai Uniónak nagy szerepe lenne abban, hogy tovább javítsa a tagállami adatszolgáltatás minőségét és nyilvánosságát, különösen a közbeszerzések kapcsán. Ha ugyanis egy szereplő azt látja, hogy adatelemzéssel hamar ki lehet deríteni a csalárd gyakorlatot, akkor nem lesz korrupt. Ebben nagy segítséget jelentett az Európai Csalás Elleni Hivatal, közismert nevén az OLAF létrehozása, amely feltárja a korrupciós eseteket. A másik fontos fejlemény az Európai Ügyészség létrejötte . A korrupciós kockázatok azóta csökkentek az új tagállamoknál. Ebben a balti államok és Szlovákia voltak az éltanulók, míg Magyarország – Lengyelországgal együtt – sajnos rossz példát mutatott. Összességében az egész országcsoportot csökkenő tendencia jellemezte. Az Európai Bizottság a térség korrupciójával 2012–2015 táján kezdett el szorosabban foglalkozni, és ez is hatással volt arra, hogy azóta csökkent a korrupciós kockázat. A felmérések szerint az uniós pénzből megvalósuló szerződéseknél magasabb a korrupciós kockázat, különösen a déli tagországokban. Amióta az OLAF, majd az Európai Ügyészség, illetve az uniós finanszírozású közbeszerzési szerződések adatai viszonylag jól strukturálhatóan elérhetők, és azok alapján komoly elemzések készültek, annak kedvező hatása volt a korrupciós kockázatok alakulására, bár még jócskán van hova fejlődni. Éppen ezért további lépések is szükségesek. Az előadások után a moderátor arra kérte a panel résztvevőit, hogy mondják el, milyen lehetőségeket látnak az európai integráció jövőjében. Volt, aki a balkáni bővítést nevezte meg, mert az nemcsak a lakosság számát, hanem a munkaerőpiaci kínálatot is bővítené viszonylag képzett munkaerővel. Egy másik vélemény szerint nagy lehetőség lenne annak a hatalmas európai szellemi tőkének a visszahozatala, amely most az amerikai egyetemeken található. Az integrációt továbbá segíthetné a piaci verseny serkentése, ami a termelékenység növelése mellett a korrupció csökkentését is eredményezné. A második panelt Halmai Péter akadémikus moderálta, a résztvevők pedig Andor László korábbi EU-biztos, jelenleg egy brüsszeli think tank vezetője, Benczes István, a Corvinus Egyetem tanára, Győri Enikő, az Európai Parlament képviselője, valamint Martinusz Zoltán, az Európai Tanács igazgatója voltak. Andor László örömének adott hangot, hogy a könyvben a megszokottnál nagyobb figyelmet kap a méltányosság kérdése . Ha ugyanis megnézzük, hogy a közvélemény-kutatások szerint az állampolgárok mit várnak el az Európai Uniótól, akkor mindig az élre kerül, hogy az embereknek legyen tisztességes munkahelyük, és olyan stabil jövedelmük, amelyből tisztességgel meg tudnak élni. Az állampolgároknak persze nem kell tudniuk, hogy ebből mi tartozik az unió kompetenciájába, de ez az elvárás nagyon gyakran felmerül bennük. A foglalkoztatás és a szociális kérdések csak középerős felelősségként szerepelnek az Európai Unió napirendjén: a szerződésekben csak utalás van arra, hogy az Uniónak foglalkoznia kell a konvergenciával és a kohézióval. A kettő között az a különbség, hogy a kohéziót az emberek csak érzik, a konvergenciát viszont mérni lehet. Ha a kelet- és közép-európai országokat nézzük, tehát nagyjából a 22 évvel ezelőtt csatlakozott országokat, akkor némi egyszerűsítéssel kijelenthető, hogy a gazdasági konvergencia erősen érezhető; Lengyelország esetében akár gazdasági csodáról is lehet beszélni. Ugyanakkor a szociális konvergencia nem haladt ennyire előre. A két folyamat között szakadék tátong, mint azt a méltányosság vonatkozásában Székely István már említette. Számos más kérdésben, például a munka világában, a szakszervezetek taglétszáma vagy a kollektív szerződésekkel való lefedettség terén is különbségek mutatkoznak. Nagyon erős a kelet-nyugati