● news.bsdnet.hu

A tarpai akadémia hivatalosan 2019 óta viseli  Sándor István nevét.  A csépei (Kárpátalja) születésű legendás szakember 1989-ben költözött át a Szovjetunióból Magyarországra, a kilencvenes években a tiszavirág-életű Stadler FC vezetőedzője volt, dolgozott többek között Nyíregyházán, Diósgyőrben, Karcagon, a BVSC-nél, Vácon, a Videotonnál és a Győri ETO-nál. Ő a kilencszeres válogatott egykori újpesti középpályás, Sándor György édesapja. Sándor Istvánról régóta tudjuk, hogy 1986. június 2-án ott ült az Irapuatói stadionban a kispadon, csak éppen nem a magyar, hanem a szovjet válogatott kispadján. Tudniillik bekerült Valerij Vasziljovics Lobanovszkij szövetségi kapitány szakmai stábjába. Ez még a mai napig is hihetetlennek tűnik számomra. Valerij Vasziljovicsot korábbról ismertem már, járt nálunk Ungváron, és mivel jómagam akkoriban a Zakarpatyija Uzsgorod, vagyis az NB I/B osztályú Ungvár edzője voltam, találkoztunk is. Értékelte a munkámat, olyannyira, hogy egy alkalommal, amikor nálunk járt, a fogadás végén megkérték, hogy mondjon tósztot. És csak annyit mondott: »Ezt a tósztot Sándor elvtársnak címzem, az ő egészségére ürítem poharam, mert egyike azoknak a nagyszerű edzőknek, akik a periférián sikeresen dolgoznak a szovjet futballért.« Még most is futkos a hideg a hátamon, akkora megtiszteltetés volt ez számomra ettől az óriási edzőtől. – mondta mosolyogva a telefonba az idős szakember. A történetnek ezzel korántsem lett vége, nem sokkal a mexikói világbajnokság rajtja előtt Sándor István Moszkvába rendelték egy beszélgetésre, a labdarúgó szövetségbe. Ott a szovjet futball legnagyobb tekintélyei „vizsgáztatták”, köztük Konsztantyin Beszkov, a korábbi szövetségi kapitány, aki az 1952-es helsinki olimpián is játszott a szovjet válogatottban, azon az olimpián, amit Puskásék nyertek meg. Moszkvából hazatérve már el is felejtettem a látogatást, amikor egyszer csak behívtak a kárpátaljai szövetségbe, és közölték velem, hogy csináltassak gyorsan huszonöt fényképet, mert ezek kellenek a vízumokhoz, ugyanis utazom Mexikóba a válogatottal a világbajnokságra. Kishíján elájultam a meglepetéstől és az örömtől, amikor elmentem a fényképészhez, és kértem magamról egy útlevélfotót 25 példányban, azt hitte az illető, hogy hülyéskedek. De nem, tényleg utaztam, bár ez nem volt ilyen egyszerű – mondja Pista bácsi. Nem, mert már a seremetyevói repülőtéren voltak, készülődtek a beszálláshoz, amikor egy határőr karon ragadta, és betuszkolta egy szobába, ahol három öltönyös úr, pontosabban elvtárs fogadta. Nem volt szükséges a bemutatkozás, tudtam, hogy a KGB-től jöttek. Egy darabig közömbös dolgokról beszélgettünk, majd egyikük előjött a farbával. Fejemre olvasta, hogy az egyetlen magyar vagyok a küldöttségben, de ami még ennél is furcsább, hogy az egyetlen pártonkívüli. »Hogy is van ez?« – kérdezte. Egy pillanat alatt leizzadt az akkor 42 éves edző, végigfutott az agyán, hogy akkor most lőttek a mexikói világbajnokságnak. Kínjában improvizált. Azt találtam ki, hogy még túl fiatal vagyok és éretlen, nem érzem úgy, hogy méltó lennék a párttagságra. Talán majd egy kicsit később... A KGB-tisztek egymásra néztek, elmosolyodtak, majd visszaadták az útlevelemet, és intettek, hogy mehetek. Odakint a szovjet válogatott roppant alaposan készült a magyarok elleni nyitómeccsre. Nem féltünk, de tiszteltük a magyarokat, az eredményeik – főleg a brazilok elleni 3-0 – tiszteletet parancsoltak. Aztán elkezdődött a meccs, és már a 4. percben kettő-nullra vezettünk Jakovenko és Alejnyikov góljával. Mi sem akartunk hinni a szemünknek, nemhogy a magyarok. A vége 6-0 lett, ahogy az a történelemkönyvekben is olvasható. Felvetem Sándor Istvánnak, olvasta-e a minap a Nemzeti Sportban, az irapuatói 0-6 évfordulóján, hogy állítólag megmérgezték a magyarokat, méghozzá a gyanú szerint a KGB, és azért játszottak annyira bénultan. Olvastam, és elképedtem. Nézze, a kulisszák mögötti történésekről én semmit sem tudok, de az biztos, hogy a szovjet csapat szállásán ilyesmiről nem esett szó, ha történt is ilyesmi, arról mi, edzők és a játékosok nem tudtunk. És biztosíthatom önt, hogy Lobanovszkij mester sem. Még hogy a szellőzőnyílásból fújtak volna valamilyen füstöt a magyarokra, amitől rosszul lettek?! Ahhoz, hogy ilyesmit egy kémszervezet meg tudjon csinálni, hetekkel korábban meg kellett volna buherálni a szellőzőrendszert. Ez egy tudományos-fantasztikus regénybe, egy krimibe illő feltételezés. No de akkor mitől játszottak ilyen gyengén a magyarok? Mi erről Sándor István elképzelése? Nézze, én Mezey Gyurit roppant mód tiszteltem, hatalmas edzőnek tartottam, ezért nem is akarnék kritikát megfogalmazni. Azt viszont tudom, hogy a futballban az edzői művészet legnehezebb momentuma a formaidőzítés. Az a gyanúm, hogy a magyar válogatottnál a kelleténél korábbra időzítették a csúcsformát, mondjuk, a brazilok elleni összecsapásra, és odakint, Mexikóban már leszállóágban lehetett a válogatott. De ismétlem, ez csak egy feltételezés – mondta Sándor István. A másik pedig, hogy az a szovjet válogatott bivalyerős volt, két évvel később az 1988-as Európa-bajnokságon döntőt játszott a hollandokkal. Szóval, ki lehetett kapni tőlük. Ha nem is 6-0-ra... Azt még el kell mondanom, hogy Lobanovszkij mester egyszer értekezett nekem a futball kiszámíthatatlanságáról. Hogy adott esetben egy göröngyön megpattanó labda is dönthet játékosok, csapatok, válogatottak, sőt, országok sorsáról. És azon az irapuatói mérkőzésen minden göröngy velünk, a szovjet válogatottal volt... – állapította meg a szakember. (Borítókép: A magyar válogatott kapusa, Disztl Péter elkapja a labdát a szovjet válogatott játékosa, Vadim Jevtusenko elől az 1986-os világbajnokságon. Fotó: Peter Robinson - EMPICS / Getty Images) Ismerd meg a magyar labdarúgás hősének emlékezetes pillanatait!Folytassa, Mister! Kövesse az Indexet Facebookon is!