● news.bsdnet.hu

A nyugati zene legújabb hálózattudományi kutatása kimutatta, hogy a jazz és a klasszikus zene szerkezete az utóbbi évtizedekben jelentősen leegyszerűsödött. Egy friss tanulmány, amely zeneművek ezreit vizsgálta meg, igazolta, hogy e műfajok egyre közelebb kerülnek a pop és a rock repetitív mintázataihoz. A szakértők szerint ez az átalakulás szorosan összefügg a digitális technológiák elterjedésével. Meixner Zoltán Rovatvezető (Tech) Ezeket látta már? A fülünkkel sokszor fel sem fogjuk, de a háttérben matematika húzódik meg: minden egyes akkordváltás, hangköz és ritmusképlet leírható számokkal és statisztikai összefüggésekkel. Amikor egy zongorista leüt egy billentyűt, vagy egy szaxofonos belefúj a hangszerébe, nemcsak érzelmeket fejez ki, hanem egy szabályrendszer szerint navigál a zenei térben. Ez a tér azonban az utóbbi időben drasztikusan megváltozott, és az átalakulás irányát most első ízben sikerült számszerűsíteni egy új olasz kutatásnak köszönhetően – számolt be a ScienceNews . Niccolò Di Marco, a viterbói Tuscia Egyetem számítógépes társadalomkutatója és kollégái hatalmas adatbázist vizsgáltak meg. Összesen 21 480 zeneművet vetettek alá matematikai elemzésnek a nyugati zene hat nagy műfajából: klasszikus, elektronikus, hiphop, jazz, pop és rock. A dalokat MIDI formátumú audiofájlok segítségével fordították le a matematika nyelvére, amelyek a hangjegyeket, azok idejét, időtartamát és hangerejét numerikus értékekként kódolják. Ebből az adathalmazból kinyerték a melódiákra és harmóniákra vonatkozó információkat, majd a hálózattudomány eszközeivel feltérképezték a hangok közötti kapcsolatokat. Olyan hálózatokat hoztak létre, amelyek statisztikailag mutatták meg, milyen sorrendben követték egymást a hangjegyek. Az így kapott hálózati mintázatok pontos képet adtak az egyes műfajok strukturális összetettségéről. Az elemzés során a kutatók azt találták, hogy a modernebb műfajok, mint a pop, a rock és az elektronikus zene esetében a hangok eloszlása sokkal egyenletesebb és repetitívebb. Ezzel szemben a régebbi műfajok, mint a jazz és a klasszikus zene, változatosabb mintázatokat mutattak. A legizgalmasabb felfedezés azonban akkor született, amikor az adatokat időrendi sorrendben vizsgálták meg az évtizedek folyamán. Eredményeiket a Nature Scientific Reports folyóiratban tették közzé. Az MP3, az ikonikus hangtömörítési formátum, mintegy három évtizede van velünk, de még mindig képes felidézni a korai internet nosztalgikus hangulatát. Bár ma már nem számít a technológia csúcsának, az MP3 továbbra is ott van mindenhol: médialejátszókban, böngészőkben, autókban és számtalan eszközben. Ez a formátum nemcsak a zenehallgatás módját változtatta meg, hanem egy egész korszakot határozott meg, amikor a fájlok rippelése, katalogizálása és megosztása a digitális kultúra alapvető rituáléjának számított. Az idővonal feltárta, hogy a 20. század első felében a jazz és a klasszikus zene még rendívül komplex struktúrákból épült . Ebben az időszakban a szerzők kiszámíthatatlanul járták be a rendelkezésükre álló elméleti zenei teret. A század második felétől azonban határozott változás vette kezdetét: e két műfaj szerkezete fokozatosan egyszerűsödni kezdett. A harmóniák és a strukturális elemek egyre inkább ismétlődővé váltak, a gazdag variációk pedig visszaszorultak. Di Marco magyarázata szerint ez a matematikai mérőszám azt mutatja meg, hogy egy adott darab mennyire mélyen fedezi fel a lehetséges kombinációk terét. Az újabb darabok eszerint már sokkal óvatosabban, szűkebb és zártabb körökben mozognak – pontosan úgy, ahogy azt a pop- és rockdaloknál megszokhattuk. Ez a kulturális eltolódás közvetlen kapcsolatban áll a technológia fejlődésével. A digitális audioeszközök és a zeneszerkesztő szoftverek használata radikálisan átalakította a zenészek munkamódszereit. Míg régen egy bonyolult partitúra megírásához komoly elméleti tudásra volt szükség, ma már bárki számára elérhetők azok a