aszimmetria a munkaerőpiac működésében, ami hatással van a bérdinamikára, a minimálbér alakulására is. Mindazonáltal a csatlakozás óta eltelt 22 év során az Európai Unió sokat tett annak érdekében, hogy a szegénység és a kirekesztettség visszaszoruljon. A foglalkoztatás terén az Európai Unió sikeres volt: nagyjából elérte azt, amit a 2000-es stratégia célul tűzött. Utána még ambiciózusabb cél lett kitűzve: most már 78 százalékot kellene elérni a foglalkoztatásban. Ez valószínűleg már túlmegy a lehetőségek határain. A szegénység leküzdésében viszont az Európai Unió kevésbé bizonyult sikeresnek: az is csökkent, ám nem olyan mértékben, ahogy kellett volna. Rámutatott, hogy válságok alkalmával, például az eurózóna válsága idején mindig felmerül az észak–dél-probléma is. Az EU-nak azonban nemcsak délen vannak stagnáló régiói. Tizenöt évnél hosszabb periódusokban, amikor az átlagos gazdasági növekedés a GDP-nek mindössze 1 vagy 2 százaléka, még az olyan közepes és nagyobb országokban is lesznek olyan régiók, amelyek stagnálnak vagy akár vissza is esnek, mint Franciaországban és Belgiumban. A regionális különbségek nagy ismerője, Andrés Rodríguez-Pose, a London School of Economics gazdaságföldrajz-professzora kimutatta a korrelációt a hosszú távú stagnálás, valamint a populizmus és az euroszkepticizmus között. Ebből pedig két dolog is következik: Hiányoznak azok a biztosítási elemek, amelyek egy kockázatközösséget sokktűrővé tennének. Holott ezek nem feltétlenül okoznának több kiadást, mert nemcsak költségvetési eszközökkel lehet kezelni a szociális dimenziót, hanem léteznek jogalkotási eszközök is, például a minimálbér-irányelv, amely már az elmúlt időszakban is alkalmazható volt. Vannak továbbá különféle szakpolitikai koordinációk is, amelyekhez sem jogszabály, sem pénz nem szükséges. Ezeknek vannak sikeres és sikertelen elemei. A roma integráció sajnos nem tartozik a sikeresek közé, akad azonban sikeres példa is, mint az ifjúsági garancia . Nagyon sok országban a fiatalok munkanélküliségén az EU ezzel az eszközzel komolyan tud segíteni. Benczes István azzal kezdte hozzászólását, hogy az EU közel hetven esztendős múltjában csak egy tagország volt, amely kilépett az Unióból, de a jelek szerint ezt azóta már megbánta. Ezt azért hangsúlyozta, mert szerinte Magyarországon újra és újra el kell mondani, hogy az Európai Unióban lenni jó és hasznos. Akármerre nézünk, tőlünk délre vagy keletre, valamennyi ország arra törekszik, hogy tagja legyen ennek a közösségnek. Ez azért is fontos, mert amikor konvergenciáról beszélünk, gyakran megfeledkezünk arról, hogy az nem egyszerűen EU-pénzek megszerzéséről szól, hanem egy olyan értékközösségben való részvételről, amely közösen vállalt felelősséget és kultúrát is jelent. A ’90-es évek elejétől gyakran érezhettük, hogy az Európai Unió tagságának megszerzése egyfajta versenyfutás volt. Mintegy tíz év kellett ahhoz, hogy ezt teljesítsük, de mindvégig konszenzus volt abban, hogy szükség van az euroatlanti elköteleződésre, és hogy az Európai Unió tagjai szeretnénk lenni. A csatlakozás során azzal szembesültünk, hogy az Európai Unió rendkívül szigorú feltételeket állított fel, a koppenhágai kritériumrendszert. Ez a korábban belépő Írország, Portugália vagy Spanyolország számára nem volt kötelező. Őket bizonyos feltételek mellett fel kellett tőkésíteni, hogy piacképesek és versenyképesek legyenek az unióban. Ehhez képest nekünk, kelet-európai államoknak sokkal összetettebb kritériumrendszernek kellett megfelelnünk. Ez önmagában nem baj, az időről időre tapasztalható euroszkepticizmus azonban sokszor éppen abból fakadt, hogy a megfelelés során egyfelől imitációval próbálkoztunk, ami nem mindig sikerült, másfelől pedig abból, hogy