● news.bsdnet.hu

Nehéz úgy írnom az intenzív szülőségről, hogy közben ne ismerjek magamra. Én is azok közé tartozom, akik munka mellett igyekeznek minél többet foglalkozni a gyerekükkel, minőségi időt tölteni vele, figyelni a fejlődésére, és a lehető legjobb döntéseket meghozni a nevelésével kapcsolatban. Bár az eszem tudja, hogy ez rengeteg feladat, mégis lesöpröm a saját igényeimet a priorlistáról, pedig tudom, hogy a feltöltődés az én, és a gyerekem jóllétének is a záloga.  A saját bőrömön is tapasztalom (és ezt látom, sok ismerős szülőtársamon), hogy kemény ára van annak, ha valaki folyamatosan a lehető legjobb szülő szeretne lenni. Az énidő még jobban beszűkül, vagy konkrétan eltűnik, és könnyen kialakulhat az az érzés, hogy bármit teszünk, mindig lehetne még egy kicsit jobban csinálni. Nem én vagyok az első, aki ezt felismeri: az elmúlt években kutatók sora kezdett foglalkozni azzal, hogy az intenzív szülőség kultúrája milyen terheket ró a családokra, és hogyan járulhat hozzá a szülői kimerüléshez, sőt akár a kiégéshez is. Nehezebb ma gyereket nevelni? Gyakran hallani, hogy a mai szülők minden korábbinál kimerültebbek, és talán még soha nem volt ilyen nehéz gyereket nevelni. Nehéz objektíven összehasonlítani a mai és a korábbi generációk szülői terheit, ugyanakkor egyre több vizsgálat utal arra, hogy a modern szülőség jelentős pszichés megterheléssel jár. Isabelle Roskam és Moïra Mikolajczak, a Leuveni Katolikus Egyetem kutatói több országra kiterjedő vizsgálataikban például arra jutottak, hogy a szülői kiégés valós jelenség, és különösen azokban a társadalmakban gyakori, ahol rendkívül magasak a szülőkkel szembeni elvárások. Nem feltétlenül azért, mert a gyereknevelés önmagában nehezebb lett, hanem mert ma egy „jó szülőtől” sokszor azt várjuk, hogy egyszerre legyen érzelmileg mindig elérhető, fejlesztő pedagógus, logisztikai menedzser, türelmes konfliktuskezelő és sikeres munkavállaló. A szülői túlterheltség kapcsán gyakran előkerül az is, hogy a mai családok többsége nukleáris családként működik, vagyis a szülők jóval kevesebb mindennapi segítségre számíthatnak a nagyszülőktől vagy a tágabb közösségtől, mint korábban. Azonban a jelenség ennél összetettebb: a kutatások szerint szülői kiégés nem pusztán abból fakad, hogy kevesebb a segítség, hanem abból is, hogy radikálisan megváltoztak a szülői szerepekkel kapcsolatos elvárások.. A folyamatos figyelem és önreflexió olyan mentális terhet jelenthet, amelyet a kutatók egyre gyakrabban említenek a szülői kimerültség egyik forrásaként. Fotó: Getty Images Fontos ugyanakkor látni, hogy a szülői kimerültség nem új jelenség. A korábbi generációk szülei is rengeteg nehézséggel néztek szembe: sokan dolgoztak több műszakban, gyakoriak voltak a lakhatási problémák, kevesebb volt a háztartási segítség, és a rendszerváltás környékén sok család komoly egzisztenciális bizonytalanságot élt át. Míg korábban elsősorban az anyagi vagy fizikai kihívások jelentettek problémát, ma sok szülő a munka melletti folyamatos mentális terheléstől, önellenőrzéstől, az állandó jelenléttől fárad el.  