● news.bsdnet.hu

Állítsa be, hogy a Magyar Hang cikkeit mindig az elsők között lássa a Google keresőben! Gálvölgyi Dorka Rendszerváltást a közművelődésben is! című publicisztikája a  Hang.hu -n fontos pillanatban született meg, és fontos, a közművelődést már régóta foglalkoztató témáról szól. Szerzője a közművelődés történetét kisebb pontatlanságokkal együtt is lényegretörően mutatja be. A Klebelsbergtől a rendszerváltásig, majd a fideszes centralizációig húzódó történetszál fontos és elengedhetetlen a közművelődés jelen pillanatának megértéséhez. Azonban sajnos éppen itt, a legfontosabb pontnál torpan meg: ott, ahol a diagnózis után a terápiáról kellene szólni. Mert leírni, hogy mi tört el, ma már nem elég. Az a kérdés, hogyan rakjuk össze – és ezt nem tudjuk megválaszolni anélkül, hogy kimondanánk: amit a Fidesz előtt ismertünk közművelődésként, az sem volt megoldás a helyi közösségek problémájára. Márpedig a közművelődésnek leginkább ott van szerepe. (És végső soron hadd hívjuk végre annak a szakmánkat, ami: közművelődésnek.) Kísértetiesen ismerős jelenség ez a közművelődésben mint humán szakmában: körülbelül tíz-húsz évente elkezdjük meg- és újrafogalmazni önmagunkat, nekigyürkőzünk a nagy kérdéseknek, aztán – néha saját hibánkból, néha politikai okokból – ez a munka félbemarad, itt-ott megvitatott, Facebookra kirakott írásokban „porosodik”, vagy egyszerűen sehova nem jut az íróasztal fiókján vagy a merevlemezen kívül. Závogyán Magdolna még a „közművelődés" kifejezést is le akarta váltani a „közösségi művelődés" fogalmára – most hagyjuk, hogy ez indokolt-e, vagy sem. De a gesztus maga jelzésértékű volt. A Tisza Párt választási győzelme mint rendszerváltó szándékú politikai fordulat komoly kísértést rejt magában: visszaállítani a 2010 előtti állapotot, és azt befejezett munkának tekinteni. Ez hiba lenne. Nem visszacsinálni kell, hanem megcsinálni – azt, amit eddig soha nem sikerült. Az összes hasonló, a közművelődést mint szakmát felrázni vagy újrafogalmazni akaró írás – beleértve például Gálvölgyi Dorka írását, a szombathelyi agóra igazgatója, Horváth Zoltán írását vagy akár Beke Márton izgalmas Facebook-posztjait, és persze még sorolhatnám – mintha adós maradna azzal, amit a legnehezebb kimondani, mert nyomban vitát szül: a közművelődés soha nem lesz egységes, és egyáltalán nem is kell, hogy az legyen. Sőt, akkor jó, ha nem az. Egészen másra van szüksége az Ormánságnak, mint Vas megyének. Mást jelent a közösségfejlesztés Szolnokon és mást Budapesten. Ráadásul Budapest kerületei között is ég és föld a különbség — amit Józsefvárosban a Kesztyűgyár csinál, azt nem lehet ugyanolyan szemüvegen keresztül nézni, mint egy budai közösségi tér programkínálatát. Ez nem baj. Ez a valóság. És ettől lesz nemcsak szép, de hasznos is a közművelődés. A kulturális statisztika 54 milliós látogatószáma mögött rendkívül sokféle közművelődés található: a szociokulturális animáció, amely a leginkább marginalizált rétegeket éri el; a közösségfejlesztési irány, amely a helyi cselekvőképességre épít; a kulcskompetencia-fejlesztés és az élethosszig tartó tanulás szemlélete, amely az életesélyeket célozza javítani; a hagyományos kultúraközvetítő közművelődési munka a szakkörökkel, nyugdíjas csoportokkal; a népművészeti és amatőr művészeti mozgalmak sokszínűsége; a skandináv mintákat követő, demokratikus állampolgárságot nevelő valódi népfőiskolai modellek (sajnos túl kevés van belőlük Magyarországon, pénzszivattyú annál több); és a nyitott ház-típusú intézmények, amelyek befogadói térből válnak közösségszervező motorokká. Ez mind közművelődés. És mindegyikre szükség van. A kérdés tehát nem az, hogy melyik irány a „helyes", hanem hogy képes-e a közművelődési szakma a szakmai irányvonalakat a kulturális kormányzat nyelvére lefordítani, hogy abból az államigazgatás jogszabályokat, finanszírozást teremtsen, amely ezeket a szakmai