● news.bsdnet.hu

A történelem válságai rendre átírták, ki és miért vásárol műalkotásokat, de egy mindig biztos volt: a műtárgyak ára mindig társadalmi pozíciót is jelölt. A XXI. században a műtárgy egyszerre presztízs, befektetés és menekülőeszköz, a piac ezekben az évtizedekben gyorsabban változik, mint valaha. A művészet és a technológia összeolvadásával a státuszszimbólumok formája megváltozott, de a mögöttes logika változatlan maradt. A szerzőFarkas Réka, a Budapest Investment Club tagja. A tavasz beköszöntésével újra eljött a műtárgy aukciók szezonja, mind magyar, mind nemzetközi szinten. Mi is lehetne ennél jobb alkalom arra, hogy visszatekintsünk a hazai műtárgypiac elmúlt 150 évére? A magyar történelem bővelkedik gazdasági és politikai megrázkódtatásokban, amelyek következményei a műgyűjtés piacára is begyűrűztek. Különösen így volt ez a 20. század során: a világháborúk pusztítása és a kommunista diktatúra alapjaiban formálták át a gazdaságot, a digitalizáció ezredforduló utáni nagy ütemű fejlődésének köszönhetően pedig a műtárgy mint fogalom újraértelmezése is napirendre került. Az1800-as évekvégéig a művészeti élet kulcsfontosságú szereplői voltak a korábban uralkodók által alapított intézmények (pl. képzőművészeti akadémiák, országos múzeumok), majd a század vége felé a szabad műpiac létrejöttének köszönhetően a művészek már nem a mecénásoktól (pl. udvar, arisztokrácia, egyház) vagy az állami támogatásoktól függtek, hanem az eladásaik a piaci keresleten múltak. Ez a váltás azt jelentette, hogy a művészek alkotásainak értékét ezentúl a fizetőképes vásárlóréteg határozta meg. A kiegyezés utáni években a hazai műpiac viszonylag kicsi volt, valamint az iskolai rajz- és művészetoktatás még meglehetősen gyermekcipőben járt, így a szélesebb közönség nem igazán mutatott érdeklődést a szépművészet iránt. A polgárság nem rendelkezett saját ízléssel, főként a birtokos osztályok és a dzsentrik mintáit követte. Ez az imitálás manapság sem ismeretlen, csak a legtöbb XXI. századi fogyasztó nem műtárgyakkal próbálja meg feljebb pozicionálni magát, hanempazarló életvitellel, márkás ruhákkal vagy egzotikus utazásokkal. A státusz kifejezésének eszközei változtak, de a mögöttük rejlő motiváció ugyanaz maradt. Korabeli feljegyzésekből kiderül, hogy néhány polgár megrendeléseit csak nehezen tudta kifizetni, ami arra utal, hogy az alacsonyabb társadalmi rétegek is igyekeztek becsatlakozni a műgyűjtésbe. Ebből szintén arra juthatunk, hogy egyesek próbáltak tovább nyújtózkodni, mint ameddig a takarójuk ért. A XX. század fordulójára – a kamera feltalálásának köszönhetően – az arcképfestés helyét a megfizethetőbb műtermi portréfotózás vette át. Azonban előbbi sem tűnt el teljesen, hanem a tehetősebb társadalmi rétegek szokásává, és egyúttal státuszszimbólummá vált. A kevésbé jómódú rétegek körében gyakori termékek voltak a kisebb méretű képek, a rézmetszetek, az akvarell, vagy a ceruza- és tusrajzok. Ezek ára kb. 60-100 korona közé volt tehető, ami az akkori emberek egy-két haviátlagfizetésénekfelelt meg. Ezek az árak jól érzékeltetik, hogy a műtárgyak már ekkor sem számítottak hétköznapi kiadásnak, és azt sem nehéz elképzelni, hogy egy ilyen tárgy vásárlása nemcsak napjainkban, de akkor is feltűnést keltett egy baráti körben. A közkedvelt festmények és szobrok olcsó másolatai is elterjedtek, ezeket a tárgyakat szintén a középosztály vásárolta. Ezek elterjedése mögött hasonló logika húzódott meg, mint a mai luxusmárkák utánzatai esetében: a vásárlók a magasabb társadalmi státuszt jelképező tárgyakat próbálták megszerezni elérhetőbb formában. A korszakban nagy volt a kereslet a plakettekre, valamint az érmékre is. A kis bronzszobrok is kelendőek voltak, darabjukat 300-400 koronáért lehetett megvásárolni. A nagyobb szobrok pedig akár 1200-6000 koronába is kerülhettek. Összehasonlításképpen Krisztinavárosban egy négyszobás kertes ház 4500 koronát ért. Ezek az – átlagember számára elérhetetlen – árak