● news.bsdnet.hu

Mintha régi családi videók füzérét látnánk. Hétköznapi pillanatok egy népes (4 gyerek, 2 felnőtt) família mindennapjaiból. Sokszor idilli képek egy látszólag idilli szigeten. Bár a környezetük angol, a két szülő egymással sokszor magyarul beszél, és az idilli képekből idővel komoly feszültség bontakozik ki. A legidősebb gyerek, Jeremy ugyanis valamilyen diagnosztizálatlan mentális zavarban szenved, és bár az évek során szakemberek hada próbált segíteni, a család helyzete csak egyre nehezebb lett. A fiú „csínytevései” egyre vadabbá váltak, a szülők többször érezték úgy, hogy bár Jeremy sokszor mutatott szeretetet és törődést a családja irányába, akár veszélyt is jelenthetett rájuk. A kanadai-magyar Sophy Romvari régi emléktöredékekből összeállított filmje, a Blue Heron – Egy nyár emléke kísérlet arra, hogy az alkotó megpróbálja a távolból megérteni a bátyját és azt a lehetetlen helyzetet, amibe a családja egykor belekerült, miközben maga is tudja, hogy válaszokat aligha találhat, inkább csak újabb kérdéseket. A különleges mozi alkotójával beszélgettünk. A testvéredről, magadról, a családodról vagy azokról a problémákról szerettél volna mesélni a filmedben, melyekkel az olyan családok néznek szembe, ahol együtt élnek egy mentálisan zavart családtagjukkal? Elsősorban egy személyes történetet szerettem volna elmesélni, de olyan nézőpontból, amilyennel korábban még soha nem találkoztam filmen. Ez pedig egy testvér nézőpontja egy ilyen családi helyzetben. Sok olyan filmet láttam már, melyek hasonló témákkal foglalkoznak, de egyiket sem ebből a szemszögből. Úgy éreztem, hogy ez egy érdekes kihívás lehet. Rengeteg embert ismerek, akik hasonló dolgokat éltek át, mégsem láttam olyan filmet, amely ebből a perspektívából mutatta volna meg ezt. A testvér nem a tipikus főhős egy ilyen történetben, és kíváncsi voltam, milyen lenne ebből a nézőpontból mesélni. Emellett ez volt az a perspektíva, amelyből a legkényelmesebben tudtam mesélni, hiszen ez az én saját tapasztalatom volt. Fotó: Shane Anthony Sinclair/Getty Images for BFI Mindig biztos voltál benne, hogy amikor elkészíted az első nagyjátékfilmedet, akkor ez lesz a témája? Körülbelül tíz éven át készítettem rövidfilmeket, és azok is meglehetősen személyesek voltak. Nem tudtam előre, hogy miről fog szólni az első nagyjátékfilmem, de ez valahogy természetes folytatása lett azoknak a rövidfilmeknek. Úgy éreztem, hogy ez egy rendkívül gazdag téma egy nagyjátékfilm számára. A film tulajdonképpen az idővel foglalkozik, azzal, hogyan lehet a film médiumán keresztül feltárni az idő működését – bizonyos értelemben egyfajta időutazással. A film kapcsán többször használtad az „autofikciós” kifejezést. Tudnál erről egy kicsit mesélni? Mit értesz ez alatt? Több éven át dolgoztam a forgatókönyvön, amelyben sok a fikciós elem, miközben nagyon mélyen gyökerezik egy személyes tapasztalatban. A nézők számára könnyű lehet azt feltételezni, hogy pontosan így történt az életemben minden, amit a vásznon látnak, de természetesen erről nincs szó. Ugyanakkor azt hiszem, az embereknek egyszerűbb ezt elfogadni, mint megérteni azt a finomabb összetettséget, ahogyan a film valójában létrejött. Érzelmileg a saját élményeimben gyökerezik, de nagyon tudatosan megalkotott fikciós műről van szó. Miért éppen ennek a nyárnak a történetét választottad a kilencvenes évek végéről? A film első fele 1998-ban játszódik, de ahogy említettem, azok az események, amelyeket a filmben látunk, nem feltétlenül mind akkor történtek. Vannak köztük olyanok, amelyek az életem különböző időszakaiból származnak, és olyanok is, amelyek egyáltalán nem történtek meg, hiszen a filmnek vannak fikciós elemei is. Fontos volt számomra, hogy a történet egy konkrét időponthoz kötődjön, de nem azért, mert 1998 személyesen különösen jelentős év lett volna számomra.  