● news.bsdnet.hu

Szinte már alapvetés, hogy az Európai Unió már nem tényező a világpolitikában, nem hívják oda a tárgyalóasztalhoz a fontos dolgokban, és nincs érdemi beleszólása a szomszédságában zajló eseményekbe sem. Így látják a tengerentúlról is. Donald Trump amerikai elnök és J. D. Vance alelnök rendszeresen úgy beszél Európáról, mint a saját vesztébe rohanó kontinensről. Nem sokkal beiktatása után Vance a Mücheni Biztonsági Fórumon a szólásszabadság csorbítása és a tömeges bevándorlás miatt is bírálta az európai országokat, és a tavaly év végén megjelent új amerikai nemzetbiztonsági stratégia is arra figyelmeztet, hogy néhány évtized múlva a bevándorlás felismerhetetlenné teszi Európát. A dokumentum egyébként nem veszteget túl sok szót kontinensünkre, erősítve Donald Trump azon nyilatkozatait, hogy ő igazából nem nagyon akar foglalkozni Európával, amelynek országai az Egyesült Államokra bízzák saját védelmüket. Az amerikai elnök nagyobb arányú hozzájárulást vár a NATO költségvetéséhez, és a jövőben még csökkenteni is készül az amerikai jelenlétet az a földrészen, nem kis részben azért, mert zokon vette, hogy az európaiak nem támogatják az Irán elleni háborúját. Amikor Kaja Kallas, az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselője Washingtonba utazott, Marco Rubio külügyminiszter nemes egyszerűséggel nem fogadta. Nagyon úgy tűnik, hogy sem az észt politikust, sem pedig az Európai Bizottság elnökét, Ursula von der Leyent nem veszik túl komolyan a világban. Nem véletlenül jelenik meg egyre több olyan vélemény az európai sajtóban, amely szerint kérdéses, hogy az unió külügyi szolgálata, az EEAS egyáltalán működőképes-e. Az intézményt 2009-ben hozták létre a lisszaboni szerződés alapján, és a tagállamok és Brüsszel közti kompromisszumot hivatott tükrözni: elég erős ahhoz, hogy koordinálja a diplomáciát az uniós kormányok nevében, függetlenül az Európai Bizottságtól, ám ahhoz már nem, hogy fenyegetést jelentsen a nemzetállami külügyminisztériumok hatáskörére. Az EEAS-t vezető kül- és biztonságpolitikai főképviselő egyúttal az Európai Bizottság alelnöke is, valamint a Külügyek Tanácsát is vezeti, ami a tagállami külügyminisztereket tömöríti. Ebben a hibrid megoldásban a főképviselő a föderálisabb Európai Bizottságnak is tagja, de a tagállamokkal is szorosan együttműködik. Az Európai Bizottság régóta túlterjeszkedik, és lopakodó hatáskörelvonással igyekszik újabb területeket magához ragadni a tagállamok kárára. Erre már a brexit előtt is figyelmeztetett az akkori brit vezetés, és az Orbán-kormány is kitartóan kongatta a vészharangot. Ráadásul a bizottság nemcsak a nemzetállamok, de más uniós intézmények kárára is terjeszkedik. Az EEAS-on nagy a nyomás, hiszen miközben az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen is külpolitikát akar csinálni, a tagállamok nem örülnek a külügyi szolgálat létezésének, és nem szívesen adják át az irányítást a külpolitika terén. A sajtóban névvel vagy inkább anélkül nyilatkozó tagállami diplomaták ellenszenve nemcsak az EEAS-nak, hanem személyesen Kaja Kallasnak is szól, aki központi szerepet szeretne játszani az Európai Unió és Oroszország közötti esetleges tárgyalásokban. Korántsem biztos azonban, hogy mindehhez megvan az intézményi felhatalmazása és főleg a politikai támogatottsága. Érdemes felidézni, hogy milyen körülmények juttatták az egykori észt miniszterelnököt ilyen fontos pozícióba. Thomas Fazi olasz publicista nemrég a közösségi médiában így fogalmazta meg a jelenséget: „Egy nap a történészek azon fognak tűnődni, hogyan engedhették meg az európaiak, hogy túszul ejtse a kontinens politikáját egy csapat őrült, akik olyan országokból jöttek, amelyeket senki nem talál meg a térképen.” Tudva levő, hogy az ukrajnai háborúhoz különböző módon állnak hozzá az egyes európai országok. A baltiak a helyzetükből fakadó aggodalmakon túllépve az európai jogállamisági normákra fittyet hányó oroszellenes intézkedéseket vezettek be odahaza, és követelik az egyre radikálisabb intézkedéseket Moszkvával szemben. Brüsszel pedig ezt a héjamentalitását tette meg hivatalos uniós külpolitikának. A balti államok kulcsfontosságú uniós pozíciókat birtokolnak, ami erős túlzásnak tűnik, ha figyelembe vesszük a három ország méretét, népességét és gazdasági erejét: az észt Kaja Kallas külügyi és biztonságpolitikai főképviselő, a