szintén azt mutatják, hogy a műtárgyak nemcsak befektetési eszközként, hanem a társadalmi hovatartozás jelzőiként is szolgáltak. A századforduló idején formálódott ki az a művelt, vásárlóerővel rendelkező réteg, amelynek köszönhetően a magyar műpiac virágzásnak indulhatott. A kiállítási intézmények számának növekedésével és a kultúrpolitikai intézkedéseknek köszönhetően egyre nőtt az értelmiségiek száma, akik a tehetősebb polgárok mellett szintén csatlakoztak a vásárlóréteghez. Ez friss tőkét hozott a piacra, ami élénkítette a forgalmat és hozzájárult az árak emelkedéséhez. Az első világháború alatt az országot megszálló csapatok miatt számos gyűjteményt fenyegetett a kifosztás veszélye. Ennek hatására sok, az ország külső vidékein fellelhető magán- és állami gyűjteményben lévő műtárgyat Magyarország belső területei felémenekítettek. Ez nem csupán kulturális döntés volt, hanem a tőke menekítése. Ez a viselkedés erősen emlékeztet a mai válsághelyzetekre, amikor a befektetők vagyonukat stabilabb országokba, aranyba vagy más biztonságos eszközökbe menekítik. A háborús időszak rávilágít arra, hogy a műtárgyak már akkor sem csak presztízst, hanem menekíthető vagyont is jelentettek. Bár az 1920-as és 1930-as évekre a korábbi (magán)gyűjtemények nagy része szétszóródott,a két világháború között a magyar műgyűjtésvirágzott. Ez a mintázat nem szokatlan, hiszen a gazdasági visszaeséseket gyakran gyors élénkülés követi. A fellendülésben meghatározó szerepet játszott a művelt és tehetős középpolgárság: új gyűjtemények születtek azon jómódú polgároknak köszönhetően, akik külföldi útjaik során viszonylag kevés pénzért tudták bővíteni kollekciójukat. Az alacsonyabb árak mögött állhatott az a tény, miszerint aműtárgypiac kifejezetten nem hatékony, többek között a magas fokú információs aszimmetria miatt. A magyar gyűjtők így kihasználták a nemzetközi árkülönbségeket, ami a műtárgypiac egyik klasszikus befektetési stratégiája. Tavaly Polgár Árpád műkereskedő egy hasonló esetről számolt be azInstagram-oldalán, miszerint egy floridai bolhapiacon egy eredeti Mednyánszky-képre bukkant csupán 120 dollárért (kb. 43 ezer forint), amit később több millió forintos haszonnal adott el. Továbbá az évtized során Magyarország nemzetközi elszigeteltsége és az emberek rossz anyagi helyzete miatt új gyűjtési szokások jelentek meg, az új gyűjtők többnyire amatőrök (pl. üzletemberek, orvosok, tehetős értelmiségiek) voltak. A változó társadalmi viszonyokat jelezte, hogy női gyűjtők is megjelentek a mecénások között, például Kunvári Bella orvos, akinek gyűjteménye a második világháború után a pécsi múzeumba került. A második világháború során a középosztály elszegényedése és az elcsatolt területeken élők nehéz anyagi helyzete miatt számos család kényszerült arra, hogy eladja régiségeit, amelyek gyakran tisztességtelen kereskedők közvetítésével külföldre kerültek. A kényszereladások következtében a műtárgyak gyakran piaci értékük alatt cseréltek gazdát, ami kedvező lehetőséget teremtett a tőkeerős szereplőknek. A műtárgyak külföldre kerülése pedig a hazai kulturális vagyon kiáramlását jelentette. Korábban a (nagy)polgári gyűjtemények mintegy 70-80 százaléka zsidó származású műgyűjtők tulajdonában volt, a Magyarországon hozott zsidótörvények és a zsidóüldözés azonbannagymértékű károkat okozottezekben a gyűjteményekben. Míg számos család jelentős vagyont veszített, másoknak tekintélyes összegeket sikerült felhalmozniuk. A német megszállást követően a zsidó családok lakásaiból a német hatóságok tömegesen hurcolták el a legértékesebb műkincseket. Végül a második világháború utolsó éveiben a hazánkban állomásozó német és szovjet katonák kifosztották a fennálló gyűjteményeket. Ezekből is látszik, hogy a vagyon biztonsága nagymértékben függ a politikai környezettől. A kommunizmus központi ideológiái közé tartozott a magántulajdon államosítása, amely tovább fokozta a gyűjteményekben bekövetkező károkat. Bár a műtárgyak tulajdonlását