Mi nem vagyunk „rablelkek”!

– Mit érzett a választás másnapján? – Elképedtem. Egyáltalán nem ezt vártam, politika helyett inkább a színházzal foglalkoztam. Talán a kilencvennégyes kommunista visszajövetelhez tudnám hasonlítani az érzést, amikor Horn nyert az MSZP-vel, és az SZDSZ-t bevette a kormányba, pedig egyedül is tudtak volna kormányozni – nekik is volt kétharmados többségük. Az is borzasztóan megalázó volt számomra. Egy nagyon kedves barátom akkor írt egy cikket, hogy a magyar nép megtért rabtartói lábához, és ismét Barabbást kiáltott. Hogy mit tehet egy nemzeti keresztény ember egy ilyen helyzetben? A dolgát – és azt a lehető legjobban, mindannyiunk és a Jóisten dicsőségére. – A választás főleg a digitális térben dőlt el – TikTok, Facebook. Ön ebben a térben sosem volt jelen. Szándékosan marad kívül? – Nem vagyok otthon ebben az online világban. Károsnak tartom, és nemcsak a fiatalok, hanem mindenki számára. Régen lementem a kávéházba, vittem az újságot, ittam egy kapucínert, és elolvastam a napilapokat, most a telefonomat böngészem. Fáj tőle a nyakam, a hátam, az a nyavalyás készülék meghatározza a testtartásomat is. Pár perc után félreteszem. Az információáradat ránk zúdítása nem okulásunkat szolgálja, hanem butít minket. – Most mégis ezen a felületen dől el az ország sorsa. – Otthon nincs internetem, csak a munkahelyemen, ha tehetném, mobiltelefonom sem volna. Szerintem a világ egyik legnagyobb jogfosztása, hogy leszerelték a vezetékes telefonokat. Nem vettük észre, hogy ezzel a szabadságunkat korlátozták, méghozzá elég durván. Aki mindenhol és minden pillanatban elérhető, az valakinek a rabja. Régen jártam az országot, játszottam itt-ott, és tudtam, honnan telefonáljak haza. Tudtam, hogy Balatonfüreden a Shell-kútnál a falon van egy telefon. Leányfalun a Posta előtt talán még most is van egy, ami működik. Tökéletesen kiherélik a társadalmat, és még nincs vége a műveletnek. – Ha már társadalomkritika. Az új évadtervükben szerepel Szabó Dezső Elsodort faluja. Talán még soha nem vitték színre az író nagy botrányt kavaró 1919-es regényét. – Azt hiszem, így van. Mivel regényről van szó, Fazekas Istvánnal írattam belőle színdarabot. Ez nálunk az Újszínházban már hagyománnyá vált: ugyanígy született a Feltámadás Makucskán és Az élet kapuja is – az utóbbi Herczeg Ferenc kisregényéből. Remélem, hogy ezután is így lesz. – Szabó Dezső olyan író, akit egyik politikai oldal sem tud hová tenni. Ezért szereti? – Nem foglalkozom politikai meg egyéb oldalakkal. Magával a minőséggel foglalkozom. Csurkának volt egy időszaka, amikor a Magyar Fórum vezércikkét mindig egy mottóval írta alá: „Magát a dolgot nézzük” vagy „Négy-öt magyar összehajol” – ezeket mindig váltogatta. Én is ehhez tartom magam, mert ez jó. A művészetnek erősnek kell lennie, és felül kell emelkednie mindenen. Régen, egy ideális korban, több ezer évvel ezelőtt a politikusok – akkor uralkodónak, királynak vagy császárnak hívták őket – kikérték a művészek, költők véleményét a kormányzásukhoz. Ma ilyen már nincs. Teljesen megfordult a dolog. Ma a politika diktál a művészetnek, noha a politikusok nem művészek, magyarán nem értenek hozzá. Ezt sajnos látjuk is a közélet és a kultúra színvonalán. Pontosabban a lefelé tendálásán. – Szabó Dezső regénye az ország összeomlásának krónikája. Miért időszerű most az Elsodort falu? – Ezt nem kéne magyaráznom. Aki elolvassa, tökéletesen abban a léthelyzetben érzi magát, amiben írták. Nem fogom elmondani a tartalmát – jöjjenek és nézzék meg. Mindenkire ráfér, azt hiszem. Tökéletes társadalmi diagnózis, az egész XX. századra és a mostani XXI.