Inkább az volt a fontos, hogy a film egyszerre legyen a múltban és a jelenben gyökerező történet. Amikor egy korszakban játszódó filmet készítesz, muszáj kiválasztanod egy nagyon konkrét évet. Én pedig azt szerettem volna megmutatni, ahogyan az idő ebből a múltbeli korszakból átugrik a jelenbe. A kilencvenes éveknek ebben az időszakában nagyon erős, jól felismerhető karaktere volt, ezért választottam ezt az időpontot. Olyan filmet készítettél, amely az emlékeidről szól, a saját emlékeidből építkezik. Ugyanakkor gyerekkori emlékekről beszélünk, és az ember nyilván nem emlékszik mindenre pontosan. Kérted a családod, a barátaid vagy a testvéred segítségét, hogy felidézzétek együtt a múltat? Nem csináltam ezt, mert nem foglalkoztatott különösebben a pontosság kérdése. Nem próbáltam rekonstruálni semmit a múltamból. A film a saját szubjektív emlékeimből indul ki, de ugyanannyira abból is, ahogyan később értelmeztem ezeket az élettapasztalatokat. Nem arra koncentráltam, hogy minden részlet pontos legyen. Sőt, a film bizonyos értelemben éppen arról szól, hogy ezt nem is lehet megtenni. Sokkal inkább az érdekelt, hogy létrehozzak egy érdekes filmes élményt a nézők számára, mint az, hogy tökéletesen hű maradjak az emlékeimhez. Önmagában az emlékek pontos reprodukálása szerintem nem feltétlenül érdekes. Blue Heron – Egy nyár emléke (Fotó: Mozinet) Mesélnél egy kicsit a magyar gyökereidről, illetve a családod magyar hátteréről? Victoriában, a Vancouver-szigeten születtem, miután a szüleim Magyarországról Kanadába emigráltak. Ott nőttem fel, és kezdetben egyszerre tanultam magyarul és angolul, később viszont már szinte kizárólag angolul beszéltem. Magyarországgal igazából felnőttként alakult ki mélyebb kapcsolatom. Ennek a filmnek az utómunkálatait is Magyarországon végeztem, itt barátságokat kötöttem, és élnek rokonaim is az országban. De összességében inkább a saját, felnőttként kialakított kapcsolódásaim határozzák meg a viszonyomat Magyarországhoz. Fontos volt számodra, hogy a filmben megjelenjen a szüleid magyar háttere? Ez egy nagyon személyes és nagyon konkrét részlete volt az életemnek, amelyet nem éreztem szükségesnek megváltoztatni vagy eltávolítani. A magyar nyelv például nyilvánvalóan nagyon különleges és egyedi, ezért szerettem volna megtartani ezt az elemet. Ugyanakkor a film nem arról szól, hogy ők magyarok, és még csak nem is elsősorban arról, hogy bevándorlók. Inkább arról, hogy létezik egy nyelvi akadály, amely bizonyos helyzetekben nehezítheti azt a támogatást vagy segítséget, amelyhez próbálnak hozzájutni. A magyar háttér természetesen része annak a világnak, amelyben felnőttem, ezért számomra nagyon ismerős és természetes közeg. De nem az volt a célom, hogy a történet a magyarságunkról szóljon. Beszéljünk egy kicsit a filmed második feléről. Hallottam, hogy néhány néző számára kissé zavarba ejtő volt a film, és voltak, akik azt hitték, hogy Amy Zimmer valójában te vagy, illetve hogy a film második fele tulajdonképpen dokumentumfilm. Filmkészítőként