nem tiltották be, erős korlátozások léptek életbe. Ugyan nincsenek tanulmányok, amelyek az 1946-os hiperinfláció hatását vizsgálnák a műgyűjtésre, az általánosságban elmondható, hogyinflációs környezetbena műtárgyak hatékonyabban képesek megőrizni a vásárlóerőt, mint a kötvények és egyéb pénzügyi eszközök. Ez arra utal, hogy a hiperinfláció időszakában a műtárgyak iránti kereslet megnövekedhetett. Ugyanakkor más alternatívák (pl. a gyémántok és bélyegek) nagyobb védelmet nyújtanak, mivel ezek könnyebben hozzáférhetők, egyszerűbben tárolhatók és jobban helyettesíthetők. Az 1956-os forradalom után a rendszert nagyobb szabadság jellemezte, amelynek köszönhetően a műgyűjtés fokozatosan fellendült. A városi polgárság körében az volt jellemző, hogy saját ízlésük szerint, a hivatalos normáktól eltekintve vásároltak műalkotásokat. A modern művészeti irányzatok támogatása a szabadság és az elnyomó rendszer elleni csendes ellenállás jelképévé vált – amellett, hogy kiváló befektetési lehetőséget is nyújtott. Az alacsony árak és a pénz értékállóságának bizonytalansága miatt az emberek a műtárgyak gyűjtése felé fordultak. Ez egyszerre jelentett élvezetet és hosszabb távon anyagi biztonságot is, ugyanis az infláció miatti bizonytalanság miatt a műtárgyak egyfajta fedezeti eszközként kezdtek el működni. Az 1960-as években tovább élénkült a piac, a gulyáskommunizmus pedig még elnézőbbé vált a magántulajdonnal szemben. Galériák, művészeti folyóiratok és kiállítások alakultak, amelyek teret engedtek a műpiac 1980-as évekbeli rohamos fejlődésének. Ekkor a kereslet megnőtt a korai modern művészeti alkotások iránt, ami miatt ezen alkotások árai az égbe szöktek. Ez magával vonta a hamisítványok megjelenését a piacon, amelyre a gyűjtők figyelmüket inkább a későbbi irányzatok felé fordították. Ez megalapozta a kortárs művészet ezredforduló utáni előretörését. A vasfüggöny felszámolásával a magyar műpiac új korszakba lépett. EgyVirág Judittal készített interjúbólkiderült, hogy a galériák virágzásához hozzájárult, hogy az emberek egyre nyitottabbá váltak a művészetek iránt. A rendszerváltás előtt az állam csupán kevés irányzatot támogatott, míg a magángalériák a többi, korábban háttérbe szorított művészeti törekvéseknek adtak teret. A 21. század beköszöntésével folytatódott a fellendülés a műpiacon. Az Einspach Fine Art and Photographyadatai alapjána hazai műpiac teljes forgalma 1991-ben 240 millió forint volt, 2008-ban ez az érték pedig a 8 milliárd forintot is meghaladta. A galériák és vásárlók növekvő számának és az internet jelentette előnyöknek csak a2008-as válságtudott megálljt parancsolni. Ennek következtében az árak jelentősen csökkentek és az aukciók sikertelenek voltak. Bár ez a válság nem jelentette a hazai műgyűjtés végét, ezután lassulás következett be a piacon. Az elmúlt években megfigyelhettük a digitális műalkotások felfutását. A pandémia alatt az NFT-őrület folyt a csapból is, egyes alkotásokat dollármilliókért értékesítettek, de a buborék 2022-es kipukkanása óta a jelenség szinte feledésbe merült. Sőt, nemrég a szektor meghatározó szereplőjének tekinthető Nifty Gateway bejelentette, hogy véglegbúcsút int az NFT-kereskedelemnek. Mostanság úgy tűnik, hogy az AI-alkotások vették át ennek a mániának a helyét, a cégek is sokszor használnak mesterséges intelligencia által generált képeket és videókat a marketing során. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy milyen hatással van a generatív AI a RAM árakra, de mit jelent mindez a műpiacra nézve? A Stanford Graduate School of Business és a UCLA Anderson School of Management kutatói, Samuel Goldberg és H. Tai Lam szerint a generatív AI kiszoríthatja a nem AI-alapú szereplőket a piacról. Ennek nyilván a művészek és grafikusok nem örülnek, azonban mindez a vásárlók számára jobb minőséget és szélesebb választékot eredményez. Tehát a mesterséges intelligenciaalapjaiban alakította át a piacot: a kínálat megnőtt, miközben az ember által készített képek száma visszaesett. Sőt, a fogyasztók inkább az AI által létrehozott tartalmak felé fordulnak a hagyományos alkotások helyett. Természetesen etikai kérdések is felmerülnek, a mesteréges intelligencia háttérbe szoríthatja az emberi kreativitást. Ezzel kapcsolatban Goldberg így vélekedik: „Mi, mint társadalom, úgy gondoljuk, hogy az emberek által létrehozott művészet valamiképpen jobb, mint a gépek által készített. Ezért felmerül a kérdés, hogy fennáll-e a veszélye annak, hogy ezek a piacok teljesen a generatív mesterséges intelligencia uralma alá kerülnek, kiszorítva az embereket. Ez valódi szakpolitikai aggály.” Visszatérve a magyar piacra, a műtárgy.com és a Deloitte Magyarország 2024-ben a magyar műtárgyvásárlási szokások feltérképezéséreközös kutatástindított, amelyben 150 személyt kérdeztek meg. Az eredmények alapján a műtárgyak vagyonkezelésbe történő bevonását a válaszadók 49 százaléka elsősorban az infláció elleni védelemmel indokolta, míg 42 százalékuk a portfólió diverzifikálásának lehetőségét jelölte meg fő érvként. Mindez arra utal, hogy gazdasági bizonytalanság idején a műtárgyak pénzügyi eszközként is fontos szerepet töltenek be. A festmények mindig is nagyon keresettek voltak, és ez most sincs másképp, a megkérdezettek 87 százaléka ezekkel tervezi bővíteni meglévő kollekcióját. További népszerű műtárgyak a grafikák, a szobrok és a kisplasztikák. Ami a kedvezőtlen tényezőket illeti, a válaszadók 57 százaléka amagas jutalékokatés az ÁFA-t tekinti a magyar aukciós piac legfőbb hátrányának, továbbá 53 százalék szerint a műtárgyhamisítás is súlyos problémának számít. Ezen tényezők mellett az ármanipuláció és a hitelesség hiánya is rontja a gyűjtők biztonságérzetét. Bár 2024-ben a globális visszaesés ellenére a hazai aukciós piac növekedést mutatott, az év végi javuló tendencianem tartott sokáig. A tavalyi év viszontnehéz időkethozott, több árverésen is sok tétel gazdátlan maradt. A gazdasági helyzet miatt a vevők óvatosabbá váltak, ezenkívül a vásárlási kedvre a túlárazás is negatív hatással volt. Nemzetközi szinten viszont érdekesváltozásfigyelhető meg a piac vezető szereplőinek üzleti modelljében. Bár továbbra is azt állítják, hogy a művészet marad a tevékenységük középpontjában, a bevételi adatok egyre inkább a luxuscikkek térnyerését jelzik. Az ArtTactic adatai szerint a művészeti árverések bevétele a 2022-es, 10,8 milliárd dolláros csúcs óta folyamatosan csökken, és tavaly már csak 7 milliárd dollárt tett ki. Ezzel párhuzamosan a luxuscikkek értékesítése dinamikusan növekszik: 2023-ban a nyilvános aukciókon 1,84 milliárd dollár értékben adtak el órákat, autókat, táskákat és egyéb luxustermékeket – ez az előző évhez képest 18%-os növekedést jelentett. Miközben egyes szakértők szerint a luxuscikkek térnyerése csak a kockázatok megosztását szolgálja, mások úgy látják, hogy ez hosszabb távon az aukciósházak átalakulásához vezethet. Tad Smith, a Sotheby’s korábbi elnök-vezérigazgatója az utóbbi oldalt képviseli: „Ha a tőke, a tehetség és a közbeszéd a luxuscikkek eladását részesíti előnyben a művészettel szemben, akkor a házat már nem felújítják, hanem teljesen újjáépítik.” A Sotheby’s mostani elnök-vezérigazgatója, Charles Stewart szerint nem kizárt, hogy a közeljövőben a luxusértékesítés megelőzi a műtárgyszegmenst bevétel szempontjából, különösen azért, mert ezeknek a termékeknek jóval szélesebb a piaca. És hogy mi a helyzet hazai oldalról nézve? A luxuscikkek a magyar aukciós piacról sem hiányoznak – a BÁV aukcióin már régóta lehet órákra vagy éppen ékszerekre licitálni –, azonban ezek nem tekinthetők a bevételek meghatározó forrásának, így egyelőre nem indokolnak a fentihez hasonló stratégiai irányváltást. A nemzetközi folyamatok alapján nem kizárt, hogy a közeljövőben a hazai műtárgypiac is a luxusipar felé konvergál, azonban, hogy ez mikor és milyen sebességgel következik be, egyelőre a jövő zenéje marad. A szerzőFarkas Réka, a Budapest Investment Club tagja.