az imitáció lényege a megtévesztés. Vagyis néha nem valós reformokra, nem valós átvételekre került sor, és nem következett be az átültetett szabályok belsővé tétele, ami átélhetővé tette volna az integrációt, az Európai Unió tagjává válásának lényegét. Ezt sokan úgy élték meg, mintha csupán másodosztályú tagok lennénk. Ahhoz, hogy ez az érzés elmúljon, az is szükséges, hogy az európai tizenötök kapcsán – akik egyébként csak innen nézve tizenötök, onnan nézve viszont rendkívül differenciáltak és heterogének – az ember ne érezze állandóan, hogy egyfajta elvárásnak kell megfelelnie. Ez nem Magyarországról szól, mert ami Magyarországgal történt, nem lehetett más, mint egyfajta büntetés, amit le kell dolgozni. Szerinte a konvergencia kétélű fegyver vagy kétoldalú elvárás, amiből az következik, hogy adott esetben az Európai Uniónak is belátóbbnak kell lennie. Ez alatt azt érti, hogy amikor az EU Szerbia vagy Moldova felvételéről dönt, nem biztos, hogy a német jogelvek alapján kell majd mérlegelnie, tag lehet-e vagy sem . Nem arról van szó, hogy adott esetben egy Európai Uniós értékközösségbe belépni kívánó közösséget más szempontok alapján ítéljenek meg, de most olyan geopolitikai feszültségek vannak ebben a térségben, amikor a jó megoldás az, ha ezeket az országokat belül tudjuk tartani. Ez persze lehet, hogy további problémákat is okoz majd, ám ha kívül hagyják őket, az jóval nagyobb bizonytalansághoz és katasztrófához vezethet. Ilyen értelemben lehetséges, hogy a z EU15 szempontjából vagy akár magyar szempontból sem éri meg anyagilag lemondani bizonyos forrásokról azért, hogy a déli vagy keleti tagjelölt államok ezekhez hozzájussanak, ám a nnak a kockázata, amit a kívülmaradásuk okozna, ennél sokkal nagyobb . Ez teljesen más megközelítés annál, ahogyan eddig az integrációról gondolkodtunk. Az integráció ma alapvetően olyan pozitív összegű játék, amely minden tag számára előnyöket jelent, és ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni. Magyarországra rátérve, másfél hónappal a választások után a kormányfő már bejelentette, hogy sikerül hazahozni a pénzeket, de nagy félelme az, hogy az Európai Unió magközössége esetleg abba a hibába esik, hogy ehhez olyan feltételeket szab, amelyeket politikailag képtelenség teljesíteni. Ha nem érti meg a mag, hogy az elmúlt 16 év nagyon erősen traumatizálta és sebezhetővé tette hazánkat, amit még fel kell dolgoznia, akkor nem érti meg azt sem, hogy az euforikus fogadtatás akár visszájára is fordítható. Azt gondolja, hogy egyfajta empátiát és türelmet igenis kell mutatni és gyakorolni az új kormány iránt. Egyszerűen azért, mert az, amit rendbe kell tenni, hatalmas problémahalmaz, és erre jól reagálni még az igen felkészült szakembergárdával rendelkező országoknak is nehezére esne. Győri Enikőtől a moderátor azt kérte, hogy az intézményi minőség kérdését európai parlamenti képviselői szemszögből értékelje. Szerinte ennek tekintetében is komoly problémák tapasztalhatók az EU-ban. Kiragadva például a biztosok közösségét, ma sajnos azt lehet tapasztalni, hogy a testületet nem olyan kvalitású emberek alkotják, mint egykor . A minőségnek ugyanis van emberi oldala is. Hasonló megállapítás tehető az intézményi reform eddigi történetéről is. A kötet egyik fontos állítása, hogy minden bővítés előtt először az Európai Uniónak belsőleg kellett megerősödnie, vagyis nem volt bővítés intézményi reformok nélkül. Az utolsó nagyobb reform a 2009-es Lisszaboni szerződés volt. Szóvá tette, hogy eddig mindegyik panellista az új tagállamokról beszélt. Pedig huszonkét év után már nincsenek új tagállamok. Az akkor csatlakozó országok képviselői már nem számítanak új tagállamok képviselőinek. A Bizottság viszont, amikor új jogszabályokkal