● news.bsdnet.hu

Ahogy azt korábban megírtuk , Molnár Áron a színházi zaklatások ügyében felhozta Alföldi Róbert nevét is. A témában megszólalt Verebes István is, aki szerint a szakmán belül kell ezeket a problémákat megoldani. Magyarország Kedvenc Reggeli Műsorában ismét téma volt a színházi zaklatások ügye, Molnár Áron pedig arra kérte az érintetteket , mondják el nyilvánosan mi történt velük. Szinetár Dóra a témával kapcsolatban egy hosszú bejegyzésben fejtette ki véleményét, melynek megosztására azzal a feltétellel adott lapunknak engedélyt, ha azt változtatás nélkül közöljük: „A napokban újra lángra kapott a színházi szakmát az elmúlt években nagyon komoly szinten foglalkoztató színházi abuzálások, vállalhatatlan viselkedések – vagy nem is tudom, mi a jó megnevezés – története. Jelen történelmi pillanatban ez érthető, hiszen társadalmi szinten is épp egy abuzáló kapcsolatból szabadultunk. Felmerültek régi és újabb nevek, előkerültek vagy előálltak régi és újabb bántalmazottak. Úgy látszik, hogy ismét elindult egy tisztulási folyamat. Azt gondolom, hogy ennek mindenképpen helye és ideje is van, de abban is biztos vagyok, hogy nem ebben a formában. Az elmúlt években nagyon sokat beszélgettünk kollégákkal, és az ilyen szempontból szintén kollégáknak számító családommal is a színházi viszonyokról, azokról a történetekről, amik ezt a hullámot elindították. Azt gondolom, hogy először is van két kategória, amit nagyon erősen meg kellene tudnunk különböztetni. Az első kategóriába tartoznak azok a történetek, amelyek kimerítik a szexuális zaklatás, a szexuális kihasználás, a szexuális és/vagy a fizikai bántalmazás fogalmát. Itt jegyzem meg, hogy pont én, két közösségi oldal üzemeltetőjeként semmiképpen sem szeretném alacsonyabb rendűnek tekinteni a verbális bántalmazást a fizikainál. Sőt, azt gondolom, hogy szóval ugyanúgy lehet ütni, ahogy kézzel. De itt mégiscsak két kategóriáról kell beszélnünk. Tehát az első kategória az, amikor a hatalommal visszaélve színházi emberek olyan módon viselkednek másokkal, ami akár még bűncselekménynek is minősülhet. Ide tartozik például, amikor valaki rávesz egy neki valamilyen szempontból alárendelt másik embert, hogy a nemi szervét fogdossa, vagy hogy a honalját nyalogassa, vagy hogy engedje, hogy vállfával elverje, vagy engedje a nemi szervét fogdosni. Ide tartozhat egy tanítvány szexuális viszonyba kényszerítése. Ezek mind olyan példák, amikor emberek „hagyják” magukat kiszolgáltatott helyzetbe hozni, mert (úgy érzik), nem tehetnek mást. De bűncselekménynek minősülhet az is, ha az igazgató a társulati tagokat mikroportokon keresztül lehallgatja, az meg pláne, ha az ilyen módon szerzett információkat ellenük használja. Vagy a színház dolgozói privát FB kommentjeit cenzúrázza, és ezekre való hivatkozással az illetőt szankcionálja. Ezek és az ehhez hasonló dolgok – egyértelműen az elkövető által is tudottan – minimum jogszerűtlenek, adott estben súlyosan büntetendők. Az ilyen eseteket kivétel nélkül ki kell vizsgálni akár sok év elteltével is, hozzá értő szakemberekre, és a megfelelő jogi eszközökre kell bízni. Véleményem szerint több esetben ezeknek az ügyeknek a bíróságon kellene végződnie. De van egy másik kategória. És itt szeretném előre bocsátani, hogy azon kevés színészek közé tartozom, aki sosem viseltem ha üvöltöztek, vagy megalázóan beszéltek, akár velem, akár a környezetemmel. Nem egy rendezőt állítottam le próbán ordibálás közben, olyankor is, ha az nem nekem, hanem a velem együtt színpadon levő kollégának szólt. De!!! Külön kategóriába kell akkor is sorolni azokat a színházi embereket, akik ilyen módon bántottak, sértettek meg másokat az évek folyamán. Azokat a rendezőket és/vagy igazgatókat, akik a színházi próbán plénum előtt megalázóan beszéltek kollégákkal, vagy a mindennapi viselkedésükkel úgy nevezett toxikus légkört teremtettek, azokat a színészeket, akik megalázóan beszéltek öltöztetőkkel, fodrászokkal, műszaki dolgozókkal, azokat a karmestereket, koreográfusokat, akik verbálisan bántalmazták a színpadon dolgozó nekik alárendelt művészeket, azokat a műszaki tárvezetőket, akik üvöltve kommunikáltak a beosztottaikkal. Mert ilyen is volt bőven. Napi szinten. De ezek az emberek a legtöbbször nincsenek tisztában azzal, hogy egy akár „bűn”-nek is nevezhető cselekvést hajtottak végre. „Csak” folytatói voltak egy jól bevált hagyománynak, amit több színházi generáción át, nagyjából 50 éve szinte elvárásként hoztak magukkal főiskoláról, színi tanodából, balettintézetből, konziból, vagy csak fiatalkoruk