● news.bsdnet.hu

Kapitány Iván filmrendező az ATV Egyenes beszéd című műsorában beszélt a magyar filmtámogatási rendszer problémáiról, a független filmek nehézségeiről és arról, miért lenne szükség több döntési pontra, többféle ízlésre és erősebb televíziós fikciógyártásra. Rengeteg kritika érte az elmúlt évek filmtámogatási rendszerét, különösen amiatt, hogy sokak szerint aránytalanul osztották el a forrásokat, és elsősorban azok az alkotók jutottak lehetőséghez, akik közel álltak a mindenkori döntéshozókhoz. A magyar film jövőjéről, a finanszírozás lehetséges átalakításáról és a szakma egzisztenciális gondjairól Kapitány Iván filmrendező beszélt az ATV Egyenes beszéd című műsorában. Kapitány Iván az elmúlt években elsősorban televíziós sorozatokkal ért el jelentős közönségsikert. Olyan produkciók kötődnek a nevéhez, amelyeket estéről estére sokan néznek, köztük A mi kis falunk is. A rendező azonban nem titkolta: pályája másként alakult, mint ahogyan eredetileg elképzelte. Mint mondta, a játékfilmgyártásból kiszorulva a kereskedelmi televíziózásban talált munkalehetőséget. „Nekem szerencsém volt” – fogalmazott, hozzátéve, hogy közben nem volt könnyű néznie, milyen helyzetbe kerültek sokan a pályatársai közül. Szerinte a szakmai nehézségek mellett nagyon komoly egzisztenciális problémák is sújtják a magyar filmeseket. Kapitány arról beszélt, gyakran megkérdezi rendező ismerőseitől, miből élnek két, akár tízévente elkészülő film között, és a válaszok rendkívül sokfélék. Van, aki más produkciókban asszisztál, van, aki forgatókönyvekkel próbálkozik, és van, aki kisebb fejlesztési támogatásokból igyekszik életben tartani a terveit. Kapitány szerint éppen ez volt az előző rendszer egyik nagy csapdája: adott ugyan kisebb összegeket, de ezek sokszor nem jelentettek valódi esélyt arra, hogy egy film el is készüljön. Úgy látja, a rendszer gyakran csak annyi pénzt juttatott egy-egy alkotónak, hogy később formálisan hivatkozni lehessen rá: az illető kapott támogatást. Egy filmtervre évekkel korábban megítélt egymillió forint azonban a szakmában nem számít érdemi segítségnek. Kapitány szerint ebből nem lehet filmet készíteni, és nem lehet tartós alkotói pályát fenntartani. A beszélgetés egyik központi kérdése az volt, mi legyen a magyar filmfinanszírozás jövője. Kapitány szerint nem az lenne a megoldás, hogy egyik napról a másikra újraosztják a mezőnyt, vagy lecserélnek mindenkit, aki az előző rendszerben dolgozott. Sokkal inkább olyan szerkezetre lenne szükség, amely többféle alkotói és szakmai szempontot enged érvényesülni. A rendező szerint különösen fontos lenne, hogy a filmesek ne egyetlen döntési ponton keresztül próbáljanak forráshoz jutni. „Ne egy darab ablakon keresztül lehessen pénzért kuncsorogni” -mondta, hozzátéve, hogy több lehetőségre, több műhelyre és többféle ízlésre lenne szükség. Szerinte még a szocializmus időszakában is több filmstúdió működött, ami bizonyos értelemben nagyobb változatosságot tett lehetővé. Kapitány hangsúlyozta: a filmtervek megítélése rendkívül szubjektív. Egy elkészült filmről is nehéz objektíven beszélni, de egy még el sem készült alkotás esetében különösen nagy a bizonytalanság. Amikor valaki egy papíron létező tervvel vagy forgatókönyvvel áll elő, szinte lehetetlen előre megmondani, hogy abból remekmű, közönségsiker vagy éppen kudarc lesz. Éppen ezért tartaná egészségesebbnek, ha a filmtervek több helyen, többféle szakmai közegben mérhetnék meg magukat. A