szoftverek, amelyek szinte tálcán kínálják az előre programozott, jól hangzó, de strukturálisan egyszerűbb sémákat. Di Marco az albumborítók vizuális világát vizsgálva is hasonló trendet talált: az illusztrációk terén is egyértelmű eltolódás figyelhető meg a minimalizmus irányába. Fontos leszögezni, hogy a matematikai leegyszerűsödés nem egyenlő a minőség romlásával. A tanulmány szerzői hangsúlyozzák, hogy munkájuk kizárólag a zene matematikai vázára összpontosított, nem pedig a hallgatói élményre. A zene ugyanis sokkal több, mint a hangjegyek számszerűsíthető kapcsolata: a dalszövegek, a hangszerelés és a produkciós utómunka mind olyan réteget képeznek, amelyeket a statisztikai modellek nem fejeznek ki. Modern korunk alkotói csupán új módszereket találtak a minőségi művek létrehozására. Friedlind Riedel, a Salzburgi Egyetem kulturális zenetörténésze is óvatosságra int a negatív következtetések levonásával kapcsolatban. Riedel rámutatott, hogy ha kizárólag bizonyos strukturális jellemzőket vizsgálunk, könnyen úgy tűnhet, mintha a zenei diverzitás elveszett volna, ám a valóság ennél sokkal árnyaltabb. A klasszikus jazz ma is jól szól, de a frissen születő darabok sokat átvesznek a pop és a rock ismétlődésekre épülő szerkezetéből / Illusztráció: Getty Images A zenetörténetben régóta jelen van egyfajta szorongás a zene leegyszerűsödése miatt. Mint minden művészeti ágban, itt is hosszú múltra tekint vissza a kulturális pesszimizmus, az az elképzelés, hogy a kultúra egy szürke, homogén masszává olvad össze. Riedel szerint azonban a helyzet éppen az ellenkezője: a zenetörténet folyamán valószínűleg még soha nem állt a hallgatóság rendelkezésére olyan elképesztően sokszínű és könnyen hozzáférhető zenei kínálat, mint napjainkban. A technológia elhozta a szerkezeti minimalizmust, de ezzel párhuzamosan demokratizálta a zenehallgatást és a globális inspirációt is. Mielőtt a hálózattudomány bevonult volna a zenekutatásba, 2012-ben egy Joan Serrà vezette spanyol kutatócsoport keltett óriási visszhangot a Scientific Reports-ban megjelent tanulmányával . Ők egy csaknem félmilliós popzenei adatbázist vizsgáltak meg az 1955 és 2010 közötti időszakból. Arra jutottak, hogy a popzene hangszínbeli változatossága folyamatosan csökken (azaz a modern stúdiótechnika miatt egyre inkább hasonlítanak egymásra a dalok), és a dallamok közötti átmenetek is jóval kiszámíthatóbbá váltak. Di Marco kutatása lényegében ennek a trendnek a kiterjesztése a jazzre és a klasszikus zenére. Az ELTE (és a HUN-REN) kognitív pszichológiai kutatócsoportjai intenzíven keresik a választ arra, hogy az emberi agy hogyan dolgozza fel a zenei szerkezeteket, a ritmust és a várakozási mintázatokat. Sikerült rávilágítaniuk, hogy a populáris zene miért épít a repetitív (ismétlődő) struktúrákra: az emberi agy biológiailag preferálja a könnyen megjósolható, ismerős mintázatokat, mert ezek feldolgozása kevesebb kognitív energiát kíván, és gyorsabb dopaminreakciót (örömérzetet) vált ki . Azt is megvizsgálták, vajon mi segít abban, hogy tartsuk a ritmust, miközben zenélünk vagy táncolunk? Erről egy tavaly, szintén a Scientific Reports-ban megjelent tanulmányukban számoltak be . Kiderült – írja a MedicalOnline –, hogy hogy „szinkronban lenni” a zenével összetett folyamat eredménye, nem pusztán az agyunk ritmushoz való automatikus idomulása. Az erőteljes lüktetéshez való túlzott igazodás akár csökkentheti is mozgásunk időzítésének rugalmasságát . Igazán a memória jó működése játszik fontosabb szerepet a ritmushoz való sikeres alkalmazkodásban. A zenei képzettség sem bizonyult meghatározó tényezőnek, ami arra utal, hogy a zenetanulás nem feltétlenül fejleszti a ritmusszinkronizációs készséget, sőt lehet valaki zenész gyenge ritmuskészséggel is . Azaz bárki élvezheti a zenét, nem kell hozzá különösebb ritmusérzék, de az agyunk mindenesetre hálás az ismétlődő zenei mintázatokért. Így ér össze a biológia, a kultúra és a technológia. hangfelvételek