irányokat képes szinergiaként kezelni, nem vetélytársként. Magyarul megfogalmazva: szót tudnak-e érteni a kulturális szakemberek az állammal azért, hogy olyan rendszer jöjjön létre, ahol a különböző irányzatok nem kioltják, hanem támogatják egymást? Kicsit sarkos leszek. Minden szakmafejlesztési elképzelés annyit ér, amennyi abból megvalósítható. Közösségfejlesztést akarunk? Képzéseket? Intézményi felújításokat? Ezeket valakinek el kell végeznie – konkrét szakembereknek, intézményeknek, konkrét forrásokból, konkrét feltételrendszer mellett. Ha ez hiányzik, a legszebb stratégia is üres papír, Facebook-poszt marad. Ezért az újrakezdés első szakasza nem a jogszabályok finomhangolása, nem a finanszírozási modell újratervezése, és nem a képzési rendszer reformja – különösen nem szakma-filozófiai okfejtések. Ezek mind fontosak, de jelen helyzetben csak a második és sokadik lépések. Az első és legfontosabb lépés: a kultúra és benne a közművelődés alapjainak helyreállítása. A szakmai autonómia visszaadása. A centralizált irányítás lebontása. A döntéshozatal szakmai alapokra helyezése. A pályázati rendszer függetlenítése a politikai lojalitástól. Ha komolyan gondoljuk, hogy a közművelődés az ország szellemi és mentális újjáépítésének eszköze lehet, akkor három dolgot kell mielőbb megalapozni. Először: kell egy központi (állami) közművelődési intézet, amely már most megalapítható költségvetési szervként vagy nonprofit gazdasági szervezetként, teljesen mindegy. A lényeg, hogy ez egy olyan szervezet legyen, amely képes a helyi és megyei sajátosságokat és a központi stratégiai irányokat szinergiában kezelni, nem piramisként, amely felülről osztja le a direktívákat. Ez az intézet ne a módszertani uniformizálás eszköze legyen, hanem a sokszínűség szakmai hátországa. Egy országos közművelődési szervezet nélkül nem indítható el semmi abból, amire a közművelődésnek szüksége van. Másodszor: a szakpolitikai döntéshozatalt a minisztériumnak a szakmai szervezetekre kell alapozni – ahogy azt többször is hangsúlyozták. Minél hamarabb el kell kezdenie dolgozni egy állandó és rendszeres egyeztető fórumnak, ahol a minisztérium a terveit előzetesen egyeztetni tudja az érintett szakmai szervezetekkel, illetve ahol a szakmai szervezetek jelezni tudják, milyen problémákra kell megoldások szülessenek. A díjakról és a pályázatokról döntő bizottságokat a valóban reprezentatív szakmai szervezetek bevonásával minél hamarabb újra kell szervezni. Az elmúlt évek azt mutatták, hogy a politikailag lojális döntéshozatal nemcsak igazságtalan, de szakmailag is pusztító. Harmadszor: kell egy független, programalapú pályázati rendszer. A Nemzeti Kulturális Alap (NKA) teljes megújítása ebben a folyamatban kulcskérdés. A Hankó-féle botrány élesen megmutatta, hogy a teljes változás miért halaszthatatlan az NKA esetében. A program- vagy projektfinanszírozás pedig kiemelten fontos a közművelődési terület sajátos logikájából fakadóan az apró, közösségi, nehezen mérhető, mégis társadalmilag hatalmas hatású munkák finanszírozhatósága miatt. Ha ezek az alapok megvannak, akkor – és csak akkor – lehet és érdemes nekifogni annak a hosszabb szakmai munkának, amelynek keretében felülvizsgálhatók a szakmai jogszabályok, elindulhat az elmozdulás a normatív finanszírozástól a feladatalapú finanszírozás irányába, újragondolható a képzési rendszer valóban a helyi közösségeket segítő, nem egységesítő tartalommal, és elkezdődhet az a szakmafejlesztés, amelyből a közösségek erőt meríthetnek. Ez már nem lesz és nem is lehet gyors. És biztosan nem lesz egységes – mert nem is kell, hogy az legyen. De az, hogy a következő tíz évben újra ne fiókokban végezzék az ezzel kapcsolatos munkák, rajtunk múlik. Azon, hogy a diagnózis felállítása után elkezdünk-e végre konkrétan is beszélni a gyógyításról. A szerző közművelődési szakértő, a Józsefváros Közösségeiért Nonprofit Zrt. vezérigazgatója