Nem a középosztálynak lett kitalálva Az intenzív szülőség fogalmát Sharon Hays amerikai szociológus emelte be a közbeszédbe az 1996-ban megjelent, The Cultural Contradictions of Motherhood című könyvében. Hays szerint az anyaságról alkotott elképzeléseink nem természetes adottságok, hanem társadalmi normák és elvárások eredményei. Arra hívta fel a figyelmet, hogy miközben a nők egyre nagyobb arányban jelentek meg a munkaerőpiacon, a társadalom továbbra is azt várta el tőlük, hogy a gyermeknevelésben szinte korlátlan érzelmi, időbeli és anyagi erőforrásokat mozgósítsanak. Az intenzív szülőség eszménye így egy olyan helyzetet teremtett, amelyben a dolgozó anyákra egyszerre nehezednek a fizetett munka és a gyermeknevelés magas elvárásai.  Ha szülőként (anyaként, hiszen a láthatatlan munka terheit még mindig inkább ők viszik) te is azt érzed, hogy végtelenül kimerülsz abban, hogy munka után még közös programokra, külön órákra, fejlesztésre, játszótérre viszed a kisgyereket, otthon pedig játszol, foglalkozol vele, és még a háztartási munkákat is elvégzed, jogosan érzed magadat túlterhelve.  Főleg, ha azt vesszük, hogy amit a mai szülők intenzív szülőség címén visznek, az a kiváltságos, luxus kategóriából indult:  az 1980-as évek Amerikájának felső középosztálybeli családok gyerekei nevelkedtek így. Ezekben a családokban általában az apa dolgozott, és keresett elég jól ahhoz, hogy a másik szülő  biztosíthassa azt, hogy a gyerek napját betáblázza – többnyire fizetős – foglalkozásokkal, hétvégenként pedig tartalmas és szórakoztató programokat szervezzen, a fejlődését pedig különórákkal segítse. Az intenzív szülőség nem maradt amerikai sajátosság: az ezredforduló után gyorsan elterjedt Európában, így nálunk is, és lassacskán normává, társadalmi elvárássá nőte ki magát, aminek nem mindenki tud megfelelni. Az intenzív szülőséghez ugyanis nem csak az igény szerinti szoptatás, a válaszkész nevelés tartozik, hanem a gyermek fejlődésének folyamatos nyomon követése, segítése. És ennek nemcsak a szülőkre nehezedő nyomás az ára. Mivel az intenzív nevelés jelentős időt, pénzt és szakértői segítséget igényel, elsősorban azok a családok tudnak megfelelni az elvárásainak, amelyek megfelelő anyagi és kulturális erőforrásokkal rendelkeznek. A tehetősebb szülők több fejlesztést, különórát és több személyes figyelmet tudnak biztosítani gyermekeiknek, míg a hátrányosabb helyzetű családok számára ugyanezek az elvárások gyakran elérhetetlenek, vagy csak kínkeservesen biztosíthatók. A kutatások  szerint éppen ezért az intenzív szülőség nem csupán a gyereknevelés módját alakítja át, hanem hozzájárulhat a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődéséhez is. Pedig olyan szépen éltek… az Instán A helyzetet tovább nehezíti a közösségi média. A szülők nap mint nap olyan tartalmakkal találkoznak, amelyek a tökéletes családi élet illúzióját közvetítik: egészséges uzsonnák, kreatív fejlesztő programok, rendezett otthonok és mindig mosolygó gyerekek. Szakértők tömkelege mondja meg, mit és hogyan kellene úgy csinálni, hogy az a gyerekednek a legjobb legyen, és már ott tartunk, hogy ezek az elvárások a szülők határait a végletekig és még annál is jobban kitolják. A közösségi média mindezt még jobban felerősíti, és azt az érzést keltheti, hogy mások jobban csinálják. A folyamatos összehasonlítás pedig növeli a stresszt és a bűntudatot. Az intenzív szülőség egyik kevésbé látványos következménye, hogy a gyereknevelés sok családban egy duzzadó projektté válik. A szülők ma minden korábbinál több információhoz férnek hozzá, és ez önmagában nem probléma, sőt, sok helyzetben hatalmas előny és segítség. A nehézség ott kezdődik, amikor a szülők azt érzik, hogy