többablakos rendszer nemcsak igazságosabb lehetne, hanem a sokszínűséget is erősítené: más típusú döntéshozók más típusú filmekben látnának fantáziát, így nem egyetlen ízlés vagy kulturális irány határozná meg, milyen alkotások készülhetnek el Magyarországon. A műsorban szóba került az is, hogy a közvélemény gyakran nehezen érti, miért kerülhet egy film több milliárd forintba. Kapitány szerint ez az egyik legfontosabb félreértés a filmgyártással kapcsolatban. Kívülről sokszor úgy tűnhet, hogy a filmkészítés „csak” kamerákból, színészekből és néhány forgatási napból áll, valójában azonban rendkívül összetett, hosszú és költséges folyamat. A rendező szerint egy 200 millió forintos független film filmes szempontból nagyon alacsony költségvetésű produkciónak számít. Még a több milliárd forintos büdzsé sem feltétlenül tekinthető kiugróan nagynak nemzetközi összevetésben, különösen akkor, ha történelmi, kosztümös vagy nagyobb kiállítású produkcióról van szó. A filmkészítés azért drága, mert sok ember dolgozik rajta hosszú időn keresztül. Nemcsak a rendezőt, az operatőrt és a színészeket kell megfizetni, hanem a teljes stábot: a világosítókat, hangosítókat, díszleteseket, jelmeztervezőket, sminkeseket, gyártásvezetőket, asszisztenseket, sofőröket és még sok más szakembert. Egy film mögött hatalmas logisztikai gépezet működik. Kapitány példaként említette, hogy sokszor díszleteket kell építeni, ruhákat kell varratni, régi autókat kell beszerezni, utcákat kell lezárni, helyszíneket kell biztosítani. Ezek mind pénzbe kerülnek, és a költségek gyorsan nőnek. Ha pedig sztárok is szerepelnek a produkcióban, az tovább emeli a büdzsét, hiszen a nevük piaci értéket jelent, de ennek ára is van. A beszélgetésben felmerült a független filmek helyzete is. Az elmúlt időszakban több olyan magyar független produkció is készült, amely komoly közönség- vagy szakmai sikert ért el, ám ezek mögött sokszor az állt, hogy a stábtagok és a színészek ingyen vagy jóval a piaci ár alatt dolgoztak. Kapitány szerint ez rövid távon lehet hősies és látványos teljesítmény, hosszú távon azonban nem működőképes modell. „A stáb nagy része ebből nem tud párizsit venni a közértben” – mondta a rendező. Szerinte lehet bizonyos ügyfilmeket, személyes vagy társadalmi jelentőségű alkotásokat így létrehozni, de nem lehet erre filmipart építeni. Ha a benne dolgozók rendszeresen áron alul vállalnak munkát, az torzítja a szakma működését, és hosszú távon kizsigereli az alkotókat. Kapitány szerint a magyar filmgyártás költségeit részben az is befolyásolja, hogy Magyarországon sok külföldi, köztük amerikai produkció forog. Ezek a produkciók magasabb bérekkel és más költségszintekkel dolgoznak, ami a magyar szakemberek elvárásaira is hatással van. A rendező szerint ez részben szerencsés, mert megmutatja a valós piaci értékeket, ugyanakkor a magyar filmek jóval kisebb piacra készülnek, így nem tudnak ugyanabból a bevételi logikából működni. Magyarország kis ország, a magyar nyelv pedig szűk közönséghez köti a hazai filmeket. Egy magyar alkotás, még ha sikeres is, nem érhet el automatikusan akkora piacot, mint egy angol nyelvű amerikai produkció. Ezért Kapitány szerint üzletileg egy normális költségvetésű magyar film nagyon nehezen tud valódi hasznot termelni. Ráadásul a jegybevétel sem egy az egyben kerül vissza a film készítőihez. A bevétel jelentős részét a mozik és a forgalmazók viszik el, így a produkciónál vagy a producereknél csak kisebb