● news.bsdnet.hu

Nem csupán az MNB-alapítványok vagyonának eltűnése (eltüntetése) vet fel közgazdasági és jogi kérdéseket, hanem az alapítványok 2014. évi létrehozása, különösen pedig vagyonhoz juttatásuk módja is. A témával több korabeli írás foglalkozott (lásd például Madár István cikkét; más akkori írásokat idézek majd), és néhány napjainkban megjelent cikk is érintette az ügyet (például Farkas Zoltán és Előd Fruzsina írása). Úgy látom azonban, hogy a tanulságok leszűréséhez érdemes összerakni a képet arról, hogy milyen szabályozási háttérrel, könyvelési manőverrel, mely közgazdasági megfontolásoktól eltekintve, illetve előírásokat megkerülve sikerült a Matolcsy vezette jegybanknak a 2014. évi GDP közel 0,8 százalékának (a 2013. végi államadósság 1, illetve a 2014. évi adósságnövekmény 15 százalékának) megfelelő összeget államadósság-csökkentés helyett az államháztartásból alapítványokba kiszerveznie. Felidézem a korabeli szaksajtóban megfogalmazott kétségeket is azzal kapcsolatban, hogy az MNB indokolt devizaeladásain realizálhatott-e akkora árfolyamnyereséget, amely az eredménykimutatásában megjelent. Írásom mellékletében idézem azt az alapítványok létrehozását és céljait illető egykori szakmai kritikát, amelyet az MTA Közgazdaságtudományi Bizottságnak 2016. évi állásfoglalása fogalmazott meg. A megállapításokat, amelyeket az MNB élesen visszautasított, az illetékes kormányszervek pedig figyelmen kívül hagytak, az elmúlt évtized fejleményei fényesen igazolták. Sajó Andrásnak a csalárd törvények semmisségéről szóló írásával messzemenően egyetértve, azt gondolom, hogy az MNB-alapítványok létrehozásának mai megítélését tekintve nem a Matolcsy ízléséhez és hóbortos elképzeléseihez igazított 2013. évi jegybanktörvényt (a 2016. évi MNB FB jelentés igazodási pontját), hanem a Sajó által ajánlott megfontolásokat, közöttük az észszerűséget és a jó erkölcsöt indokolt irányadónak tekinteni. A 2013-ban Matolcsy intenciói szerint átalakított jegybanktörvény egy jogi rést nyitott meg, amelyet Matolcsy, immár jegybankelnökként, önmagát felhatalmazva, jogi szakadékká tágított ki, s ezzel vissza is élt. A 2013. évi jegybanktörvény elvonta az MNB tulajdonosától (az államtól, illetve addigi képviselőjétől, a költségvetésért felelős minisztertől) azt a korábbi törvényben lefektetett jogát, hogy elfogadja a jegybank számviteli beszámolóját, és döntsön az eredmény felosztásról. Ezt a jogot – az általános nemzetközi gyakorlattól eltérően – a menedzsmentre, az elnökből és az alelnökökből álló igazgatóságra ruházta át. Nyilvánvaló volt, hogy ez a szabályozási nonszensz a jegybanki függetlenség szokásos (alapvetően a monetáris politika viteléhez kapcsolódó) jelentésének szándékos félreértelmezésén és indokolatlan kiszélesítésén alapult, amely egyszerre kétféle célt is szolgálhatott: Egyrészt azt, hogy azzal az MNB vezetése visszaélhessen, de egyben azt is, hogy ha ez megtörténik, akkor a kormány a „jegybanki függetlenségre” hivatkozva, magától minden felelősséget elháríthasson. 2014 májusában az MNB elnöke és alelnökei „Függetlenség és Felelősség – A Magyar Nemzeti Bank Alapokmánya” címmel közzétettek egy dokumentumot, amelyben – az Alaptörvényre, a „Nemzeti hitvallásra” és az MNB-törvényre egyaránt hivatkozó dagályos szövegek kíséretében – nyíltan közölték, hogy a jegybank eredményének egy részét nem tervezik a költségvetésbe befizetni, hanem azt a maguk országjobbító céljaira kívánják fordítani, mert a jegybanktörvény szerinti függetlenségük ezt lehetővé teszi. Idézet a dokumentum bevezetőjéből: „A jegybank (…) elkötelezett abban, hogy a gazdálkodásában is megnyilvánuló függetlensége