● news.bsdnet.hu

Kedden este a Budapest Parkba érkezett a Papa Roach Rise of the Roach – The Chain Unbroken elnevezésű turnéja, ahol a fesztiválszezon kellős közepén illesztettek be egy önálló showt a menetrendbe Jacoby Shaddixék. Ez már önmagában is egy nagyon szép gesztus, de az előzmények tekintetében teljesen érthető is, ugyanis az amerikai banda szinte évente megfordul Magyarországon, ráadásul az Arénától az összes nagyobb fesztiválig – de még a veszprémi Gyárkertben is – jártak már, és mindenhol lehengerelték a közönséget. Ami viszont ennél egy fokkal érdekesebb lehetett a metalrajongók számára, hogy előzenekarként azt a Triviumot hozták magukkal, amely már jóvl ritkább madár a magyar ugaron, ugyanis 2016 óta mindössze egyetlen alkalommal örvendeztették meg a rajongókat egy bulival. A főszereplők tehát adottak voltak, hogy egy igazi metalünneppé avanzsáljon ez a forró nyári kedd este, a közönség pedig már a kapunyitásnál megrohamozta a kordonokat az első sorokban, úgyhogy innentől csak a hangosításon és a setlisten múlott minden. A hangosítást tudjuk is le az elején, ugyanis a Budapest Park egy nagyobb renováláson ment át a 2026-os év elején, ez pedig azt hozta magával, hogy végre az első hangtól az utolsóig hibátlan hangzással élvezhettük mind a két koncertet. Nyilván a hangerőszabályozás még bánthatja néhányak fülét – hiszen a „metal akkor jó, ha hangos” –, viszont a magam részéről én már kezdek megbarátkozni azzal, hogy ha kedvem támad, akkor tudok a dalok közben beszélgetni, esetleg italt kérni a pultnál. A másik dolog, amiről nem nagyon érdemes sokat vitatkozni, az a hangszeres teljesítmény. A Papa Roach zenéje egyszerűen nem annyira bonyolult, hogy különösebben problémát okozzon az uraknak 33 év zenélés után lehozni ezeket a témákat, míg a Triviumnál a világ egyik legjobb húros szekciója bravúrozik 22 éve változatlan triumvirátusban – Matt Heafy, Corey Beauliu és Paolo Gregoletto –, a dobokhoz ültetett Alex Rüdinger pedig talán a világ egyetlen olyan dobosa, aki méltó módon, kihúzott háttal pótolhatja a 2025-ben kilépett Alex Bentet – aki így már Alex Kint. Szóval Rüdingert mindenképpen érdemes kiemelni, hiszen elképesztő tempójú, sokszor 6–7 perces, bonyolult és valóban kihívást jelentő monstrumokat kellett elsajátítania, de ki merem jelenteni, hogy hibátlanul vette az akadályt – mondjuk egy Whitechapel után ez talán annyira nem is meglepő. Tíz perccel hét előtt hangzott fel a Trivium intrójának első taktusa és néhány feszült, várakozással teli perc után a zenészek is megérkeztek a színpadra. Heafy nem hazudtolta meg önmagát, már az első pillanatban mosh piteket és crowdsurfinget akart látni, és mi tagadás, a talpalávalót is megadták hozzá, hiszen a Pull Harder on the String of your Martyr kezdése meg is adta az est alaphangulatát. A setlist végig érdekes és izgalmas volt, próbálták kimazsolázni az életmű legjobb pillanatait, így a Strife, a Catastrophist, a The Sin and the Sentence címadója, a Down from the Sky vagy éppen az In Waves sem maradhatott el. A közönség pedig vevő volt a sokszor maratoni hosszúságú dalokra a 32 fokos koraestében, ugyanis Heafy legnagyobb örömére az ugrálás, a rohangálás, a wall of death, a guggoltatás és a mosh pit is úgy működött, ahogy annak működnie kell. Az est legnagyobb kérdése talán az volt, hogy a vokalista hangszálai bírják-e a csaknem egyórás kiabálást, valamint a dallamos refrének közötti váltásokat. Szerencsére azonban itt sem mondott csődöt Heafy, ugyanis hiába ugrált, nyújtogatta a nyelvét, rohangált – nagyjából csak fejen nem pörgött –, bírta szusszal és bírta hangszálakkal is az estét. Nyilván a csaknem 30 éves rutin és napi több óra gyakorlás megteszi a hatását, de amikor ennyire erős, ordibálásközpontú dalokkal nyitnak, akkor azért mindig megijed az ember, hogy hol lesz ennek a vége. Budapesten győzött a rutin, ugyanis még a gigasláger státuszba repült In Waves zárása is hibátlanra sikeredett. Gregoletto tercei és Corey screamjei pedig kellő alátámasztást nyújtottak a főhősnek, hogy kiélhesse magát és megpihenjen, amikor arra szüksége van. Szia, Budapest, hogy vagytok? – kérdezte Heafy az első három-négy dal után, amelyre