hányad jelenik meg. Emiatt szerinte tévedés pusztán a nézőszámok alapján megítélni, hogy egy film pénzügyileg sikeres volt-e. A televíziós sorozatokról szólva Kapitány arról beszélt, hogy az általa készített magyar produkciókat külföldön elsősorban magyar nézők követik, de a sorozatformátumoknak lehetne nemzetközi élete. A világban gyakori, hogy egy-egy sikeres sorozatot más országok saját változatban készítenek el. A rendező szerint az általa képviselt típusú sorozatoknál is inkább ez lehet a járható út: a formátum adaptációja, nem feltétlenül az eredeti magyar változat exportja. A török sorozatok példáját is érintették a beszélgetésben. Kapitány szerint Törökország teljesen más piac: nagyobb népességgel, más kulturális háttérrel és más gyártási logikával működik. Mégis érdekes jelenség, hogy a török sorozatok világszerte hódítanak, ami azt mutatja, hogy a nemzetközi siker nem kizárólag az angol nyelvű piac sajátossága. A magyar film jövőjéről Kapitány végül azt mondta: filmeket kell készíteni. Szerinte nem az a kérdés, hogy szükség van-e magyar filmre, hanem az, hogyan lehet olyan rendszert kialakítani, amelyben a közönségfilmek, a művészfilmek és az alkotói filmek egyaránt helyet kapnak. Ehhez szerinte menedzserszemléletre, szakmai sokszínűségre és igazságosabb elosztási mechanizmusra van szükség. A rendező azt is hangsúlyozta, hogy nem szabad automatikusan „kiirtani” a szakma felét csak azért, mert valaki dolgozott az előző rendszerben. Szerinte a rendezők és alkotók jelentős része erősen függött a producerektől és a megrendelőktől, ezért óvatosan kell megítélni, ki milyen felelősséget viselt. A rendszerszintű problémákat nem lehet pusztán személycserékkel megoldani. Kapitány szerint ugyanakkor természetesen szükség lehet bizonyos szereplők leváltására, különösen ott, ahol a döntések nem szakmai, hanem politikai vagy személyes szempontok alapján születtek. De a cél szerinte nem a bosszú, hanem egy működőképesebb, kiegyensúlyozottabb filmes ökoszisztéma létrehozása lenne. A rendező külön kitért arra is, hogy a mozgóképes gondolkodást nem lenne szabad kizárólag a mozifilmekre szűkíteni. A tévéfilmek, televíziós sorozatok és más fikciós műfajok ugyanúgy a magyar mozgóképkultúra részei. Szerinte sokkal több munkalehetőséget teremtene, ha a köztelevízió újra komolyan bekapcsolódna a fikciógyártásba. Kapitány emlékeztetett arra, hogy korábban a Magyar Televízióban nagy mennyiségben készültek tévéfilmek, sorozatok és más fikciós műsorok. Ezek nemcsak a nézőknek adtak tartalmat, hanem szakmai műhelyként is működtek. Rendezők, írók, operatőrök és színészek tanulhattak, dolgozhattak, gyakorlatot szerezhettek bennük. Szerinte ma a közmédia jelentős részben ezeknek a régi produkcióknak az ismétléséből él, miközben új fikciós tartalmak gyártásával egyszerre szolgálhatná a közönséget és a szakmát. Ha újra készülnének tévéfilmek és sorozatok, az sok alkotónak adhatna rendszeres munkát, és hosszabb távon a mozifilmes utánpótlást is erősíthetné. A rendező példaként az amerikai gyakorlatot hozta fel, ahol sok filmes televíziós produkciókon szocializálódik, ott tanulja meg a szakma alapjait, majd később nagyobb produkciókban is lehetőséget kap. Kapitány szerint Magyarországon sem lenne rossz, ha a televíziós fikció újra valódi műhelyként működne. A beszélgetés végén Kapitány Ivánt arról is kérdezték, rendezne-e újra nagyjátékfilmet. A válasza rövid volt, de egyértelmű: igen. „Legyen úgy” – mondta.