alapján eredménye terhére a közjót szolgálja és társadalmi felelősségvállalási programja keretei között támogatásokat nyújtson.” (8. old.) Erre nézve a jegybanktörvény semmiféle felhatalmazást nem tartalmaz, tény viszont, hogy tiltást sem. A tiltás hiányán alapulnak a következő passzusok: Nos, a fenti célok semmiképpen sem vezethetők le a jegybanktörvényből, és jól fejezik ki az MNB szereptévesztését (miért kell a jegybanknak „vezető szerepet” betöltenie a közgazdasági szakemberképzés megújításában, és egyáltalán, miért is kellene azt megújítani?), de íme a megalapozás: Az, hogy a jegybank vezetői konkrétan hogyan értelmezték azt a szerintük törvényes lehetőségüket, amellyel „tudatos értékválasztás mentén”, mégpedig „hangsúlyosabban” kívántak élni, már 2014-ben kiderült. Az MNB vezetése, minden józan közgazdasági és jogi megfontolással, valamint a közjóval kifejezetten ellentétesen, alapítványokba pakolta ki a jegybank realizált árfolyamnyereségének megközelítően a felét, 245 milliárd forintot (ez mai árakon közel 500 Mrd forint, az akkori GDP arányában mintegy 0,8 százalék). Ez csakugyan hangsúlyos visszaélés volt az átalakított jegybanktörvény révén szélesre tárt függetlenséggel. Amint arra már utaltam, a törvény átalakítása mellesleg arra is formális lehetőséget adott, hogy az MNB tulajdonosát képviselő gazdasági miniszter, a „jegybanki függetlenség” szentségére hivatkozva, széttárhassa a karját: a kormánynak ebbe nincs beleszólása. [2] Holott – szerepéből adódóan – szóvá kellett volna tennie, hogy az MNB realizált árfolyameredményének alapítványokra fordított része voltaképpen a költségvetést illeti, és az államháztartásról szóló törvény értelmében az államadósság csökkentésére fordítandó. Emellett az „MNB-Alapokmány” által gyakran hivatkozott „Alaptörvényben” kinyilvánított államadósság-csökkentési elkötelezettségre is utalhatott volna, akárcsak arra, hogy a korabeli kormányzati harc fő iránya „az államadósság legyőzése” volt. Magyarán, az a jegybanktörvényben előírt feladat, amely szerint „Az MNB elsődleges céljának veszélyeztetése nélkül támogatja (…) a rendelkezésére álló eszközökkel a Kormány gazdaságpolitikáját” a legeredményesebben az alapítványokra fordított összeg osztalékként történt befizetésével lett volna teljesíthető. Bár a jegybanktörvény 2013. évi módosítása a költségvetésért felelős miniszternek nem osztott lapot (pontosabban: elvonta korábbi jogkörét), teljesen elképzelhetetlen, hogy Matolcsy a kormányfő és a gazdasági miniszter előzetes tudomása és beleegyezése nélkül a költségvetésnek járó 245 milliárd forintot alapítványokra fordíthatott volna. A megfejtés alighanem az, hogy Matolcsy arról győzte meg a kormányfőt, hogy ha befizetné az összeget, az sem a költségvetés egyenlegét nem javítaná, sem folyó kiadásokra nem lenne fordítható, mivel az elszámolási szabályok szerint az átutalt átértékelési nyereség a költségvetés úgynevezett finanszírozási bevétele, [3] amely csak a hiány finanszírozására, illetve adósságcsökkentésre használható. Ellenben, amit nem tehet meg a költségvetés, azt megteheti a jegybank: a kormány ideológiai törekvéseit és az unortodox tanokat támogató céllal alapítványokat hozhat létre. Úgy képzelem, erre bólinthatott rá a kormányfő. Az, hogy valóban így, vagy másként történt-e, talán akkor derülhet ki, ha az MNB-alapítványokat vizsgáló parlamenti bizottság az alapítványok létrehozása körülményeinek vizsgálatát is napirendjére tűzi. Az MNB Felügyelőbizottság (FB) 2016. évi Országgyűlési Beszámolójának alább idézett passzusai a ma is érvényes jegybanktörvényre hivatkoztak. Nem feltétlenül bírósági ítélet, hanem inkább a jó erkölcs