egyértelműen a koncert legnagyobb ovációját kapta és egy majdnem tökéletes „Köszönöm” volt rá a felelet. Hiába, na, ha a magyar emberhez magyarul szólnak, az egy olyan húrt pendít meg a szívében, amelyet a legszebb ballada sem tud. Mondjuk balladából egy sem volt a Trivium koncerten, de hidegrázásra azért így is volt alkalom. Kiemelendő továbbá a két gitáros remek összjátéka, hiszen a hosszú dalokba sokszor többkörös, váltott szólók, vagy éppen Iron Maident idéző ikerdallamok is gyakran előkerülnek, ezek pedig minden egyes alkalommal megerősítenek abban, hogy ez a páros csaknem párját ritkítja a világon. Természetesen nem szeretnék nagy szavakkal dobálózni, hiszen két nap múlva a Metallica rengeti meg a Psukás Arénát, ráadásul a Pantera lesz az egyik előzenekar, viszont a nagy öregeknek mindenképpen fel kell kötni a gatyáját, ha fel akarják venni a versenyt a Trivium teljesítményével. Némi átszerelés után a Pap Roach is berobbant a színpadra az egyik legújabb slágerével, az Even if it Kills Me-vel, a közönség pedig ha lehet, még nagyobbra nőtt és még szorosabbra zárt. Egészen a buli végéig egyébként nem is nagyon voltam tisztában azzal, hogy mennyien voltak, viszont mikor elkezdtem kifelé jönni a Last Resortnál és még percekkel később is tömött sorokon verekedtem át magam, ott esett le, hogy a Papa Roach igenis meg tudja tölteni a Parkot önnön jogán. Ez pedig azért jó, mert Jacoby Shaddixnél kedvesebb, jóravalóbb és közvetlenebb frontembert keresve sem találni a keményzene tengerén, így megérdemlik, hogy ha jönnek, akkor azt a szeretetet és energiát kapják vissza, amit adni próbálnak mindig. A setlist itt is nagyon erősen és nosztalgikusan kezdett (volt itt To be Loved, Dead Cell, Blood Brothers, Getting away with Murder), amelyhez meglepően jó arányban keverték az olyan újdonságokat, mint a Kill the Noise, vagy éppen a legújabb See U in Hell. Itt viszont már nem tudom azt mondani, hogy hibátlan lett volna a felhozatal, ugyanis a szett kétharmada körül bejöttek a lassabb dalok, amikkel alapból nem lenne gond, hiszen ezek hordozzák a zenekar legfontosabb, legmélyebb üzeneteit: az öngyilkosság nem megoldás; nem vagy egyedül; van segítség; a sebekből lehet erőt meríteni; Isten mindig ott van és erőt ad. Viszont hiába a hatásvadász kisvideó és a néhol már túlontúl elnyújtott Shaddix-monológ, ha utána pont ezeknél a daloknál bicsaklik meg egy kicsit a zenekar, ugyanis ez átragad a közönségre is és kiesik abból a remek ritmusból, amibe egészen addig a zenekar belevonta. Viszont a Papa Roach rendelkezik annyi gigaslágerrel, hogy ha érzékelnék, hogy egy kicsit lankad a hangulat, akkor előhúznak a kalapból egy Forever-t, egy Scars-t, egy Between Angels and Insects-et, és a buli máris visszapörög arra a fordulatszámra, ahol korábban tartott. Ráadásul hiába nem működnek a lemezen nálem a triolás témák, a Born for Greatness és a Liars élőben verhetetlenül hatalmas hangulatot hoznak már évek óta – nem volt ez másképp most sem. Azt is pozitívnak érzem, hogy a Prodigy Firestarter-jét végre leszedték műsorról, ugyanis tény, hogy szép adózás volt Kieth Flint emlékének, de nagyon hamar unalmassá vált. Sokkal jobb az, hogy egy „nu metal időgép” elnevezésű szekciót hoztak be a koncert végére, ahol játszottak néhány taktus klasszikus Kornt, Deftones-t, Limp Bizkitet és System of a Down-t. Innen pedig egyértelmű volt, hogy a sort a banda ikonikus slágere, a Last Resort fogja zárni. Szóval az a helyzet, hogy jó lóra tett, aki a kedd estét a Budapest Parkban töltötte, ugyanis két eltérő stílust, viszont könyörtelen profizmust, rutint és elképesztő slágerparádét kapott a pénzéért cserébe. Ráadásul az olyan meglepetések, mint amikor Shaddix fia beugrott a Braindead közepén és simán olyat ordított, amilyet a papa már nem biztos, hogy tud, azok minden fillért megértek. Sok van még hátra az évből és jönnek még nagyágyúk Magyarországra, ezért nem teszünk elhamarkodott kijelentéseket, de talán azzal nem lövünk mellé, ha azt mondjuk, hogy a Papa Roach–Trivium este kérdés nélkül versenyben van az év metalbulija címért. Száműzetés, New York, Kelet-Európa – egy élet könyvbe sűrítve. Kövesse az Indexet Facebookon is!