-re is tökéletesen érvényes, mint annyi más klasszikus mű. – Tehát lesz őszi évaduk. – Miért ne lenne? – Nagy Ervin lett a kulturális államtitkár. Mindenhol azt rebesgetik, hogy leszámolásokra készül a kulturális szférában. – A rebesgetés nem konkrét dolog. Nem tény, még a tény közelében sincs. Csak konkrét dolgokkal tudok mit kezdeni. Például azzal a helyzettel, hogy „jó napot kívánok, kiírunk egy pályázatot” – és akkor eldöntöm, hogy pályázok-e vagy nem pályázok, vagy azzal, hogy hatalmi szóval megüzenik: „önnek vége van, jön helyette egy másik”. Ezek tények. A találgatások nem jelentenek semmit. – Arról is beszélnek, hogy az utóbbi tizenhat évben a kormány elnyomta a balliberális művészeket, és most végre visszatérhetnek a tehetségek. Egyetért? – Nem igaz. Mint annyi minden, ez is hazugság. Ostobaság, butaság, bornírtság – nem tudok jobb szót rá. A hazugság az Isten által teremtett világ szándékos rombolása – ez Herczeg Ferenc egyik remek gondolata Az élet kapujából, és nagyon érvényes napjainkra is. Ha erre ráébredünk, akkor azzal is szembesülünk, hogy mi a szándék: a rombolás. Sajnos úgy látom, hogy egyesek nem megfontoltan változtatni, hanem mindenáron rombolni akarnak. Ez egészen más minőség. – Ezt miben látja? – Például az ilyen rebesgetésekben. Mindenkinek van valamiféle indíttatása, hogy mit szeretne. Mivel több mint hárommillió emberről beszélünk, gondolhatnánk, hogy mind ugyanazt szeretnék. Hát egyáltalán nem úgy látszik. Nagyon nehéz lesz őket ideológia nélkül összetartani. Márpedig én ennek az egész Tisza-projektnek nem látom az ideológiai hátterét. – A bosszú nem lehet ideológia? – Nem. A bosszú egyénileg másra vagy más ellen irányul. Bosszúra nem lehet királyságot építeni. Ebben az új kormányzatban nem látok hitet, világnézetet, ideát, elképzelést. És ez aggaszt. Mert ha volna érzékelhető ideológiája, akkor az ember tudna informálódni, és nem lennének rebesgetések. Akkor a hasonló a hasonlóval szeretne dolgozni, az úgy rendjén van – ezt még el is lehet fogadni. De így nem tudunk semmit. Én legalábbis úgy látom, hogy ez egy teljes szellemi káoszba fulladt projekt. Nincs egyféle ideájuk a világról, hanem teljesen kaotikus módon hárommillió-valahányszázezer különböző ideológia akarata juttatta diadalra őket a megfelelő pillanatban. Kíváncsian várom, hogy hova fut ki ez a kulturális kormányzás, mert egyelőre nem tudok még róla semmit. – 2011-ben felháborodva tiltakozott a liberális világ az ön kinevezése ellen, miközben a Katona József Színházban vagy Pintér Béla társulatánál saját nevükkel szerepeltettek politikusokat, közéleti szereplőket a színdarabjaikban – megfosztván őket emberi méltóságuktól. Akkor mi a kritikájuk alapja? – A kommunistákra jellemző, hogy azzal vádolják az ellenséget, amit maguk csinálnak. Ezt tudjuk már régóta. Például a Feltámadás Makucskán egy mély politikai szatíra. Volt benne egy olyan jelenet, hogy a két párt – az élők és a holtak vagy még inkább feltámadottak pártja – egyszerre énekelte az Internacionálét és a Kossuth-nótát. De ez mulatságos volt. Az abszurditást fejezte ki. Ez nem direkt politizálás. Politizálni kötelező – de nem napi direkt politikával, hanem a szerző által megírt történeten keresztül valamiféle világlátást közvetíteni. Ennyi a színház dolga. Hogy nézne ki, ha én kimennék egy előadásra, és elkezdenék agitálni valamelyik párt ellen vagy mellett? Ami egy jobboldali ember számára elképzelhetetlen, az a másiknak a lételeme. – A választások utáni érettségin szerepelt Wass Albert és Herczeg Ferenc – többek között az Újszínház húzó nevei –, és sokan arról cikkeztek, hogy ez a Fidesz