áll elő, mintha még most is különbséget tenne a tagországok között . A kiküldött munkavállalókról vagy a mobilitási csomagról szóló szabályok szerint például a kelet-közép-európai országok nem járhatnak olyan jól, mint a többiek. Ugyanez jellemzi a szolgáltatások egységes belső piacának megteremtéséről szóló úgynevezett Bolkestein-irányelvet is. A különbségtétel tehát még mindig nem tűnt el. Az intézményi minőséghez pedig az kellene, hogy már ne gondolkodjunk a régi-új dichotómiában, vagyis ne maradhassanak olyan jogszabályok vagy politikák, amelyek egyes országcsoportokat eltérő módon kezelnek. Reagálva az előtte szóló előadóra, aki az Európai Bizottságnak kettős mérce alkalmazását javasolta, kifejezetten óvta a Bizottságot attól, hogy Magyarországgal szemben kettős mércét alkalmazzon. Mert milyen dolog lenne az, ha egyes kormányokra más kritériumok vonatkoznának, mint másokra. Szerinte az Európai Uniónak éppen abból származik sok gondja, hogy nem egységes mércével mér. Győri nem lát óriási étvágyat egy nagy, átfogó intézményi reformra, noha rengeteget beszélnek róla . Az unió jövőjéről szóló konferencia Macron magánkezdeményezése volt. Egy évig mindenki ezzel foglalkozott. A végén egy meglehetősen vegyesre sikerült dokumentum született, de nem lett belőle semmi, és nem látja, hogy lenne benne intézményi kényszer. Van egy-két dolog, amit nagyon szeretnének megváltoztatni, köztük a többségi döntéshozatalra való áttérés, például a közös kül- és biztonságpolitikában, akár a biztonságpolitikában is. Legutóbb pedig olyan ötletek merültek fel, hogy a bővítéshez se kelljen egyhangúság. Álláspontja szerint ha ezekhez a szabályokhoz hozzányúlnak, akkor szétverik azt a konstrukciót, amelyet az alapító atyák egész jól összeraktak. Az is meggyőződése, hogy ha az Európai Bizottság, a Parlament és a Tanács tartaná magát ahhoz, amire az eredeti mandátuma vonatkozott, akkor az egész intézményrendszer jól működne. A Bizottság azonban jelenleg politikai bizottságként működik. Szerinte viszont a Bizottságnak nem politikai szerepet kellene betöltenie, hanem jogszabály-kezdeményezőként, pártatlanul kellene működnie, és mindenkinek a közös európai érdeket kellene szolgálnia. Az Európai Parlament is rengeteg olyan dologba beleszól, amihez egyébként nincs köze. Szerinte, ha minden testület visszatérne a maga kaptafájához, az EU jóval előrébb tartana, sokkal kevesebb lenne a meddő vita és az ütközés a tagállamok és az intézmények között. Az a permanens hatalmi harc, amelyben a Parlament is részt vesz, szerinte rengeteg energiát felemészt . A nagy, átfogó intézményi reformok helyett az intézményeknek és a tagállamoknak a Draghi-jelentésben, a Letta-jelentésben és a Niinistö-jelentésben foglaltakkal kellene foglalkozniuk. A jelentések diagnózisa rendben van, de nem ért egyet minden javaslattal. Az egységes piacot viszont valóban meg kellene csinálni, hiszen az áruk esetében 44 százalékos, a szolgáltatásoknál pedig 110 százalékos vámmal egyenértékű akadály mind a mai napig fennáll, amelynek kiküszöbölésében mindenféle szerződésmódosítás nélkül is lehetne előrehaladni . Hasonlóképpen, a tőkepiaci unió megvalósításával áttörést lehetne elérni a gazdaságban, még ha az néhány tagországnak nagyon fájna is. Van tehát jó néhány olyan terület, ahol jelentős előrelépést lehetne elérni. Ha kevesebb, de jobb szabály születne, ha nem az történne, hogy az AI-val még el sem kezdett az Unió rendesen foglalkozni, de már megregulázta, és csak most döbben rá mindenki, hogy amit csináltak, az a fejlődés akadálya. Ha az Európai Unió végre ki tudna jönni a „regulate instead of innovate” (szabályozás az innováció helyett) csapdájából, és a mostanság némi eufemizmussal „simplificationnek” (egyszerűsítésnek) nevezett