szeretek játszani a nézői elvárásokkal és az érzékeléssel. Tetszik, amikor egy film bizonyos módon megmutatja a saját elkészítésének folyamatát, a filmkészítés konstrukcióját. Korábban több olyan filmet is készítettem, amelyekben én magam is szerepeltem, de ennél a filmnél kifejezetten egy egységes narratívára akartam koncentrálni. Nem akartam megtörni a negyedik falat, vagy hasonló eszközökhöz nyúlni. A dokumentumfilmes elemek valójában csak annyiban jelennek meg, hogy a filmben látható szociális munkások valódi szociális munkások. De még ezek a jelenetek is nagyon tudatosan megkomponáltak. Ezért azt mondanám, hogy inkább a dokumentumfilm érzetét kelti, mintsem tényleges dokumentumfilm lenne. Szeretem különböző műfajok elemeit összekeverni, hogy a néző számára létrejöjjön egy olyan élmény, amelyben folyamatosan kérdezi magától: „Ez most valódi? Nem valódi?” A film végére pedig ez a kategóriarendszer tulajdonképpen teljesen összeomlik. Amikor azt a színésznőt kerested, aki téged alakít a filmben, fontos volt, hogy hasonlítson rád? Egyáltalán nem. Az volt fontos, hogy természetes legyen a kamera előtt, hitelesen illeszkedjen ebbe a családba, és erős jelenléte legyen a vásznon. Ezek számítottak igazán. Nagyon sok időt töltöttem a család szereplőinek kiválasztásával, hogy valóban úgy nézzenek ki, mintha rokonok lennének. Például a két kisfiú nem testvér a valóságban, de úgy válogattam őket, hogy hihető legyen: testvérek, Sasha öccsei, és ugyanennek a szülőpárnak a gyermekei. Van egy jelenet, amikor a fiatal Sasha majdnem belefullad egy medencébe. Kíváncsi vagyok, ez megtörtént-e veled a valóságban, és ha igen, szerinted miért történt? Igen, ez valóban egy saját élményemen alapul. Amikor egy új környékre költöztünk, meghívtak egy barátomhoz játszani. A kertben volt egy letakart medence. Valamiért azt hittem, hogy ez egy szilárd felület, amire rá lehet lépni. Talán addig még nem nagyon találkoztam medencével, vagy legalábbis nem ilyennel. Ráléptem a takaróra, és lassan elkezdtem elsüllyedni. Mélyen megmaradt bennem ez az emlék, szinte filmszerű pillanatként. Talán a feszültség, talán az a furcsa hangulat, amit az jelentett, hogy új voltam a környéken, és közben valami egészen bizarr dolgot csináltam. Szerintem az egész családot összezavarhatta, hogy egyáltalán miért léptem rá arra a takaróra, de őszintén szólva én sem tudom. A filmben ezt az érzést próbáltam újrateremteni: amikor valaki új helyre kerül, és tesz valamit, aminek nincs igazán racionális oka. Ugyanakkor dramaturgiai szerepe is van a jelenetnek. Azt akartam megmutatni, hogy Sasha átél egy ilyen ijesztő élményt, mégsem mondja el a szüleinek, mert nem akar még több terhet rakni rájuk. Látja, hogy a szülei eleve rengeteg problémával vannak elfoglalva, és nem akarja magára irányítani a figyelmet valami negatív dologgal. Így a jelenet egyszerre szolgálja a karakter fejlődését és kapcsolódik egy saját emlékemhez. A filmben látott család rengeteget költözik Jeremy viselkedése miatt. Mit gondolsz, miért épp a Vancouver-szigeten találtátok meg végül az otthonotokat? Ez már a fikció része. Pontosan erről beszélek. Költöztünk ugyan párszor a valóságban is, de a Vancouver-szigeten belül. Korábban például egy még kisebb szigeten, Gabriola-szigeten éltünk, mielőtt abba a városba költöztünk volna, ahol aztán hosszú éveket töltöttünk. De a filmben azt akartam érzékeltetni, hogy a család sokszor költözött, és ennek