bosszúja, mert „fasiszta” szerzőkkel traktálja a fiatalokat. Visszatértünk a 2010 előtti időkbe? – Soha nem voltunk máshol. A politika és a politikacsinálók változtak és tették a dolgukat, de a kulturális élet ugyanaz maradt, mint a kommunizmusban. Az, hogy egyesek még mindig fasisztázzák Wass Albertet vagy Herczeg Ferencet – ez a legtökéletesebb butaság ismérve, a totális nihil ismérve. Aki ilyet mond, annak még a köszönését sem érdemes fogadni. Attól menekülni kell. Az tudatlan, buta, olvasatlan. Ahogy mondtam: a kultúránk és a társadalmunk lefelé tendál. – Miért nem változott meg a kulturális élet tizenhat év alatt? – Ez a nagy kérdés… és én magam vagyok a kérdőjel. A helyzet nagyon szomorúvá tesz, de hát szegény ember vízzel főz. Én attól nem változom meg, hogy a kormányzat, amelyikkel szimpatizálok, folyamatosan hibázik és ostobaságokat művel a kultúra területén – én attól továbbra is nemzeti keresztény ember maradok, és teszem a dolgomat, amíg lehet. – Csurka István a barátja volt – emiatt önt a média „szélsőjobboldali színészként” bélyegezte meg. Heller Ágnes filozófus azt vizionálta, hogy barnaingeseket fog masíroztatni az Andrássy úton. Mi maradt ebből? – Egy pernyertes ítélet, amiről egyetlen újság számolt be: a Magyar Demokrata. Bepereltem Heller Ágnest, és nyertem – mert ami sok, az sok. Csurkával én nem pártot választottam, hanem embert. Nem a politikája kapcsán ismertem meg, hanem a művészete által. A nagy formátumú gondolkodót, drámaírót és publicistát tiszteltem benne. Én nem politikát választottam, hanem embereket, jellemeket, formátumokat. Csurka a legnagyobb formátumú ember volt, akit valaha megismertem. – „Áldozatom” – ezt írta Csurka önről egyik utolsó cikkében. Tényleg áldozat volt? – Egyszer így fogalmazott rólam: „Atyai jó barátom és áldozatom, Dörner György.” Az áldozatot kihagytam volna, de ő úgy látta, hogy amit ő kapott, annak egy része rám is hullt. Valószínű, hogy ebben sok az igazság. – Annak idején, 2011-ben a színház nevét Hátországra akarták változtatni. Ezzel erre a kirekesztettségre akarta felhívni a figyelmet? – Ezt Csurka találta ki, hogy a színházunk a magyar kultúra és színházi élet hátországa legyen, mert mi csak magyar szerzőktől játszunk. Ez különlegességnek tűnik, de a világ egyik legtermészetesebb dolga, hogy annak az országnak a szerzőit játsszuk, amelyben élünk. Valószínű, hogy a kor faramucisága juttatta Csurkának eszébe a Hátországot. Hogy legyen egy olyan hátország, amiből meríthet, aki fél, mert nálunk a halálmegvető gyávaság teljesen jellemző az egész magyar társadalomra. Aki fél vagy szabódik, annak erőt adhat ez a szellemi erőtér, és vállalni tudja az értékrendjét, és nem sunnyog. Annak idején, amikor a Százak Tanácsa megalakult – jó rég volt, a múlt évezredben –, egyszer nyilatkoztam valamit a sunnyogó értelmiségről. Hát nem szűnt meg sunnyogni az értelmiség. A napfelkelte és a napnyugta, no meg a sunnyogó értelmiség örök. – Csurka egy évre rá meghalt. – Alighogy átvettem akkor a színházat, szinte abban a pillanatban meghalt. Fájt, mélyen meggyászoltam. Mai napig is hiányzik. Nemcsak korpulens volt – a személyiségének és a művészetének is volt súlya. Mai napig itt van ez a súly. Itt van, és szépen trónol. – Olvassa még? – Ha naponta nem is, de másnaponta mindenképpen. Vasvári Erika állított össze egy nagyszerű könyvet a Csurka-írásokból – kitűnő. Mindenkinek ajánlom, hogy lapozgassa. – A jogörökösei már több mint egy évtizede nem engedik játszani a darabjait. Bánja, hogy nem tűzheti őket műsorra? – Nemhogy bánom – értetlenül állok előtte. Abszurdnak tartom, de hát az egész világunk