köznapi felfogása lehet mérvadó annak eldöntése szempontjából, hogy az FB megállapításai akkor is helytállóknak bizonyulnak-e, ha világossá válik, hogy a jegybanktörvényt kifejezetten azzal a céllal módosították, hogy azzal az MNB vezetése visszaélhessen. Az MNB FB-nek az MNB-alapítványokról szóló része a következőket állapítja meg: „Tekintettel arra, hogy (…) az alapítványok számára történő vagyonrendelés nem veszélyeztette az MNB elsődleges célját és alapvető feladatai teljesítését, kijelenthető, hogy az MNB igazgatósága az MNB tv. által biztosított függetlenség alapján jogosult volt dönteni az alapítványok létrehozásáról az alapítványi hozzájárulások tárgyában, továbbá a támogatások ráfordításként való elszámolását jóváhagyni.” (21. old.) Amint a fenti szövegből kiderül, az MNB igazgatósága nem a számviteli nyereség felhasználásaként, hanem ráfordításként számolta el az alapítványokba tolt átértékelési eredményt. Az MNB FB szerint az MNB igazgatósága –„a törvény által biztosított függetlensége alapján” erre jogosult volt. Az FB nem vizsgálhatta, hogy a közjót szolgálta-e az a törvény, amelynek alapján az igazgatóság ezt megtehette, és azt sem, hogy az igazgatóság a jó erkölcsnek megfelelően járt-e el, amikor ezt megtette. Mindkét kérdésre határozott nem a válaszom. Néhány további – megjegyzésekkel kísért – megállapítás az FB beszámolójából. Idézetek az MNB FB 2016. évi beszámolójából - kommentárokkal Az alapítványoknak történt „… vagyonátadás számviteli elszámolása ráfordításként az eredménykimutatásban a tárgyévi eredmény csökkenésében jelenik meg.” (22. old) „Az alapítói vagyonátadás pénzügyi értékelése alapján megállapítható, hogy az MNB vagyoni helyzete nem romlott, az alapítványok alapítói tőkejuttatásai az MNB nyereségéből származtak. ” (23. old; kiemelés: O.G.) Az utóbbi mondat nyilvánvalóan (de nem biztos, hogy szándékosan) összetéveszti az MNB realizált árfolyam-eredményét (vagyis egy bevételt jelentő tételt) az MNB nyereségével. Az előbbi az eredménykimutatás szerint 521, az utóbbi 27,4 Mrd forint volt, amelyből aligha lehetett volna 245 Mrd forintnyi ráfordítással alapítványokat létrehozni. A fent idézett kétféle szöveg némi jogászkodással persze összesimítható, de bántóan hiányzik az a szempont, hogy az akció hogyan befolyásolta az államháztartás (ÁHT) vagyoni helyzetét, amelynek érdekét az akkori FB legalább két tagjának (a miniszter jelöltjeinek) feltétlenül képviselnie kellett volna. Az alapítványok létrehozása ugyanis egyértelműen megakadályozta az ÁHT vagyoni helyzetének javulását, vagyis az állam nettó adósságának csökkenését. Az alapítványok céljairól: „Kijelenthető, hogy az alapítványok alapításának számviteli elszámolása mind az alapítónál, mind az alapítványoknál megfelel a jogszabályi előírásoknak. A számviteli összefüggéseken túlmenően vizsgálandó az alapítványok által kitűzött célok gazdaságpolitikai relevanciája is. Elmondható, hogy az alapítványok alapító okiratában megjelölt célok, melyek kimondottan az oktatás bizonyos területeire vonatkoznak, egyértelműen támogatják a Kormány gazdaságpolitikát.” (23. old) Egy ettől eltérő megállapítás: „Nem (…) egyértelmű a jegybank társadalmi felelősségvállalási (CSr) programjait szolgáló ingatlan-vásárlásoknak, illetve az azokat követő alapítványi juttatásoknak a megítélése, mert a társadalmi felelősségvállalás közvetlenül nem vezethető le a hatályos jegybanki törvényből. Sem az alap-, sem az egyéb feladatok között nincs olyan, amely társadalmi felelősségvállalást várna Magyarország központi bankjától” (24. old.) A legutóbb idézett megállapítás (amely már az előző évi FB-jelentésben is szerepelt), annak