● news.bsdnet.hu

Ez lett a sci-fi fegyverekkel felvértezett, de barbárkori kosztümökkel, egy mágikus fantasy világban játszódó Az univerzum védelmezői, ami az 1983-ban indult rajzfilmsorozatnak köszönhetően az évtized egyik ikonikus franchise-vá vált. Az első mozifilmet 1987-ben az olcsó – és igencsak kétes megítélésű – B-filmekre specializálódott Cannon Group készítette el (a hazai VHS-korszak olyan kultikus címei tartoztak hozzájuk, mint az Amerikai Nindzsa, a Bosszúvágy, vagy Chuck Norris filmjei, illetve több 80-as évekbeli szandálos fantasy), de a Dolph Lundgren főszereplésével készült mozi csalódást okozott a rajongóknak és a stúdiónak is, kritikailag és anyagilag is megbukott. Az univerzum védelmezői le sem tagadhatná, hogy a 80-as évek szülötte, több benne az izom és a harc, mint a gondosan kidolgozott cselekmény vagy karakter, a Netflix azonban 2018-ban meglepő leleményességgel nyúlt hozzá a gyermeteg sorozathoz, és rengeteg rajongót szerzett a női karakterekre fókuszáló She-Ra és a lázadó hercegnőkkel , később pedig hasonlóan újító megközelítéssel dolgozott a Kevin Smith által felügyelt két minisorozat, A világ ura: Kinyilatkoztatás és a Forradalom is. A produkciót a Laika stúdió stop-motion animációival (pl.: Kubo és a varázshúrok) elismerést szerző Travis Knight vette kezelésbe, akitől nem idegen a sok animációt igénylő, akciófigurák alapján készült blockbusterek világa, ő rendezte a 2018-as Űrdongót is, ami alaposan visszavett Michael Bay Transformers-filmjeinek megalomániájából, cserébe viszont igencsak ízetlen-szagtalan film lett. Ugyanez azonban nem mondható el Az új univerzum védelmezőiről, ami zavarba ejtően szabálytalan és kaotikus, köszönhetően egyrészt magának az alapanyagnak, másrészt annak, hogy nem igazán világlik ki, milyen koncepció mentén is próbáltak új életet lehelni He-Man és barátai mozgóképes újrázásába. Adam ugyan már fiatal felnőtt, de hiába a sok konditermezés, valójában még ő is csak egy önmagában bizonytalan, nagyra nőtt gyerek. A He-Manné válás annak a szimbóluma, hogy egy gyerekben is ott rejlik a hatalmas erő, és a varázslat csak felszabadítja azokat a benne rejlő lehetőségeket, amiktől végül valóban felnőtté válhat egyszer. Amikor Adam kimondja, hogy „Enyém a hatalom”, az a felelősség tudatos elfogadásáról szól, más kérdés, hogy ez a világos szimbolika csak elég követhetetlenül, elmarasztalva jelenik meg a filmben, Adam éretlenségét csak a bohókás jelleme jelzi, ami később sem változik. Adam megpróbálja megérteni az elemi gonoszságot, de ezt némileg aláássa a tény, hogy Skeletor sosem válik igazán fenyegetővé. Az itteni verziója rajzfilmszerűen ripacs és szórakozott, a konklúzió pedig végül mégiscsak a 80-as évek és a katonás határhúzás mellett érvel, miszerint vannak helyzetek, amikor nem megértésre, hanem egy jó erős pofonra van szükség, hogy megvédjük a szeretteinket. A film ezzel mintha fügét mutatna a modernitásnak, főleg ahogy kifigurázza a vállalati világ és a woke-világ abszurditásait is: Adam a földön HR-esként dolgozik, amit aztán a nagy összecsapás előtt kamatoztat, csak már nem vállalati, hanem hadi tréninget tart. Az univerzum védelmezői – az új idők szavának engedelmeskedve – többször idézőjelbe is teszi saját világát és hőseit, de a sok ironikus önreflexió közepette igazából nem sikerül neki modern köntösbe öltöztetni a klasszikus értékeket. A végeredmény mégis annyira esetlen és egyenetlen, hogy az már inkább bájos, semmint bosszantó.