deregulációt végrehajtanák, akkor lenne fejlődés és prosperitás. Meggyőződése szerint ugyanis a konvergenciát és a társadalmi szakadék csökkentését is a verseny és a prosperitás révén lehetne elérni . Ezt követően a moderátor Martinusz Zoltánhoz fordult, kérve, hogy fejtse ki véleményét az EU előtt álló geopolitikai és geoökonómiai kihívásokról, hiszen e tekintetben a világ tájképe napjainkra jócskán megváltozott. A kihívások egyik példájaként Trump elnök aznap hozott új vámintézkedéseit emelte ki, amelyek az európai integrációt komolyan sújtják. Martinusz Zoltán azzal kezdte, hogy mostanság szinte minden fogalom elé odabiggyesztik a „geo” jelzőt, és ebben Brüsszel élen jár. Jelezte, hogy 5+1 meghatározó trendről fog szólni, és arról, hogy azok mit jelentenek az EU számára. Az első meghatározó trend annak a szabályalapú nemzetközi rendnek a végét jelenti, amelynek Európa biztonsági és gazdasági szempontból egyaránt haszonélvezője volt . Szertefoszlott a szuverenitás és a területi integritás alapelve is. Ennek egyik példája az Ukrajna elleni orosz agresszió, de az is, hogy Kína hivatalos térképén egy indiai állam Kína részeként szerepel, vagy hogy a saját szövetségi rendszerünkön belül a legnagyobb tagállam szemet vetett egy másik szövetséges ország területére. Gazdasági téren pedig végbement a Világkereskedelmi Szervezet, a WTO fokozatos kimúlása. Ez Kína beengedésével kezdődött, amely azon a téves feltételezésen alapult, hogy Kína piacgazdasági államként fog és tud is viselkedni. De azt is látjuk, hogy az Egyesült Államok mindent megtesz a WTO szerepének csökkentése érdekében. Egy további trend ennek az éremnek a másik oldala: a világrend átalakulása . Visszatért a hidegháború. Az annak idején egyszerű volt; viszonylag könnyű volt meghatározni a bipoláris világrendet. Ami ezután következett, azt röpke unipoláris pillanatot követő multipoláris rendként lehetett definiálni. Úgy tűnik azonban, hogy ennek is vége van. Amit még nem sikerült definiálni, az a mostani poszthidegháború, amelyben úgy tűnik, a meghatározó stratégiai trend az amerikai–kínai viszony. Ez a viszony a korábbi felfogás szerint háborúval fenyegetett. A Trump–Hszi Csin-ping-csúcstalálkozó után azonban úgy tűnik, hogy az amerikai gondolkodás megváltozott, mert az amerikai elnök gyakorlatilag elfogadta Kínát egyenrangú hatalomként, ami meglehetősen fontos stratégiai fejlemény. Európa számára ebből az a fontos, hogy a haladás irányát meghatározó legfontosabb stratégiai trendnek Európa már nem része és nem is alkotója, hanem elszenvedője. Ha figyelembe vesszük, hogy a legfontosabb technikai vagy innovációs trendnek, a mesterséges intelligencia alkalmazásának Európa ugyancsak nem alkotója és nem is részese, akkor azt látjuk, hogy Európa stratégiai, intellektuális és innovációs-technikai vonalon sem meghatározó szereplő. A harmadik, ezekhez kapcsolódó trend a legújabb hadügyi forradalom, a „Revolution of Military Affairs”. Eddig alapvetően az az összefüggés érvényesült, hogy a katonai fejlesztések egyre nagyobb költséggel járnak. Most viszont mindenki a drónokról beszél; háborús konfliktusokban ezekkel a néhány tízezer dollárba kerülő eszközökkel semmisítenek meg több millió dolláros eszközöket . Ez ugyan nem változtatja meg a háborúk alapjellegét, mégis nagyon fontos fejlemény. A másik fejlemény a mesterséges intelligencia alkalmazása a háborúban . Az amerikai–iráni háborúban láthattuk: a hadműveleteket az amerikaiak gyakorlatilag már a mesterséges intelligencia segítségével hajtották végre. A valódi kihívás ennek a kettőnek a kombinációja, vagyis a drónok és a mesterséges intelligencia összekapcsolása, ami az autonóm fegyverrendszerek elterjedéséhez is vezethet; ez pedig alapvetően