● news.bsdnet.hu

Csikós Gábor történész-pszichológus Jaffa Kiadónál idén megjelent könyve , A kényszerzubbonytól az elektrosokkig nem egy könnyű nyári olvasmány, viszont rettentően érdekes, és akit kicsit is érdekelnek a pszichiátria módszerei, a Lipótmező története és ápoltjai, az elmegyógyintézeti kezelések egy meghatározott korszakban, az falni fogja. Csikós az 1877-től 1966-ig tartó periódust tárta fel pszichés kezelések szempontjából, azért ezt, mert erre az intervallumra ugyanaz a jogszabályi keretrendszer vonatkozik. De ez a majdnem 100 év bővelkedik eseményekben, nem csak a történelmünkben, ami hat az egyénekre is, de új módszerekben – például a XX. század első felében terjed el kis időre a lobotómia, vagy hosszabb időre az elektrosokk. És a „jó beteg” felfogás is megváltozik az évtizedek alatt. A vizsgált korabeli szakirodalom, a sajtónyilvánosság, és a lipótmezei elmegyógyintézet példái világítanak rá arra, hogy változtak a kezelések, a betegség, a deviancia felfogása, el (nem) fogadása, a politika viszonyulása hozzá. Csikós Gábor a könyvben azt is megvizsgálja, hogy az egyes társadalmi változások hogy hatnak az egyénre, és ebben a folyamatban milyen szerepet kap a pszichológiai tudás. Ezzel kapcsolatban a szerzőt egy interjú keretében faggattuk A könyv fülszövegében olvashatjuk, hogy a pszichiátria sokáig a rendet is szavatolta és a gyógyítást is jelentette. A társadalomban két felfogás uralkodott: egyrészt az, hogy az „őrjöngőket” el kell zárni, hogy ne háborgassák az épelméjűeket, másrészt, hogy az erőszak melegágya maga a pszichiátriai intézmény. Persze ma Magyarországon nehéz is erről beszélni, mióta 2007-ben, 139 évnyi működés után bezárt az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet – gyönyörű épülete azóta is üresen áll, az enyészeté, az űrt pedig, amit hagyott, abszurd módon nem töltötte ki másik, ekkora volumenű intézet. Csikós a könyvet kórlapok, pszichiátriai beszámolók alapján írta, ezekből egy olyan rejtett világ tárult fel, amit mindenképp szeretett volna megörökíteni. „Nagyon érdekelt, hogy hogy vélekedtek az érintettek – prostituáltak, napszámosok, parasztemberek – a saját állapotukról. Hogy fogták fel a mentális betegséget. Egy cseléd például mivel magyarázta laikusan saját, a normálistól eltérő viselkedését?” És mitől válhattak erőszakossá? Na de mi az erőszak? Az erőszak komplex lehet, nem csak a deviáns viselkedés lehet agresszív, de a rákényszerített gyógymód is, vagy a beavatkozások következményei/elmaradásai is vezethetnek erőszakhoz – pontosít Csikós. Ha megüt valaki egy másik embert, az agresszió, de ha ez védekezésként történik, ha valami provokációra robban be, az ugyanaz? És az intézmények is előhívhatják az erőszakos viselkedést, a túlzsúfoltság vagy az elszemélytelenítés. Az ápolók szintén követhettek el erőszakot, hogy „rendet tegyenek”, ebben segítette őket a kényszerzubbony, amit azonban sok kritika ért az orvosok részéről is, nem sokáig és sokszor alkalmazták. De aztán megjelentek az erőszakosabb gyógymódok is, mint az elektrosokk, inzulinsokk, lobotómia, amiket először lelkesedés fogadott, sőt, politikailag is nagyon használhatóak voltak. A lobotómiát itthon kezdetben az Egyesült Államokból importált hatékony és széleskörűen alkalmazott eljárásként mutatták be, de néhány évvel később már eredeti, eredményes szovjet eljárásként hirdették, a kommunista tudomány fölényeként. Az első lobotómiát itthon 1946-ban végezték a más eljárásokkal „nem gyógyítható” betegeknél. A drasztikus beavatkozás egyébként azt is megmutatja, a gyógyítás célja nem mindig ugyanaz. Az '50-es években a produktivitás növelése is fontos szempont volt – a veszély semlegesítése és a konformitás növelése mellett. Itthon a terápiás hatékonyságot egy ideig a munkaképesség hatékonyságához mérték. Gyors, eredményes beavatkozás kellett? Elektrosokk, inzulinsokk, lobotómia! És Magyarországon nemcsak agresszív betegeken alkalmazták a lobotómiát, ahogy jellemzően nyugaton, hanem az érzelmi feszültséggel küzdőknél is. De több orvos felismerte és le is írta, hogy ezek a drasztikus módszerek félelmet, fájdalmat okozhatnak, a pszichoanalitikusok is azon az állásponton voltak, hogy nem jó lenyugtatni, bezárni a beteget. Az intézmény falain belül töltött idő, egyéni élethelyzettől függően, megélhető börtönbüntetésként, de nyújthat akár mentsvárat is a külvilággal szemben. Mert a történelem megbolondulhat annyira, hogy az intézet jobb hely lesz, mint a külvilág – erre több példát is hoz Csikós Gábor. Zsidó család tagjai