Áronka

Állítsa be, hogy a Magyar Hang cikkeit mindig az elsők között lássa a Google keresőben! A mama nem dög! – mondja emelt hangon a férfi a kisfiúnak. Erre már felkapom a fejemet én is, pedig vagy tíz perce folyik parttalan vitájuk a házak előtti fás terepen. A négy-öt éves forma kisfiú és az apukája ugyanazt hajtogatja megállás nélkül. Apa: „Áronka, ilyet nem mondunk!” Áronka: „De én csak vicceltem!” Az efféle vitákhoz a szülők füle hozzászokik, bármennyi idő teljen is el azóta, hogy utoljára hasonlóan győzködték valamiről a saját gyereküket, a helyzet nagyon is ismerős marad. Ez a végeérhetetlen „nem–de” egy szükséges játék, amit végig kell játszanunk, kitartóan ragaszkodva a magunk álláspontjához. Amikor mástól halljuk, afféle alapzajként érzékeljük, a gyereknevelés velejárójaként fogjuk fel, legföljebb mosolygunk magunkban, de jó, hogy ezen mi már túl vagyunk. Apa egyébként türelmes, de egyáltalán nem kreatív. Nincs más érve, csak az, hogy ilyet nem mondunk. Még azt sem teszi hozzá, hogy senkire, vagy valamit arról, hogyan szokás viccelni. Nem mondja, hogy érti, csak azt hajtogatja, hogy nem, nem mondunk, kivéve azt az egy alkalmat, amikor kiderül, hogy a mamáról van szó, aki nem dög. Nyilván nem az, hiszen Áronka is éppen azt mondja, hogy csak viccelt, tehát jó, hogy nem ezen vitatkoznak. Ez is valami. Annyiszor hallom, hogy „ilyet nem mondunk”, hogy kedvem lenne megkérdezni, tulajdonképpen miért. Már előfizető vagyok, bejelentkezem!