változtathatja meg a hadviselés jellegét, valamint azt is, hogy ki fér hozzá a legmodernebb, legfélelmetesebb képességekhez. A negyedik trend az átalakuló globalizáció , amelyben a gazdasági megfontolások egyre kevésbé kizárólagosak, és nem is feltétlenül döntőek a stratégiai döntések meghozatalában. Ezt mindenki a bőrén érezhette a COVID-krízis alatt, aztán jött az orosz energiafüggőség kérdése vagy a kritikus nyersanyagok és azok feldolgozásának gyakorlatilag teljes kínai kontrollja. Már valóban nem igaz az a feltételezés, hogy a gazdasági megfontolások játszanak döntő szerepet a stratégiai kérdések eldöntésében. Az ötödik trend a klímaváltozás; mostanában ugyan keveset beszélünk róla, de nem tűnt el. Az 5+1., ami Európa számára a valódi geokérdés: Afrika . Erről nem szokás beszélni, pedig Afrika népessége már egy emberöltő alatt megduplázódik, két generáción belül pedig megháromszorozódik. Ezzel a népességrobbanással, valamint a klímaváltozás következményeivel, a totális intézményi gyengeséggel, a governance-hiánnyal vagy governance-gyengeséggel, valamint a gazdasági versenyképtelenséggel néz szembe az EU. Ha pedig ránézünk a térképre, akkor látható, hogy e kihívás következményeinek nincs más kifutási pontja, mint Európa. Szó esett már az EU belső dinamikájáról is. Kína és az Egyesült Államok teljesen megosztották az Európai Uniót. Kína egyszerre stratégiai versenytárs, rendszerrivális, gazdasági versenytárs és potenciális partner. Ebben minden tagország megtalálja a saját helyét anélkül, hogy állást kellene foglalnia. Csakhogy az EU Kínával szembeni kereskedelmi deficitje napi 1 milliárd euró. A baj az, hogy ez aggregált szinten, a brüsszeli statisztikákban jelentkezik, miközben a tagországok a saját szintjükön továbbra is próbálnak üzletet csinálni, és megkísérlik a lehető legjobbat kihozni a Kínával folytatott kapcsolatból. A Bizottság már jelezte, hogy ez nem fenntartható egyensúlytalanság, és hogy a tétlenségnek vagy a döntés elmaradásának súlyos gazdasági következményei lesznek, ám ennek tagállami felismerése még nem történt meg. Az Egyesült Államok továbbra is a kontinens biztonságának garantőre. Az egyes tagországok biztonságra vonatkozó felfogásai között azonban jelentős különbségek tapasztalhatók; itt is az a helyzet, hogy a kérdések eldöntése nem az EU-n fog múlni. Amit az amerikaiak most csinálnak, azt már húsz éve mondják, de most már meg is teszik, mégpedig brutálisan. Ebben a tekintetben Európa stratégiai autonómiája ugyan kívánatos cél, de ettől még meglehetősen távol vagyunk. Végezetül: miként hat mindez Közép- és Kelet-Európára? Az eldöntendő kérdés ebben a régióban mindig az volt: a szuverenitás és az önállóság erősítése vagy az integráció mélyítése. Szerinte a bemutatott 5+1 trend egyike sem olyan, amellyel szemben Közép- és Kelet-Európa országai a szuverenitásuk erősítésével fel tudnának lépni, vagy amelyet érdemben kezelhetnének. Arra a kérdésre, hogy széles vagy mély integrációra van szükség, a válasz az, hogy cselekvőképes integrációra van szükség. Olyanra, amely döntéseket tud hozni. Munkájából adódóan gyakran találkozik közép-ázsiai diplomatákkal, akik elismerően beszélnek az Európai Unióról. Csak éppen nagyon lassúnak tartják az EU-t. A döntésképtelenség valóban alapvető probléma, ezért úgy gondolja, téves az a felfogás, miszerint az EU-t olyan országokkal kell bővíteni, amelyek már minden tekintetben teljesítették az összes jogállamisági elvárást. A döntési folyamatok felgyorsítására való hajlandóság ugyanis nem közvetlen függvénye a jogállamisági színvonalnak; ez alapvetően politikai hozzáállás kérdése. Megköszönve az előadásokat, Halmai Péter befejezésül azt kérte a paneltagoktól, hogy nevezzék meg azokat az ügyeket, amelyek