idején nem kapott kellő figyelmet, noha pontosan foglalta össze a lényeget: az MNB-ből történt hatalmas összegek (plusz ingatlanvagyon) kiszervezése, akárcsak az ezt látszólag megalapozó „társadalmi felelősségvállalási program”, szereptévesztés (pontosabban, amit az FB nyilván nem mondhatott ki, nem is akart kimondani, de én hozzátehetem: jogi felhatalmazással történt visszaélés) volt, amely nem vezethető le a jegybanktörvényből. Mivel 2014-ben az MNB nettó bevétele egyedül a realizált árfolyamnyereségből származott, csak ebből lehetett képes alapítványokat létrehozni. Ezért érdemes röviden átgondolni, hogy ez a „jegybanki forrás” makrogazdasági nézőpontból, illetve a jegybankkal konszolidált államháztartás szempontjából is jelenthetett-e olyan valóságos forrást, amelyet jegybanki alapítványokra fordítottak. A válasz egyértelmű nem, hiszen a jegybank realizált árfolyamnyereségével (amelyet a devizaeladásain realizált) szemben más belföldi szereplők (a devizahiteleiket forintositó háztartások, illetve a devizaadóságait törlesztő ÁHT) realizált árfolyamvesztesége áll, amely akkor keletkezett, amikor az MNB által kínált devizát forintra váltottak. Az MNB-nyereség túloldalán álló, a háztartások és az ÁHT által realizált árfolyamveszteség méretére nézve nincsenek statisztikák, biztos azonban, hogy az MNB árfolyamnyeresége önmagában nem értelmezhető. Az is biztos, hogy 2014-ben a magyar állam egészének (a jegybakkal konszolidált államháztartásnak) nem keletkezett akkora valóságos árfolyamnyeresége, amely az MNB-alapítványok forrását képezhette volna. A Matolcsy vezette igazgatóság e tekintetben azt a további joghézagot használta ki, hogy miközben a jegybanktörvény számtalan pontban szabályozza a nem realizált árfolyameredmény elszámolását (az úgynevezett kiegyenlítési tartalék kezelését), egyetlen pontban sem tartalmaz előírást arra nézve, hogy a realizált árfolyameredmény hogyan használandó fel (illetve mely szabályok szerint fizetendő be a költségvetésbe). E joghézag által vált „jogszerűvé” a hatalmas alapítványi vagyonjuttatás. A kör azzal zárul be, hogy az MNB vezetése – amint a fentiekben már láthattuk – felhatalmazva érezte magát arra, hogy egy elszámolási trükkel is elősegítse az alapítványi pénzjuttatást. Az átértékelési eredmény e céllal felhasznált részét ráfordításként számolták el, így nem is jelenhetett meg a számviteli eredményben (emlékezzünk rá: ezt az MNB FB teljesen jogszerűnek tartotta). Ha azonban – korrekt módon – számviteli nyereségként mutatták volna ki, nehéz lett volna megmagyarázni, hogy az összeget miért az alapítványaiknak, nem pedig a költségvetésnek utalták át, amely azt az államadósság csökkentésére fordíthatta volna. Érdemes hangsúlyozni: a makrogazdasági logikával tökéletes összhangban van az az (MNB-vezetés által 2014-ben ügyesen kijátszott) elszámolási szabály, amely szerint az árfolyamváltozáson (konkrétan a forint leértékelődésén) az MNB által realizált, a költségvetésbe befizetendő átértékelési nyereséget az államadósság csökkentésére kell felhasználni. Ez az összeg ugyanis nem egy jegybankelnök hóbortjainak finanszírozására, hanem arra szolgál, hogy ellensúlyozza az állam devizaadósságán keletkezett átértékelési veszteséget. Annak idején magam is igyekeztem megbecsülni, hogy az MNB-nek 2014-ben nagyjából mennyi devizát és milyen árfolyamon lehetett indokolt okokból eladnia ahhoz, hogy kijöjjön az eredménykimutatásban közölt brutális méretű realizált árfolyamnyereség. (2011 és 2013 között e nyereség több mint kétszeresére, 234 Mrd forintra nőt, majd 2014-re megint több mint duplájára, 521 Mrd forintra emelkedett). Az indokolt tételek