abszurd. Ez a világ egyik legnagyobb vesztesége. Volt egy vita a szerzői jogok körül Csurka gyermekei és egy alapítvány között, az alapítványnál voltak a jogok, és amíg ott voltak, addig játszottuk a Deficitet és a Döglött aknákat. Aztán amikor a per úgy zárult, hogy a gyerekeknek ítélték a jogokat, attól kezdve nem engedik, hogy Csurkát játsszunk. És nem csak nálunk. Tőlem játszhatná a Nemzeti Színház, a Vígszínház, a Madách, bármelyik is. Lehet, hogy nekik megengednék – de nem látom a tülekedést. Negyvenszer mentem velük egyeztetni, de negyvenegyedszer nem megyek házhoz a pofonért. Már felnőtt egy nemzedék, ami túl van a húszas évein, és soha nem látott Csurka-darabot. Sőt, azt sem tudják, hogy Csurka színdarabokat írt. Ez a kulturális veszteség, és mivel nincs jelen, kikopik az emlékezetből. – A miniszterelnök viszont folyamatos filmszínházzal szórakoztatja a követőit és az országot – színházi emberként mit gondol erről a permanens drámáról? – Furcsállom. Az előadás a mi dolgunk, színészeké, művészeké, színházaké, alkotóművészeké, előadóművészeké, nem a politikusoké. Van egy régi Cseh Tamás-dal, még a nyolcvanas évek elejéről, úgy kezdődik, hogy „Ács Mari szőke volt”, a vége pedig az, hogy „Ács Mari benne maradt”. Van benne egy ilyen szövegrész is: „Félek, hogy én is benne maradok.” Ez minden egyes nap eszembe jut, és hát… ez nagyjából lefedi a mai magyar valóság egy részét. – A választás óta sokan beszélnek a jobboldal megújulásának szükségességéről. Mit tehet hozzá a kultúra? – A kultúra a legfontosabb. Fontosabb, mint a politika. A kultúra egy kultuszból nő ki, és Európa egy keresztény kontinens. A kereszténység kultuszából nőttünk ki mindannyian. Jézus Krisztus a mi királyunk – ezért fura nekem a kereszténydemokrata kifejezés, hiszen a keresztény nem demokrata, de ez a politikacsinálók dolga. Az, hogy a kultúra nincs úgy jelen a közéletben, ahogy az kívánatos volt kétezer éven keresztül, törvényszerű romláshoz vezet. Átveszi a helyét egy új nihilizmus. A huszadik század eleje óta a kereszténység Európában defenzívában van. Nagy vereségeket szenved. Amikor elkezdik a templomokat lebontani vagy kocsmává alakítani, az már csak következmény, nem kiváltó ok. Odáig el kellett jutni, hogy Európa keresztényietlenné váljon. – Hát hazánk? – Magyarország nem tudja úgy kiszakítani magát ebből, ahogy szeretnénk. Megmaradhatunk olyan mementónak, mint a drezdai Zwinger, amit szétbombáztak az angolszászok, amikor már teljesen szükségtelen volt, hiszen a németek elbukták a háborút – de csak azért is porig bombázták Drezdát. Nem jó mementónak lenni. – Ez a sorsunk? – Talán csak akkor lesz más jövőnk, ha jön egy olyan nemzedék, amelyik megérzi ennek a szellemiségnek az ízét, és tendenciát csinál belőle, és egy újabb konzervatív kultúrát teremt. De ennek elég kétes a lehetősége. – Akkor most mi a teendő? – A Kis nagy ember című film jut eszembe. Dustin Hoffman játszotta az öreg amerikai indiánt, és amikor folyamatosan harcolnia kellett az életben maradásért, mindig azt mondta: „Jó nap ez a halálra.” És megélt száz-egynéhány évet. Tehát jó nap ez a halálra! Neki kell menni a veszedelemnek, nem kell megvárni, hogy a nyakunkra zúduljanak a bajok. De azzal a mentalitással is lehet élni, amiről Arany János A rablelkekben ír, és félni a küzdelemtől meg a munkától, mert „kis reményhez nagy veszély” társul, éppen ezért jobb a „béke”, ami itt egyfajta szellemi tunyaság szinonimája: „Menjünk vissza börtönünkbe! / Csöndesebb halál van ott.” – Súlyos az utolsó sor. Már csak az a kérdés, hogy kik a rablelkek. – Mi nem vagyunk rablelkek – nem szabad sunnyogni!