minden döntésnek óriási tétje van. Mintha minden választás azon múlna, hogy az  traumatizálja-e a gyereket, hosszú távon meghatározza a jövőjét, és ebben az sem segít, hogy maguk a szülőtársak is szinte versengenek egymással, ki a jobb szülő. Arról nem beszélve, hogy az intézmények felől is óriási lett a nyomás és az elvárás a szülők irányába. A mai szülők sokszor már a bölcsődétől kezdve azt érzik, hogy gyermeküknek folyamatosan teljesítenie kell bizonyos mérföldköveket. Az intézmények természetesen fontos szerepet játszanak a fejlődési problémák korai felismerésében, ugyanakkor a folyamatos monitorozás és a fejlesztésközpontú szemlélet könnyen hozzájárulhat ahhoz, hogy a szülők úgy érezzék, valamit nem jól csinálnak.  Fotó: Getty Images Amikor jön az összeomlás Sok szülő számára a gondoskodással járó feladatok folyamatos zsonglőrködése. és a folyamatos jelenlét annyi időt, energiát és erőforrást emészt fel, hogy alig marad tér és idő a saját jóllétükre. Ez vezethet el a szülői kiégéshez. Bár a jelenség kutatása viszonylag új terület, a vizsgálatok szerint a parental burnout nem elszigetelt probléma, hanem különböző országokban és kultúrákban is jelen van. Egyes kutatások szerint Lengyelországban, az Egyesült Államokban és Belgiumban a szülők akár 8 százalékát is érintheti. A szülői kiégés, a tévhitekkel ellentétben, nem puszta divatszó, hanem a tartós szülői stressz következménye, amelynek több jól felismerhető tünete lehet: krónikus fáradtság szégyenérzet amiatt, hogy valaki nem olyan szülő, amilyen lenni szeretne, a szülői szereptől való telítődés vagy túlterheltség érzése, valamint az érzelmi eltávolodás a gyerektől. Utóbbi nem szeretetlenséget jelent, hanem például kevesebb örömöt talál a közös programokban, türelmetlenebb, úgy érzi, csak „üzemelteti” a családot. Mindez nem azt jelenti, hogy valaki rossz szülő lenne. A kutatások inkább abban találják az okot, hogy sok szülő nem talál rendszeres módot arra, hogy feltöltődjön: egy korábbi felmérés szerint a szülők 60 százaléka nem tesz rendszeresen semmit a feltöltődéséért, miközben közel felük úgy érzi, egyszerűen nincs elég óra a napban minden feladat elvégzésére. Ha nincs pihenés és feltöltődés, a krónikus stressz és az alváshiány idővel felőrölheti a tartalékokat.  A Guardian egyik cikkében, Sarah Suteville, mentálhigiénés szakember szerint a megoldás egyik kulcsa a közösség. A csendes repedezés ugyanis az elszigeteltségben erősödik fel. Ha azonban a szülők megtapasztalják, hogy nincsenek egyedül a nehézségeikkel, és őszintén beszélhetnek a kimerültségükről, az már önmagában csökkentheti a terheket. Nem feltétlenül nagy dolgokra van szükség: egy közös vacsora, egy szülői beszélgetőkör vagy akár egy rendszeres találkozó más családokkal segíthet visszaépíteni azt a kapcsolódást és támogatást, amelyre a legtöbb szülőnek szüksége van. Stuteville szerint az is fontos, hogy a szülők engedélyt adjanak maguknak arra, hogy ne mindenben törekedjenek a tökéletességre. Nem kell minden süteményt otthon sütni, minden programot megszervezni vagy minden elvárásnak megfelelni. A valódi kapcsolat sokszor többet ér, mint a hibátlan teljesítés. Ahogy fogalmaz: nem a tökéletes szülőség a cél, hanem a kapcsolódás a gyerekeinkhez – végső soron erről szól az egész.The post A felső középosztály luxusából lett társadalmi elvárás: így égünk ki az intenzív szülőségben first appeared on nlc.