● news.bsdnet.hu

Lovas Rozi szerint a színház ma nem bújhat el a közélet elől. A Loupe Színházi Társulás alapítója Rónai Egonnak arról beszélt: az online jelenlét számukra nem mellékes reklámfelület, hanem a túlélés, a közösségépítés és a társadalmi párbeszéd egyik legfontosabb eszköze. Lovas Rozi az elmúlt évek egyik legnépszerűbb színésznője, de a sikert nemcsak filmek, sorozatok és színházi szerepek hozták meg számára. A Loupe Színházi Társulás alapítójaként társaival— Lengyel Tamással, Horváth János Antallal és Molnár Áronnal —olyan független színházi modellt épített fel, amelynek egyik kulcsa a közvetlen kapcsolat a nézőkkel. A társulat három év alatt országos sikertörténetté vált: előadásaik rendszeresen teltházzal futnak, miközben nem állami támogatásokra, hanem jegybevételre, közönségre és saját kommunikációra támaszkodnak. Lovas Rozi szerint hamar felismerték, hogy ebben a működésben az online jelenlét sorsdöntő. „A mi jegyértékesítésünk szinte száz százalékosan online térben zajlik” — mondta aHúzósban. Hozzátette: muszáj volt megtanulniuk, hogyan érhetik el az embereket a közösségi médián keresztül. Nemcsak előadásokat hirdetnek, hanem ügyeket, gondolatokat, társadalmi kérdéseket is képviselnek. Lovas Rozi korábban nem tartozott azok közé, akik ösztönösen mozogtak volna a közösségi platformokon. Mint mondta, TikTokja ma sincs, de fokozatosan megértette, hogy a közösségi média nemcsak önmutogatás lehet.„Lehet jóra használni a közösségi médiát”— fogalmazott. Szerinte fontos ügyekről, saját munkákról és közös társadalmi kérdésekről is lehet úgy beszélni, hogy az valódi párbeszédet indítson. A Loupe tudatosan épített erre: külön contentcsapatot választottak ki, akik mára szoros alkotótársakká váltak. Lovas szerint a közös tartalomgyártás nem kényszer, hanem öröm. A társulat számára a közösségi média nem külső marketingfeladat, hanem a működés természetes része. Lovas Rozi szerint sok színház működését ma is félelem határozza meg: mit szólnak majd a nézők, a támogatók, a döntéshozók. A Loupe-nál ez nem stratégiai szempont. „Mi nem aktuálpolitizálunk a színpadon, de a közügyekkel foglalkozunk” – mondta. Szerinte a színház egyik alapvető funkciója éppen az, hogy a társadalmat érintő kérdésekről közösen gondolkodjon. A beszélgetésben szóba került a kultúrafinanszírozás is. A színésznő élesen beszélt arról a függési rendszerről, amely szerinte az elmúlt években belenevelte az alkotókat az önkorlátozásba. Úgy látja, sokan megtanulták, hogyan ne mondják ki pontosan, amit gondolnak, nehogy veszélybe kerüljön a következő támogatás vagy szakmai lehetőség. A Loupe ezzel szemben nem pályázik állami forrásokra. Lovas szerint ez nehéz, de hatalmas szabadságot ad. A társulat a közönséggel kötött szövetségből él: előadások után megszólítják a nézőket, beszélgetnek velük, fotózkodnak, és elmondják, hogy minden jegyvásárlás a fennmaradásukat segíti. A beszélgetés egyik legerősebb állítása az volt, hogy Lovas szerint a színház gyógyítani is képes. A Loupe előadásai gyakran tabusított társadalmi témákat dolgoznak fel, például traumát, veszteséget, gyászt vagy kiszolgáltatottságot. A színésznő szerint sok néző azért tér vissza újra és újra, mert az előadások segítenek kimondani azt, amiről saját szavaikkal nehezen beszélnének. Elmondta, hogy a forgatások, előadások, közéleti jelenlét és családi feladatok egyszerre olyan terhet jelentettek, amely pánikrohamokhoz és komoly életmódbeli döntésekhez vezetett. Lovas Rozi meglepően őszintén beszélt a saját mentális és fizikai kimerüléséről. Azt mondta, hogy a túlterheltség odáig vezetett, hogy pánikrohamai lettek, és orvosi segítséget kellett kérnie. A beszélgetésben így írta le ezt az időszakot: Egy ponton azt mondta: „Ledobta az agyam az ékszíjat egy előadás előtt fél órával.” Ez annyira komoly helyzet volt, hogy: „Elvittek a mentők egy kis kivizsgálásra.” „Eljutottam odáig ezen a nyáron, hogy már ilyen pánikrohamaim voltak a mindennel kapcsolatban, teljesen indokolatlan és indifferens helyzetekben jött rám egy ilyen pánik.” Azt is elmondta, hogy szeptembertől orvosi segítséggel kezdett foglalkozni a problémával. Ennek hatására komoly döntéseket hozott: A legfontosabb felismerése az volt, hogy nem akar így élni: „Amikor észreveszem, hogy lelkiismeret-furdalásom van, vagy ez már nem jó, akkor azt mondom: stop. Nem akarok így élni.”