kértek felvételt az intézménybe még a negyvenes években, nemzetközi hírű fényképész, mérnök, mind a nyilasok elől menekültek. Nem sokáig voltak bent, mikor a Gestapo keresni kezdte az álnéven bujkáló mérnököt, aki megszökött, majd később a CIA-nak elmesélte, hogy lefizette a doktorokat, hogy elmebetegként regisztrálják, így fogadhatott látogatókat. És mivel hírszerzőként dolgozott más országoknak, ez a szabad vizitálás jól jött neki a Lipóton. A hatvanas évek előtt elkülönítették a betegeket a társadalomtól, utána megjelent a rehabilitáció is, vagyis törekedtek rá, hogy a beteget visszavezessék a társadalomba. Így szabadulhattak ki sokan, ami a XIX. században még szinte elképzelhetetlen volt, akkor aki bekerült, az a tendencia alapján bennmaradt. Persze sok minden függött a mindenkori főigazgatótól, aki volt, hogy politikai botrányba keveredett, mert egy orvos kolléga családját bújtatta az ÁVH elől, máskor viszont átlátott a szitán: 1919-ben agitátorok jártak az intézményben, a személyzet tapsviharral fogadta őket, az ápoltak viszont csodálkozó lekicsinyléssel hallgatták a propaganda lózungjait. Az igazgató szerint „csak az elmebetegek őrizték meg józanságukat”. De máshogy viszonyultak az emberek a deviánsokhoz vidéken és a városban. Falun gondoskodtak a beteg családtagról, de persze nem tudjuk, ez milyen minőségű gondoskodás volt. A városokban sokszor nem volt támogató háló az ember körül, a metropolisz személytelensége is befolyásolhatta, felerősíthette a konfliktusokat. Csikós szerint a struktúrák hatalma határozza meg a pszichiátriai kezeléseket, az alapgondolat, hogy a veszélyesen viselkedő embert különítsük el. A struktúrába viszont kódolva van a feszültség: sok, különböző mértékben beteg ember összezárva fáradt, alulfizetett, kevés ápoló társaságában. Abban, hogy egy társadalom, hogy kezeli a pszichés betegeket, a médiának is fontos szerepe van, mert az egzotikus, szenzációs történetek, esetek feldolgozása, bemutatása mellett empátiát is felkelthet. „1945 előtt elment az újságíró a pszichiátriai intézetbe és megírta, mit látott, közelebb hozta az emberekhez. A kommunista korszakban aztán tabutéma lett, megszűntek a beszámolók.” Ma pedig már nincs hova menni... Idővel nem csak az ápoltak kezelése, de aktivitásai is megváltoztak. A munkaterápia például anno a hasznosság érzését adta nekik, de ma már nem kell szőni, fonni, a technológiai változásokkal ezek a hagyományos kétkezi munkák, amiket a ‘30-as, ‘40-es, ‘50-es években végeztek, feleslegessé váltak. Csikós Gábortól azt is megtudjuk, hogy az ‘50-es évek előtt, mikor még nem voltak antipszichotikumok, az számított jó betegnek, aki nyugodtan feküdt, evett, csöndben „elvolt”. Az ‘50-es évek után, a gyógyszerek megjelenésével a betegség már csak az egyik identitása az embernek, emellett lehet festő, apa, kereskedő... De ha túl passzív, ha túl csöndes, akkor kell jobban odafigyelni rá. A diagnózisok kulturálisan alakulnak és az élettörténetből indulnak ki. Magyarország, Kelet-Európa ebből a szempontból alulkutatott, pedig sok különböző irányzat és rengeteg színes élettörténet fellelhető. A kulturális sokszínűség a Lipóton is megjelent, adódik is a kérdés, hogy kezeltek az OPNI-n egy szlovák földművest, hogyan kommunikáltak vele? A beszéd pedig, ahogy Csikós is írja könyvében, nagyon fontos, hiszen a beteg első számú kifejezőeszköze. És hogy vajon miért őrült meg mindenki egy adott éjszakán („Őrültek éjszakája”) a ‘40-es években, mikor Pest több különböző pontján szaladgáltak deviánsan viselkedő emberek? Megannyi kérdés, amikről Csikós Gábor könyvében olvashatunk, miközben letűnt korok árnyai közé merülünk. A szerző szerint az itthoni pszichiátria egy aranybánya óriási nevekkel, elég csak Szondi Lipótra, a könyvben gyakran emlegetett Hollós Istvánra, Meduna Lászlóra gondolni. Talán a monarchia hatása érlelte a zseniket, vagy a sok történelmi változás, a háborúk, 1956? Vagy a hozzáférés a német tudományossághoz? Esetleg a mindenkori értelmiség, ami amerikai szaklapokat járatott, vagy a zsidó polgárság kötődése a tudományhoz, kultúrához? Feltehetően ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy itthon új iskolák, új tendenciák, felfogások születhettek. Csikós Gábor kutatása, könyve pedig méltó folytatása a nagy elődök munkáinak. (Borítókép: Csikós Gábor történész, pszichológus. Fotó: Tövissi Bence / Index) Titkok, tabuk, tévhitek - öt évszázad történelme 30 lebilincselő párbeszédben. Amerika és Európa sorsfordító eseményei új megközelítésben. Kövesse az Indexet Facebookon is!