színházaiból, ahol a „szakmát” a „vele járó” agresszióval, stresszel, egymás kihasználásával és megalázásával együtt szívták magukba. Ahol „a fáradt színész a jó színész”, és egyéb kártékony baromságok határozták meg a művészi színvonalat, és ahol egy magára valamit adó színész nem csak naponta lemerült a pokol színes bugyraiba, de lehetőleg fel se jött onnan. És ebből a közegből érkezve a legtöbbjüknek face to face még csak nem is szólt senki, hogy „Figyelj! Beszélj már emberi hangon!!!” Ezek az emberek így szocializálódtak a magyar színházi életben, és a legtöbbjük a mai napig sincs azzal tisztában, hogy a közvetlen munkatársai is félnek tőlük olykor, de legalábbis a visszajelzések az irányukba finoman szólva nem őszinték. (((Sok kolléga, aki mostanában ebben a témában az emberek jogait hisztérikusan védi, meglepődne, hogy a háta mögött őt magát is verbális bántalmazóként tartják számon.))) És természetesen ezzel egy pillanatra sem szeretném elbagatellizálni az általuk lelkileg megnyomorított színészek/öltöztetők/táncosok/súgók…stb problémáit, minden harciasságom ellenére nekem is vannak fájdalmas történeteim, magam is közéjük  tartozom! Csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy szerintem ez egy másik kategória. A második csoport esetében leginkább szükség lenne végre egy leírt színházi kollektív etikai kódexre. Szép dolog, hogy azt mindannyian tudjuk, hogy az ember a színházban leveszi a kalapját/sapkáját, de ezen kívül a mindenki által legismertebb színházi szabály-mi szerint színpadon nem fütyülünk akkor keletkezett, amikor a zsinórpadláson dolgozó műszaki kollégáknak még így jelzett az ügyelő, hogy mehet a fal. Nagyjából ez az utolsó olyan színházi szabály, amit mindnyájan ismerünk és elfogadunk. Például jó lenne átgondolni a sokat használt „a színház nem demokratikus intézmény” mondatot is. Hogy ez a színháznak mely részére is vonatkozik pontosan? Mert azzal gondolom a legtöbben egyetértünk, hogy nem nagyon tud működni egy olyan színház, ahol a jelmezterveket, a költségvetést, vagy egy jelenet értelmezését a teljes társulat egyetértésével kell megszavazni. Vagy a színpadon álló színésznő döntésére kell bízni, hogy a szerző jól írta-e a csók jelenetet. De vajon azt is jelenti ez a mondat, hogy egy színésznő nem kereshet annyit, mint egy színész? Vagy hogy egy súgónak nem jár az ebédszünet, ha épp úgy van igény a munkájára? Nem hiszem. Szerintem a színháznak igenis demokratikus intézménynek kell lennie, ahol tökéletesen tisztázva van, hogy kinek mi a pontos feladata és munkaköre, és azt európai körülmények között, tisztességgel kell végeznie, nem bántva és nem sértve egymás jóérzését. Az előbb említett két kategóriát most épp sokan összemossák. Pedig különbséget kellene tudni tenni. A második kategóriával kapcsolatban szerintem húzni kellene egy vonalat, és azt mondani, hogy ami történt, megtörtént. Részemről nem hiszek a kikényszerített bocsánatkérésekben. A lényeg, hogy soha többé ne történhessen meg. Bántalmazók és áldozatok (és van olyan is, aki az egyik kapcsolatában az utóbbi, a másikban az előbbi szerepben létezett), mi együtt döntsük el, hogy melyik az a nap, amikor a mi közösen megfogalmazott, mindenkire érvényes, színházi etikai kódexünk működésbe tud lépni! Legyen ez az a nap, amikortól új lapot kezdünk, és ahonnan kezdve minden színházban dolgozó ember elfogadja és tudomásul veszi, hogy 2026-ban, Európában, egy demokratikus országban a színházakban is épp úgy európai emberként kell viselkednünk egymással, ahogy bárhol máshol is, és ez alól a művészetre való hivatkozás sem menthet fel senkit. Nem lehet felnőtt emberekkel sem indokolatlanul üvöltözni, nem lehet érzelmileg zsarolni, és nem lehet megalázó helyzetbe hozni őket. De ha mégis megtörténik – hiszen emberek vagyunk – akkor mindenki szabadon, félelem nélkül élhessen a jogával, hogy ezt szóvá teszi. Mindenki. Korra, nemre és beosztásra való tekintet nélkül. És azt is ki kell találni, hogy ha ez a „szólás” nem elég, akkor mi történjen, és akkor annak a valaminek meg kell történnie. Mert valaminek történnie kell ahhoz, hogy valóban ne legyen ez többé egy következmények nélküli ország! Az első csoportról beszéljenek a vizsgáló bizottságok, a rendőrség, és az ügyvédek. A másikról kezdjünk el beszélgetni mi. Nem egy-egy nevet a sok tucatból koncként a FB népe elé dobva, hanem egymás között, a megoldást keresve. Mert ez viszont a mi belső ügyünk. A Szakmáé.” (Borítókép: Szinetár Dóra 2026. május 23-án. Fotó:  Szollár Zsófi / Index) Kövesse az Indexet Facebookon is!