megoldását a legfontosabbnak tartják. Andor László az unió egészének, valamint az euró stabilitásának és hosszú távú fenntarthatóságának szempontjából a közös hitelfelvétel lehetőségét tartja kardinális kérdésnek. Miért tartozik ez a szociális hatású ügyekhez? Azért, mert ha megnézzük, miként kezeli az Amerikai Egyesült Államok az úgynevezett aszimmetrikus sokkokat, akkor azt lehet látni, hogy bármilyen válság vagy visszaesés esetén a szövetségi szint eladósodik, ami implicit módon belső stabilizációs hatással jár. Szintén nagy gazdasági jelentőségű, de szociális hatással is rendelkező ügy a társasági adózás egységes adóalapjának meghatározása. Végül, a magyar kormányzati törekvésekhez is kapcsolódva fontos ügy a lakáspolitika is . Van már a lakásüggyel foglalkozó biztos, és az Európai Parlamentben is működik különbizottság, amelyek munkájához tartalmasan lehetne kapcsolódni, és konkrét eredményeket is el lehetne érni, hiszen Budapest az egyik olyan város Európában, amelyet a bérleti árak és a jövedelmek alakulása közötti hányados az EU-ban a legsúlyosabban érint. Győri Enikő több ügyet is eminens kérdésnek tartott. Mindenekelőtt a kettős mérce megszüntetését, a piaci verseny ösztönzését, valamint az oktatás fejlesztését és a korrupció felszámolását emelte ki . A középtávú pénzügyi tervről szólva egyfelől túlzottnak ítélte azt a sokféle kondicionalitást, amelyet a Bizottság alkalmazni akar, és amelyek, ha megvalósulnának, már-már a kiszámíthatóságot fenyegetnék, másfelől pedig a mezőgazdaság támogatásának fenntartását tartotta fontosnak. Kötelezően előírná továbbá, hogy a Bizottság és az Európai Tanács üléseinek legalább a felét a versenyképesség növelésének kelljen szentelni. Martinusz Zoltán szerint amíg az Európai Unió nem tudja kellő hatékonysággal kezelni a gazdasági versenyképességi problémákat, addig a geopolitikai ambíciók csak vágyálmok maradnak . Ez az első. Ha a kialakuló új világrend meghatározó szereplői Kína és az Egyesült Államok, akkor ennek megfelelően kell az Európai Uniónak is játszania. Ez a két ország olyan, mint egy ragadozó: az amerikaiak deklaráltan, a kínaiak kevésbé nyíltan. Ha az EU jámbor növényevő marad, az számára versenyhátrányt jelent. A vitás gazdasági és kereskedelmi kérdésekbe pedig keményen bele kell állni. Ez fájni fog, de a tétlenség már most fáj. A naponta egymilliárdos kereskedelmi deficit Kínával szemben elég erős ébresztő ahhoz, hogy mindenki felismerje: ezt nem egyvalaki szenvedi el, hanem valamennyi tagország. A harmadik kérdés alapvetően intézményi és nem költségvetési. Döntésképes Európai Unióra van szükség. Jelenleg az Európai Unió olyan, mint az ENSZ Biztonsági Tanácsa, csak nem 5, hanem 27 vétójogú állammal. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa döntésképtelen az összes olyan kérdésben, amely a vétójoggal rendelkező államok ügyeit érinti. Ez az Európai Unióra lefordítva azt jelenti, hogy gyakran döntésképtelen a 27-ek ügyében. Lehet többszörösen megerősített minősített többségű szavazást, minősített többségű szavazást alkalmazni, de a z, hogy 27 vétójog legyen az Európai Unióban, nem tartható fenn akkor, ha az EU cselekvőképességét erősíteni kívánjuk . Létezik az Európai Unióban egy együttműködési forma, amelyet nem igazán használnak, mégpedig a Permanent Structured Cooperation, a PESCO, magyar nevén az Állandó Strukturált Együttműködés, amely a védelmi együttműködés terén indult el, de alkalmas a megerősített együttműködés megvalósítására is. Ha viszont nem lesz végiggondolva az együttműködés formája, akkor előbb-utóbb nem az lesz a kérdés, hogy Moldova vagy Ukrajna akar-e csatlakozni, hanem az, hogy Németország akar-e még ebben az integrációs együttműködésben részt venni. Címlapkép forrása: EU