● news.bsdnet.hu

Állítsa be, hogy a Magyar Hang cikkeit mindig az elsők között lássa a Google keresőben! Körner Gábor műfordító az ismeretlen ukrán irodalomról, Tokarczuk Nobel-díjáról és a „Kivégzett újjászületésről”. – Miért választotta az ELTE lengyel–ukrán filológia szakát?  – Még kötelező volt a kétszakosság, és a magyar szak mellé kerestem egy kisebb nyelvet, amelyből később fordíthatok. Akkor már egy ideje próbálkoztam angol és francia versekkel, de ezek az irodalmak kevésbé érdekeltek. Az előtte lévő nyáron jártam életemben először szülők nélkül Lengyelországban. Így jött az ötlet, hogy próbáljuk meg a lengyelt. Annyira bejött, hogy egy év után, egy féléves krakkói részképzés hatására, leadtam a magyart, és felvettem a hebraisztikát, ahova két és fél évet jártam. Végül meglepő húzással átmentem ukrán szakra, és azt végeztem el a lengyel mellett. A 90-es években sokat jártam a volt Szovjetunióban, többek között Lembergben és Bruno Schulz városában, Drohobicsban. Ekkor kezdett el érdekelni az ukrán kultúra, amiről akkor még nem tudtam semmit. Pont ez volt az érdekes benne: hogy kutatom a lengyel és a zsidó kultúra nyomait, és belebotlok egy harmadikba, aminek jóformán a létezéséről sem tudtam addig. – Szerhij Zsadan Mezopotámia című kötete nemrég jelent meg fordításában a Magvető Kiadónál. Ezt a kötetet már 2014-ben kiadták Ukrajnában, és nemzetközileg is nagy sikert aratott. Mi az oka, hogy a könyv ennyi év múlva került csak a magyar olvasókhoz?  – Az ukrán szerzőknek elég mostoha sorsuk van Magyarországon, mert teljesen véletlenszerű, hogy mikor mi jut el az olvasókhoz. Nincs olyan bejáratott mechanizmusa ennek, mint a nagy irodalmaknál. Gyakorlatilag egyedül foglalkozom az ukrán irodalom hazai népszerűsítésével. Vonnák Diána szokott még verseket fordítani, de ukrán prózát lényegében csak én fordítok a rendszerváltás óta. Ebből is adódik, hogy teljesen esetleges volt, mikor mit sikerült kiadatnom. Évekig házaltam könyvekkel, mire sikerült kiadót találnom, szóval nem feltétlenül abban a ritmusban és sorrendben jelentek meg, mint ami optimális lett volna. Zsadan esetében két regény jött ki az Európa Kiadónál még a 2010-es évek elején, ezek nagyjából szinkronban voltak az eredeti kiadással, de aztán eléggé átalakult a kiadó, én is évekig más szerzőket fordítottam, és reménytelennek látszott a szerző könyveinek folytatása. Végül a háború adta a szomorú apropóját annak, hogy A diákotthon című regénye napvilágot látott a Magvetőnél. Mivel akkor már több éve zajlott a háború, kézenfekvőnek tűnt, hogy ezzel a könyvvel folytassuk, csak közben kimaradt több fontos kötet, például a most megjelent Mezopotámia. Ezt a könyvet lehet akár novelláskötetnek is tekinteni, én inkább regényként gondolok rá, mert a kilenc elbeszélés többé-kevésbé összefügg, vagy legalábbis sok szálon kapcsolódnak egymáshoz a történetek. Fontos látlelet a forradalom előtti Kelet-Ukrajnáról, Harkivról, ahol az író is él. Kicsit szerencsétlenül alakult, hogy a háború közepén jelent meg nálunk, és óhatatlanul is ebben a kontextusban olvassa az ember, pedig a Majdan előtti Ukrajnát látjuk. Ha egy szóban akarnám összefoglalni a könyvet, a szeretetről szól, az embereknek egymáshoz és a városhoz fűződő ragaszkodásáról. Persze minden jellegzetes figurában benne van a posztszovjet valóság, de azt hiszem, elsősorban általános emberi sorsokról ír Zsadan. Sajnos úgy veszem észre, hajlamosak vagyunk mindent, ami ukrán, a politika és a háború és végső soron az ukránokkal kapcsolatos előfeltevéseink szemüvegén keresztül látni, ami nem szerencsés. • A Fidesz-kormányzás alatt siralmassá váló ukrán–magyar és lengyel–magyar kapcsolat fényében lehet a fordítói munkának egyfajta kulturális diplomáciai szerepe? • Évekig fordította  a Nobel-díjas Olga Tokarczuk nagyregényét, a több mint 900 oldalas Jakub könyveit, ami hihetetlen nagy munka. Miért volt fontos, hogy ezt a könyvet lefordítsa? • Azoknak az olvasóknak, akik most ismerkednek az ukrán vagy lengyel irodalommal, kit ajánlana? Már előfizető vagyok, bejelentkezem!