● news.bsdnet.hu

„Nem lehet megunni, ez az amit nem lehet megunni”. Az „átkosban” született, a friss tejet fókuszba helyező reklámfilm örökbecsű sora tökéletesen megállta a helyét június 11-én, csütörtök este is, a – stílszerűen – csordultig megtelt Puskás Arénában. A Metallica hetedik alkalommal lépett fel Budapesten, s bár az 1988-as hazai debütálása (MTK stadion, Damaged Justice Tour) óta eltelt közel négy évtized, megállapítható, az amerikai metalbandán nem fog az idő. Elképesztő kétórás showműsort láthattunk – személyes élménybeszámoló következik a 31 ezer forintos „kakasülőről”. Pálszabó Zoltán Rovatvezető (Aktuális) Ezeket látta már? A basszusgitáros, Robert Trujillo (balról), a gitáros-énekes James Hetfield és a szólógitáros Kirk Hammett is odatette magát Csak özönlött és özönlött a nép. Mintha válogatott futballmeccset rendeztek volna Magyarország legnagyobb létesítményében, azzal a cseppet sem elhanyagolható különbséggel, hogy a nemzeti színű mez helyett a legtöbb járókelő Metallica pólót, pulóvert (vagy mindkettőt) viselt. Los Angeles büszkesége az „M72 World Tour” első budapesti állomásán lépett fel – egy éve (amikor piacra dobták és elkapkodták a jegyeket) a rajongók erre a napra vártak. Ahogy én is, pedig korábban már kétszer láttam élőben játszani a zenekart. Még 1991-ben, a Népstadionban, a „Monsters of Rock”-on (atyaég, a Mötley Crüe, a Queensrÿche és az AC/DC is fellépett , emlékszem, 800 forintba került a küzdőtérre szóló belépő!), majd 2010-ben a Puskás Ferenc Stadionban a „World Magnetic Tour” keretein belül. Bitang jó bulik voltak, így ebből kiindulva felettébb bizakodóan vártam a kezdést. Hatalmas kivetítőket állítottak fel, amelyek állandóan „közvetítették”, mi történik a színpadon Az előzenekar, az egyesült államokbeli Pantera nem hozott lázba , bár volt bőven „pogózó”, fejrázó néző, sajnos, mire eljutott a harmadik emeletre a zene és a szöveg, számomra valahogy elveszett az összhatás. Igazából kicsit meg is ijedtem, hogy milyen lesz majd ezek után a főszereplő előadása, megfogalmazódott bennem a kérdés: a technika vajon bírja a terhelést? A Pantera alapozta meg a csütörtök esti hangulatot A lelátón helyet foglalók mindenesetre remek hangulatot teremtettek, mint az 1986-os mexikói focivébén, hullámzott a tömeg – hiába, valahogy el kellett ütni az időt a Metallica színre lépéséig. Aztán úgy negyed kilenc körül, még világosban felcsendült az AC/DC-től az „It’s a Long Way to the Top (If You Wanna Rock ‚n’ Roll)”, majd jött Ennio Morricone világslágere, a „The Ecstasy of Gold” és... És baaammm! Mellbe vágott a basszus, alaposan meggyomrozott, a karomon felállt a szőrt, a szívem pedig hevesebben kezdett dobogni. Az 1966-os „A Jó, a Rossz és a Csúf” westernfilm betétdalát követően belehasított a budapesti estébe a „Creeping Death”, majd következett rögtön a „Harvester of Sorrow”. Igeeen, elkezdődött! Atyaég! A nézők tapsoltak, kiabáltak, az adrenalin szétáradt a Puskásban. A színpadon lévők ugyan már túl vannak a hatvanon, de ugyanolyan elánnal tolták, mint mondjuk bő másfél évtizede. A „vezér”, James Hetfield meg is jegyezte , hogy remek a magyar közönség, s többször megénekeltette a hatvan-hetvenezres rögtönzött kórust. Nem tagadom, elfogult vagyok, de azt azért érezni lehetett, a régi nagy slágerek hozták száz százalékosan tűzbe az egybegyűlteket: a „Sad but True”, a „Buttery” vagy éppen a „Nothing Else Matters” alatt fokozódott a hangulat. A fejek előre hátra mozogtak, a combokat, mint a rögtönzött dobokat, ütötték a tenyerek, a kezek a magasba emelkedtek. Sokakhoz hasonlóan a mögöttem ülő két tinilány sem bírta ülve, állva tapsoltak, sikítoztak, jól hallhatóan, felettébb élvezve az előadást. Lars Ulrich igazi showman volt, szemmel láthatóan nagyon jól érezte magát A Metallica vérprofi banda, a tagjai nyilván tisztában vannak azzal, hogy mi kell a népnek. Ott folytatták, ahol a 2018-as (Papp László Budapest Aréna, WorldWired Tour) budapesti fellépésen abbahagyták. Akkor „A legjobb méreg” című Tankcsapda slágert adták elő , most pedig a gitáros, Kirk Hammett és a basszusgitáros, Robert Trujillo előadásában a Pokolgép klasszikusa, a „Totális metál” csendült fel. A szívemre teszem a kezem: az akcentusos, nehezen érthető verzió örök emlék marad, viszont nem kérdés, a szám Kalapács Józseffel az igazi. Az biztos, a villanyszámla nem érdekelt senkit, a fényshow lenyűgöző volt, a hatalmas kivetítők folyamatosan dolgoztak, a látvány mindent vitt. Lángok löveltek ki a színpadból, volt egy kis tűzijáték is, a „Seek & Destroy” alatt pedig hatalmas sárga-fekete színű gumilabdákkal játszadozhattak az állóhelyeken lévők. Mindenki megmutatta, hogy mit tud, a banda tagjai elképesztő erővel és lelkesedéssel szólaltatták meg a hangszereiket. Élvezték a budapesti estét és ezt jó volt látni, hallani – még azt is elfeledtették velem, hogy kétezerért ittam a sprite-ot a metallicás pohárból... A körülbelül kétórás koncert a „Master of Puppets” című slágerrel zárult, fiatalok és idősebbek együtt ugráltak, közösen énekeltek. Tomboltak. Az idei első budapesti koncertnek vége, de nincs megállás, szombaton jön a következő felvonás. Az „M72 World Tour” a magyar fővárosban folytatódik, természetesen telt ház előtt. Mert a Metallicát tényleg nem lehet megunni. Metallica