között szerepelt a lakossági devizahitelek forintosítása, a kormányzati devizahitelek törlesztése, kamatainak fizetése és az EU-költségvetéséhez való nemzeti hozzájárulás, de nem jött ki a matek: nyilvánvaló volt, hogy egy masszív tétel hiányzik. Két, akkoriban megjelent kitűnő elemzés –- Szentkirályi Balázs az Indexen és Beke Károly a Porfolio-n – fogalmazta meg (és támasztotta alá számokkal) azt az alapos gyanút, hogy az MNB, realizált átértékelési nyereségének növelése érdekében, az indokoltnál lényegesen több devizát adott el egy nem piaci szereplőnek, amit gyorsan vissza is vásárolt. Így a devizatartalék átlagos bekerülési árfolyama és a piaci árfolyam különbségét anélkül sikerült nyereségként „realizálni”, hogy a devizatartalék számottevően változott volna. A cikkek állításait nem cáfolta, csupán hárítani igyekezett az MNB. Az MNB-alapítványok témáját vizsgáló parlamenti bizottságnak fontos feladata lehet, hogy ennek az ügynek is a végére járjon. Fény derülhet arra, hogy nem csupán makrogazdasági nézőpontból hiányzott az alapítványok létrehozásához a fedezet, hanem a forrásukat jelentő jegybanki eredményt is részben vagy egészben indokolatlan, „felturbózott” tranzakciókkal, mesterségesen kreálták. Az MNB-alapítványokat illetően nem egyszerűen az a probléma, hogy azok vagyonát (vagy annak nem tudni, mekkora részét) Matolcsy és köre „elkaszinózta”. Az is gond, hogy e „vagyon” eredeti forrását makrogazdasági nézőpontból az állam nettó pénzügyi vagyonának csökkenése (elmaradt emelkedése), banküzemi szempontból pedig gyanús, illetve mesterséges tranzakciók biztosították. A valódi probléma azonban rendszerszintű: hogyan, milyen politikai és intézményi környezetben jöhetett létre az a törvény, az abba szándékosan beékelt joghézagokkal, amellyel az MNB-vezetés tudatosan visszaélve, irdatlan közpénzeket alapítványaiba pakolhatott ki, s amely törvényre hivatkozva, a kormány úgy tehetett, mintha ehhez semmi köze nem lenne. A kérdéses törvény a jelenleg is hatályos 2013. évi jegybanktörvény, amely formális jogi szempontból valóban lehetőséget adott az MNB egykori vezetőinek arra, hogy a jó erkölcsöt és az észszerűséget megsértve, továbbá a közjó ellenében létrehozzák a maguk szándékait szolgáló alapítványokat. A legfontosabbnak azt tartom, hogy egy módosított törvény – a normalitásnak és az általános nemzetközi gyakorlatnak egyaránt megfelelve – adja vissza az MNB tulajdonosának, az államnak azt a jogot, hogy döntsön az az MNB eredményének felosztásáról, és egyben vonja el ezt a hatáskört az MNB menedzsmentjétől. Szakmai és politikai vita tárgya lehet, hogy ebben a szerepében mely intézményi megoldások tennék lehetővé az állam legalkalmasabb képviseletét. A nemzetközi gyakorlat nem egységes (a kormány által megbízott miniszter, maga a kormány, de akár a parlament is képviselheti az államot). A megoldási formák között tehát lehet választani, de bizonyos, hogy a jegybanki eredmény feletti rendelkezés jogát Magyarországon vissza kell szolgáltatni a jegybank tulajdonosának. Tekintve az MNB hatalmas jelenlegi veszteségét, ez a változtatás most csak jelképes lehet, de fontos üzenet arra nézve, hogy melyek a „jegybanki függetlenség” józan határai. Emellett egy konkrét és egy általánosabb módosítást is ajánlok. A konkrét módosítás a jegybank realizált árfolyameredménye felhasználási szabályait rögzítené, az általánosabb pedig közelebbről is definiálná, hogy pontosan miben áll, és mire (illetve mire nem) terjed ki az MNB „gazdálkodási önállósága” – amivel Matolcsy és csapata súlyosan visszaélt. Ahhoz, hogy a gazdaságpolitikában új időszak kezdődhessen, nem csupán a célokat kell újra