lett Valdis Dombrovskis gazdaságért és termelékenységért, valamint a végrehajtásért és egyszerűsítésért, a litván Andrius Kubilius pedig védelemért és űrpolitikáért felelős biztos. Kaja Kallas szerint aggasztó az Egyesült Államok fentebb említett törekvése arra, hogy csökkentse a katonai jelenlétét Európában, Oroszország ugyanis szerinte nem áll meg Ukrajnánál, hanem hosszú távú konfrontációra készül a Nyugattal. Érvelésében az elmúlt években ismételt brüsszeli paneleket visszhangozza: Ukrajna minket véd, időt nyer Európának, hogy felkészülhessen az oroszok támadására, ezért még több politikai, katonai és pénzügyi támogatást kell adni Kijevnek. Szerinte Oroszország jelenleg gyenge helyzetben van, Európának pedig nem szabad hagyni, hogy az oroszok – akiknek eszük ágában sincs tárgyalni – megalázzák, hanem rá kell kényszeríteni őket a tárgyalásra. Moszkva viszont nem Kaja Kallasszal szeretne tárgyalni. Az orosz politikai kommentátorok között azt észt politikus rendszeresen nevetség tárgya valóságtól elrugaszkodott vagy éppen történelmi ismereteket nélkülöző megnyilvánulásai miatt. Dmitrij Medvegyev orosz elnöki szóvivő szerint az észt politikusnak saját jól felfogott érdeke volna, hogy ne ő vezesse a tárgyalásokat, mert nem lenne könnyű dolga. Emlékeztetett rá, Vlagyimir Putyin azt mondta, hogy lényegében bárkit elfogadnak tárgyalópartnernek, aki korábban nem mondta el mindennek Oroszországot. Brüsszelben egyébként továbbra is folyik a casting a főtárgyaló szerepére, az unió ugyanis nagyobb szerephez juthat a rendezésben, ha ki tudja használni, hogy Washington figyelme most inkább Iránra irányul. Bennfentesek szerint a lehetséges jelöltek közt van Alexander Stubb finn elnök, valamint Espen Barth Eide norvég külügyminiszter és Sz. Dzsajsankar indiai külügyminiszter is. Mivel nem feltétlenül hivatalban lévő politikus a legjobb választás, felmerült a korábban Oroszországgal és Ukrajnával is jó kapcsolatokat ápoló, nemzetközi tekintéllyel bíró volt német kancellár, Angela Merkel neve, de szó van Mario Draghi volt olasz kormányfőről is. Vlagyimir Putyin egyébként Angela Merkel elődjét, Gerhard Schrödert javasolta, aki a kancellársága után orosz állami energetikai vállalatok vezetőségében folytatta pályafutását. Ezt a lehetőséget hamar elvetette Brüsszel, mondván, a volt kormányfő túlságosan is oroszpárti. Kaja Kallas nyilatkozataiban új elem, hogy napokban tett nyilatkozatában már nemcsak az európai országokra gyakorolt nyomást, hogy áldozzanak többet Ukrajna javára, hanem a globális Dél országait is megfenyegette, mondván, aki támogatja Oroszországot vagy Iránt, az lemondhat az uniós támogatásokról, így az újratárgyalás alatt álló Global Gateway programban való részvételről is, amelynek célja egyebek mellett a kínai Övezet és Út kezdeményezés európai ellensúlyozása lett volna. A főbiztos minden irányban keménykedik. Egy tallinni konferencián nemrég arról beszélt, hogy Donald Trump szándékosan próbálja megosztani Európát azzal, hogy a tagállamokkal való kétoldalú kapcsolatokra helyezi a hangsúlyt. Szerinte az egységes Európát sem Donald Trump, sem pedig Vlagyimir Putyin orosz és Hszi Csin-ping kínai elnök nem szereti. Apropó, Kína! Az észt főbiztos korábban korábban azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy felvetette a kérdést: ha Európa nem tudja legyőzni Oroszországot, mégis hogyan győzné le Kínát? Ezen ambíciójáról azóta sem mondott le, a már említett konferencián ugyanis arról beszélt, hogy Peking gazdaságpolitikája, a kínai cégek versenyképességének támogatása európai szemmel nézve betegséghez, rákhoz hasonló, a ráknál pedig dönteni kell, hogy a morfiumadagot növeljük-e, vagy elkezdjük a kemoterápiát. Kaja Kallas újfent maga mellett érvelve arra is kitért, hogy „kutatások szerint” a nők által kötött békemegállapodások tartósabbak, mint amiket férfiak kötöttek. Ezt annak kapcsán említette, hogy szerinte Donald Trump minapi pekingi látogatásán is „túltengett a maszkulinitás”. Nem kell mélyebben utánanéznünk a történelemkönyvekben, hogy kiderüljön, nincs elég releváns és fair módon összevethető példa, amire egy ilyen magabiztos kijelentést építeni lehetne. Éppenséggel persze igaza is lehet Kaja Kallasnak. Az azonban valószínű, hogy a kifinomult diplomáciai érzékenységgel rendelkező női béketárgyalók nem hasonlítják partnereiket a rákhoz.