részben Jeremy viselkedése az oka. Itt is különböző időszakok emlékei keverednek össze az életemből. Sophy Romvari, Réti Iringó, Eylul Guven, Tompa Ádám, Amy Zimmer és Edik Beddoes, a Blue Heron alkotói és szereplői a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon (Fotó: Gareth Cattermole/Getty Images for IMDb) Nagyon érdekes, ahogyan megmutatod ezt a szigetet. Teljesen idillinek, szinte mesebelinek tűnik, egyszerűen gyönyörű. Ugyanakkor egy komoly válságban lévő családot látunk. Ez egy nagyon tudatos vizuális ellenpont volt a részemről. Meg akartam mutatni ezt a gyönyörű környezetet, és ezzel párhuzamosan azt a küzdelmet, amin a család keresztülmegy ebben a környezetben. Szerintem ez sok gyönyörű helyre igaz: attól, hogy kívülről minden szépnek és harmonikusnak tűnik, még egyáltalán nem biztos, hogy az ott élők belső világa is ezt tükrözi. A filmben ez egy vizuális eszköz arra, hogy megmutassam azt az ellentétet, amely az életben is nagyon gyakran jelen van. Van egy jelenet, ahol különböző szakemberek ülnek egy kerekasztal-beszélgetésen, és mindenki megpróbálja diagnosztizálni a testvéredet, de végül senki sem jut biztos eredményre. Miért gondolod, hogy a szakértők vagy általában az emberek ennyire ragaszkodnak ahhoz, hogy megtalálják a diagnózist? És amikor végül megszületik egy diagnózis, az valóban választ ad minden kérdésre? Azt hiszem, tulajdonképpen ez a film egyik központi gondolata: egy diagnózis önmagában nem feltétlenül változtatja meg a helyzetet. A társadalmunkban folyamatosan gyors válaszokat keresünk, mintha egy diagnózis mindent megmagyarázna, de attól még nem változik meg az, hogy valaki kicsoda. Sok esetben már maga a diagnózis megszerzése is nehéz folyamat. És még ha sikerül is, az nem jelenti azt, hogy valódi válaszokat kapunk. A filmben azt próbáltam megmutatni, hogy vannak, akik talán soha nem kapnak egyértelmű diagnózist, és nem találnak végleges magyarázatot arra, miért viselkednek úgy, ahogy. Ezt pedig nagyon nehéz elfogadni az embereknek. A testvéred esetében végül több különböző diagnózis született az évek során? Valójában soha nem született hivatalos diagnózis. Inkább csak különböző próbálkozások történtek a diagnosztizálására. Egy korábbi interjúdban olvastam, hogy párhuzamot vontál a filmedben bemutatott helyzet és a Reiner család fiának története között. Megrázó élmény volt számodra, amikor olvastad a híreket arról, ami Rob Reinerékkel történt? Igen, de szeretném hangsúlyozni, hogy a két eset nagyon különböző volt. Az a fiú, aki megölte a szüleit, teljesen más helyzetben volt, mint a testvérem. Ezt fontosnak tartom egyértelművé tenni. Azért hoztam fel ezt a példát, mert a Reiner család gyakorlatilag minden létező erőforrással rendelkezett ahhoz, hogy segítsen a fiának, mégsem tudtak valódi megoldást találni. Ezzel arra szerettem volna rámutatni, hogy ez a probléma minden társadalmi réteget érinthet. Nem osztálykérdésről van szó, hanem társadalmi kérdésről. Természetesen nagyon megrázó volt olvasni azokat a híreket. Mi az első dolog, ami eszedbe jut manapság a bátyádról? Talán az, hogy szomorú vagyok amiatt, hogy valójában soha nem ismertem meg mélyebben. Olyan ember volt, aki nem akarta, hogy megismerjék. Meg lehet egyáltalán ismerni valakit, aki nem akarja megmutatni önmagát? Azt hiszem, másokról alkotott képünk mindig azon alapul, hogy ők mit engednek látni magukból. Vannak emberek, akik nem szeretnék, hogy következetesen