● news.bsdnet.hu

Spielberg olyan sci-fi klasszikusokkal a háta mögött, mint a Harmadik típusú találkozások vagy az E. T., a földönkívüli a műfaj megkerülhetetlen alkotója, aki még az 50-es években játszódó Indiana Jones kalandba is képes volt becsempészni az ufókat (tegyük hozzá, hogy a korszak olyan meghatározó kulturális referenciáival együtt, mint a Tarzan-filmek, a greaser vagy a rockability szubkultúra, az atomkor és a mccarthyizmus). Spielberg megközelítésében a földönkívüli lények általában nem halálos fenyegetésként jelennek meg, hanem békés, barátságos vagy szemlélődő lényekként, ez alól egyedül a H. G. Wells Világok harca című regénye alapján készült, Orson Welles híres 50-es évekbeli rádiójátékának 2005-ös adaptációja jelenti az egyetlen kivételt – ezért is övezte nagy érdeklődés a rendező mostani visszatérését az ufós témához. A leleplezés napja tulajdonképpen tűpontosan illeszkedik Spielberg időskori nosztalgiázásába, ami egyszerre merítkezik a rendező 50-es évekbeli gyermekkorából és a 70-es években elindult saját pályájából. Ezt a sort a Ready Player One adaptációja nyitotta meg, amiben a számtalan popkulturális utalás közül nem egy magára a rendezőre vonatkozott. A disztópikus sci-fit követte a West Side Story remakje, mint Spielberg gyermekkori mozis élményeinek egyik meghatározó darabja előtti tisztelgés – de ide sorolhatnánk akár a pár évvel korábban forgatott és jóval kevésbé sikerült Hadak útját is, ami John Ford szellemiségét próbálta megidézni –, és az önéletrajzi ihletettségű A Fabelman család, amelyben a rendező életművében vissza-visszaköszönő apa-fia kapcsolatot fejtette ki mélyebben. A rendező nagy trükkje, hogy bár ezeket a filmeket a nosztalgia hívta életre, egyáltalán nem keltik a múltba révedés ismerős érzését, és ugyanez mondható el A leleplezés napjáról is, amibe Spielberg modern köntösbe bújtatva sorolja fel gyermekkora inváziós sci-fi filmjeinek konfliktusait és ikonográfiáját, a fekete öltönyös, napszemüveges kormányügynökökkel, titkosított dokumentumfelvételekkel, gabonakörökkel, csészealjakkal, a híres ’47-es roswelli incidenssel, gyermekkorában elrabolt szemtanúkkal és magukat álcázó, a kapcsolatot felvenni igyekvő földönkívüli entitásokkal. Nem ez az első alkalom, hogy Spielberg már-már enciklopédikus alapossággal gyűjti össze a modern amerikai ufófolklór elemeit, ugyanezt megtette már a 2002-es Harmadik típusú emberrablások című monumentális minisorozatában is – még ha csak producerként is jegyezte az Emmy-díjas sorozatot –, illetve ugyanennek a témának a komikus variációja a szintén Spielberg felügyelete alatt készült Men in Black – Sötét zsaruk is. A rendező fantáziáját azonban pár éve ismét mozgásba hozta a közelmúlt pár fejleménye: többek között egy, a Pentagon titkos ufókutató programját leleplező The New York Times-cikk, és az amerikai kongresszusi UFO/UAP meghallgatásai és a pilóták eskü alatt tett vallomásai. Spielberg ötlethalmazát az elmúlt években már egyértelműen gyengélkedő David Koepp öntötte formába (ennek megállapításához elég az első két Jurassic Parkot oda tenni a legutolsó dínós kaland, a Jurassic Word: Újjászületés mellé), amiben az alkotók leginkább azt vizsgálják – már azon túl, hogy léteznek-e földönkívüliek – hogy átlagemberként mennyi jogunk lenne azokhoz az információkhoz, amit az állam elhallgat előlünk? Mivel az ufótéma a kezdetektől fogva a paranoia allegóriájaként szolgál a popkultúrában – legyen az megalapozott vagy megalapozatlan –, a kérdésfelvetésben egyszerre köszönnek vissza az 50-es évekből az amerikai polgárok hidegháborús félelmei, a 70-es évek bizalmatlansága az amerikai kormányzattal szemben és a jelenben eszkalálódó feszültségek. Az időskori Spielberg pedig a nosztalgia mellett egyre gyakrabban fogalmaz meg áthallásos politikai kommentárokat is (Lincoln, Kémek hídja, A Pentagon titkai, West Side Story), ami ugyancsak meghatározó vonása A leleplezés napjának. A filmnek rengeteg hangzatos tételmondata és intellektuális gondolatkísérlete van, de ezek vagy nincsenek igazán dramatizálva (egyszerűen a karakterek szájába vannak adva), vagy egyszerűen semmitmondóak. A szereplők sokszor úgy csodálkoznak rá a dolgokra, mintha még egy földönkívüliekről szóló filmet se láttak volna, pedig a film épp arról szól, hogy ezeket veszi sorra, de ezekre nem képes sem reflektálni, sem érvényesen újracsomagolni azon túl, hogy modern környezetbe ágyazza. Spielberg változatlanul ért a feszültségteremtéshez és a spielbergi humor is fel-felcsillan, de történetmesélőként ezúttal kissé elfáradt.