definiálni, hanem azonosítani érdemes az eddigi bajok forrásait is. Az egyik fontos szál a Matolcsy-vezette MNB mérhetetlen hübrisze, amelynek jegyében 2014-ben 245 milliárdot szerveztek ki az államból, és az elnök úgy távozhatott, hogy ennek többszörösére rúgó kimutatott, és még azonosításra váró veszteségeket hagyott maga után. Részletek az MTA IX. Osztálya Közgazdaságtudományi Bizottságának 2015. december 10-i állásfoglalásából a Magyar Nemzeti Banknak és Alapítványainak a magyar gazdaságtudományi felsőoktatást, kutatást és publikálást érintő tevékenységéről. Összegzésként megállapítjuk, hogy az MNB közvetlenül és alapítványai révén mind nagyobb teret foglal el a közgazdasági és a gazdaságtudományi felsőoktatásban és kutatásban. Az MNB-alapítványok által felhasznált közpénz ellenőrizetlen forrásként jelenik meg a szigorúan szabályozott felsőoktatási piacon: felhasználásuknál sem a közpénzügyi, sem az akkreditációs szabályok nem érvényesülnek. Sérül a támogatott intézmények autonómiája, mivel a pénzügyi támogatás elnyerése és megőrzése érdekében alkalmazkodniuk kell az „adományozó” nyílt vagy burkolt elvárásaihoz, amelyek a programok tartalma mellett a személyi feltételekre is kiterjednek. (…) Az MTA Közgazdaságtudományi Bizottsága az általa képviselt tudományterületért érzett felelősségérzettől vezérelve kéri a IX. Osztály és az MTA vezetésének a segítségét a fenti folyamatok visszafordításához. Javasoljuk, hogy az MTA hívja fel a területért felelős államigazgatási szervek és a MAB figyelmét a gazdaságtudományi képzést érintő ellentmondásos folyamatra, amit az MNB és Alapítványai kiterjedő tevékenysége okozott és eredményezhet. Budapest, 2015. december 10. MTA IX. Osztály Közgazdaságtudományi Bizottsága Az MNB reakciója önmagáért beszél. [1] Az MNB-törvény valóban előírja, hogy a bírságbevételeket a pénzügyi kultúra és tudatosság fejlesztésére fordítsák. Az „Alapokmány” szerint viszont „A Magyar Nemzeti Bank gazdálkodási függetlenségéből következik, hogy társadalmi felelősségvállalási stratégiájának megvalósítására ne csak a bírságbevételekből, hanem bármely egyéb rendelkezésére álló forrásból is finanszírozást biztosítson. A törvény a bírságbevételek felhasználása tekintetében egyfajta célhoz kötöttséget határoz meg, a Magyar Nemzeti Bank további bevételei tekintetében korlátokat vagy egyéb előírásokat nem tartalmaz. Mindezek alapján a Magyar Nemzeti Bank – a jegybankra alkalmazandó egyéb általános alapelvek figyelembevételével – dönt arról, hogy a jegybank társadalmi felelősségvállalási stratégiáját miként valósítja meg. (27. old) [2] Ezzel kapcsolatban az MNB (kormánypárti többségű) felügyelőbizottságának alább részletesebben ismertetett beszámolója is megengedett magának némi, távolságtartásra utaló, iróniát: „2015. november 4-én az Országgyűlés plenáris ülése megvitatta az MNB-nek a 2012., 2013. és 2014. évről szóló üzleti jelentését és beszámolóját. A kormány képviselője – “tiszteletben tartva a Magyar Nemzeti Bank függetlenségét” – nem szólalt fel.” ( MNB FB , 24. old.) [3] Az ÁHT-törvény 6. paragrafusának (7/ba) pontja szerint, finanszírozási (vagyis csak a hiány finanszírozására, illetve az államadóság törlesztésére fordítható) bevétel „a Magyar Nemzeti Bank Részvénytársaságról szóló törvény alapján a Magyar Nemzeti Bank és a központi költségvetés közötti elszámolásokból a Magyar Nemzeti Bank deviza-árfolyamváltozásból származó eredményének (…) tulajdonítható rész”. [4] Az állásfoglalás közzétételének idején még 200 Mrd forintnyi vagyonjuttatásról lehetett tudni, később derült ki, hogy az összeg ennél nagyobb, 245 Mrd forint. Címlapkép forrása: PADME - Facebook