ugyanolyannak lássák őket. Különböző szerepeket játszanak különböző helyzetekben. A testvérem szerintem ilyen ember volt: nagyon nehéz volt meghatározni, ki is ő valójában. Fotó: Gareth Cattermole/Getty Images for IMDb/AFP Szerinted a szüleid jobban ismerték őt? Nálam biztosan jobban. Amikor elkészült a film, ha jól tudom, az első „tesztközönséged” tulajdonképpen a családod volt. Hogyan reagáltak? A szüleim nagyon művészetszerető emberek. Rengeteg filmet néznek, és gyerekkoromban is sok filmet mutattak nekem. Természetesen nagyon megérintette őket a film és annak témája, ugyanakkor magát a filmkészítést is nagyra értékelték. Sokat beszélgettünk a film szakmai oldaláról: az operatőri munkáról, a képi világról, a színészi alakításokról, a forgatókönyvről. Nagyon lenyűgözte őket, hogy sikerült ebből a történetből valódi filmes alkotást létrehoznom. Leginkább erről szóltak a beszélgetéseink. Képesek voltak úgy nézni a filmet, mint egy filmet, és nem úgy, mint egy róluk szóló történetet? Szerintem a kettő egyszerre működött. De ők pontosan tudják, hogy ez egy fikciós film, mert a valós életünk sokkal összetettebb annál, mint amit egy filmben meg lehet mutatni. Számukra ez semmilyen értelemben nem dokumentumfilm. A film valójában csak érinti a tapasztalataink felszínét. Felismernek benne ismerős helyzeteket és érzéseket, de tudják, hogy a dolgok nem pontosan így történtek, ezért képesek önálló filmként is tekinteni rá. Azt olvastam, hogy a film egyik inspirációs forrását az édesapád által készített családi videók jelentették. Hogyan használtad fel ezeket a munkád során? A filmben az apafigurát is gyakran látjuk, amint videózik vagy fényképezi a gyerekeket. Ezt közvetlenül az édesapámról mintáztam, mert ő is ilyen volt, amikor gyerek voltam. Az operatőri munka részben abból inspirálódott, ahogyan ő filmezett minket: gyakran távolról, hosszú zoomobjektívvel. Nem avatkozott bele a történésekbe, nem akarta megváltoztatani a viselkedésünket, egyszerűen természetes módon próbálta megfigyelni és rögzíteni a pillanatokat. Ezt a szemléletet próbáltuk átültetni a film képi világába is. Nehéz volt finanszírozást találni egy ennyire személyes filmhez? Szerencsés vagyok, hogy Kanadában élek, ahol léteznek állami és kulturális támogatások a művészetek számára. Ennek ellenére két évbe telt, mire sikerült megszereznem a szükséges finanszírozást, és végül Magyarországról is kaptam támogatást. Őszintén szólva nem hiszem, hogy ezt a filmet el tudtam volna készíteni az Egyesült Államokban. Nagyon személyes alkotás, ugyanakkor meglehetősen szokatlan is. Nem épít nagy sztárokra, nincs benne hagyományos, könnyen eladható történetvezetés, és nem egy klasszikus happy enddel záruló film. Sok olyan tulajdonsága van, ami miatt nem könnyű finanszírozást találni rá. De végül pontosan azt a filmet készíthettem el, amelyet szerettem volna. Lehetséges szerinted mindig ilyen személyes filmeket készíteni? Vagy a következő projektednél inkább olyan témát keresel majd, ami érdekel ugyan, de nem ennyire közvetlenül kapcsolódik hozzád? Azt hiszem, a következő filmem biztosan nem lesz ennyire személyes. Nem gondolom, hogy bármi lehetne ennyire személyes, mint ez volt. A Blue Heron – Egy nyár emléke már látható a magyar mozik műsorán.The post „Elszomorít, hogy sosem ismerhettem meg a bátyámat. Nem akarta, hogy megismerjék” – Ilyen volt felnőni egy mentálisan zavart testvér mellett first appeared on nlc.