● news.bsdnet.hu

Aki látta a Hugh Jackman főszereplésével készült A fiú sorsa című, 2022-es angol–francia filmet, emlékezhet, hogy az Oscar-díjas Florian Zeller rendezte, a saját színműve alapján: A fiú (Le Fils) című alkotást eredetileg 2018-ban mutatták be Párizsban. E családi dráma legfrissebb magyar színpadi változata jelenleg Veszprémben látható, a Petőfi Színház idei évadának utolsó kőszínházi bemutatójaként, Józan László rendezésében. A darab azzal kezdődik, hogy Anne felkeresi volt férjét, Pierre-t, hogy közös gyerekükről, az érettségi évébe került Nicolas-ról beszéljen vele. A fiú ugyanis zárkózott, kedvetlen, és többet jár az iskola mellé, mint az intézménybe, ahol egyébként nincsenek barátai. Az asszony végül előáll a kérdéssel: mi lenne, ha Nicolas egy darabig az apjánál lakna? Bár Pierre-nek megvan az új élete – nemrég született gyereke a jelenlegi párjától, Sofiától –, rábólint a kérésre. Egykettőre nyilvánvalóvá válik, hogy képtelen valóban beszélgetni a fiával, ám ettől függetlenül örömmel értesül róla, hogy a Nicolas nemcsak jó jegyeket, de barátokat is szerez az új iskolában, amit választott magának. Csakhogy Sofia tudatja vele: rendrakás közben egy konyhakést talált Nicolas szobájában. Pierre rákérdez a dologra, ám a fia megnyugtatja, hogy nincsenek öngyilkossági szándékai, csupán arra az esetre tartja magánál a pengét, ha meg kellene védenie magát a betörőktől. Pierre hisz neki, aztán egy napon arra ér haza, hogy… A cselekmény szándékosan egyszerű, már-már tipizált, anélkül hogy jellegtelenné válna. Hatásának legnagyobb titka abban rejlik, hogy nemcsak megszólítja a nézőt, de személyes emlékeit is előhívja. Hiszen valamennyi felnőtt volt egyszer magát tökéletlennek vagy elhanyagoltnak, magányosnak érző kamasz. És az elvált szülők bizonyára megkérdezték már maguktól, mit kellene tenniük azért, hogy a gyerekük a körülményekhez képest jól érezze magát, és többé-kevésbé zökkenőmentesen jusson túl a nehézségeken. A néző tehát olyan könnyen azonosul a főbb szereplőkkel, hogy egyikben vagy másikban jelenlegi vagy egykori önmagára ismerhet. A lassan kibontakozó konfliktus szintén gyakorinak mondható: Nicolas neheztel Pierre-re, mert az elhagyta őt és az anyját az új családja kedvéért. Csakhogy Pierre apja annak idején ugyanígy otthagyta a fiát és annak anyját – a háttérben tehát transzgenerációs mintázatismétlődés figyelhető meg. Pierre és Nicolas szembenállását, szót nem értését talán az egyik vitájukban elhangzó párbeszédrészlet mutatja meg a legjobban: „Amikor magadat bántod, az olyan, mintha engem bántanál”, mondja az apa a fiának, mire az szembeszegezi vele: „Amikor anyát bántottad, az olyan volt, mintha engem bántottál volna!” A döntő tényező azonban mégiscsak a főbb szereplők türelem- és figyelemhiánya, valamint kommunikációképtelensége. A fiú világában a felnőttek egyszerűen nem értik Nicolast, mert nem jutnak el odáig, hogy átlássák a problémáit, és egyáltalán vehessék maguknak a fáradságot, hogy segíteni próbáljanak rajtuk. Nicolas pedig képtelen egyértelműen és őszintén elmagyarázni nekik, mi a baja, mi zavarja igazán. Csupán olyanokat mond, hogy tizennyolc évesnek lenni bonyolult és nehéz, meg hogy úgy érzi, agyonnyomja az élet – konkrétumokkal viszont nem szolgál. Az előadás Bujdosó Nóra tervezte, hangsúlyos eleme, egy tolóajtókból kialakított fal két részre osztható díszlete meglehetősen beszédes. Az előtér csupasz és üres. E támpontokat nem kínáló zónában történik minden, ami nem Pierre lakásában játszódik. A színpad hátsó, nagyobbik részét ugyanakkor az apa otthonának kényelmes – ízlésről, jómódról árulkodó – nappalija foglalja el, könyvekkel, bútorokkal, a falra akasztott képekkel. Az enteriőr uralkodó színe a sárga, amelynek láttán a néző egyaránt asszociálhat a napfényre, az oldottságra, a derűre, vagyis csupa olyasmire, amiben Nicolas-nak nincs része, amit nem érezhet. E kialakítás teszi érthetővé, hogy a fiú miért itt, e lakásban szeretne helyet találni magának: mert erre volna szüksége ahhoz, hogy utána az életben is meglelhesse a sajátját. Az előadás látványvilágát olykor a kivetítőn peregni kezdő, múltbéli jeleneteket felidéző képsorok egészítik ki. A Nicolas-t nyomasztó, rendszeresen visszatérő és mantrává váló negatív gondolat – „Nem fog menni!” – szintén e kivetítőn bukkan fel, feliratként. Klem Viktor egy adott pontig kifejezően hozza Pierre figuráját, a feltörekvő ügyvédet, aki lehetőséget kap rá, hogy bekapcsolódjon a politikába, ám nem ez jelenti számára az érdemi kihívást, hanem az, hogy rendezze a fiával való kapcsolatát. Apaként ugyanis távolról sem olyan hatékony, mint jogászként, hiszen néhány kiüresedett közhelytől eltekintve – „Szedd össze magad!”, „Nőj fel!”, „Küzdj!” – semmi használhatóval nem képes Nicolast ellátni. Mintha nem tudatosulna benne, hogy a fia nem múló kedvetlenséggel, hanem komoly depresszióval küzd, és valódi segítségre volna szüksége. Vaksága – pontosabban: önfelmentése, racionalizálása – ezért éppen úgy a tragédia forrása, mint Nicolas depressziója. A szélsőséges érzelmi reakciók megjelenítésekor ugyanakkor Klem nem igazán meggyőző, miáltal a szóban forgó jelenetek – például a lezárás – veszítenek az erejükből. Józan László rendező e pontokon túlzott rizikót vállalt, amit a főszereplő játékának intenzitása nem igazol. Az Anne-t megformáló Varga Gabriella, valamint a Sofiát életre keltő Szederjesi Teodóra egyaránt jól helytáll. Előbbi a fiáért aggódó és a volt férje által kissé elhanyagolt édesanyát, utóbbi a férfi új párját, a Nicolas-t az otthonába csak némi fenntartásokkal beengedő fiatalasszonyt formálja meg, hitelesen. A legnagyobb elismerést azonban a címszereplőt megformáló Simon Andrást illeti. Egyetlen hiteltelen megnyilatkozása sincs, emlékezetesen hozza az érzéseit és gondolatait magába fojtó, a kommunikáció helyett a csaknem teljes elszigeteltséget választó kamaszt. Viselkedését elnézve persze egyértelművé válik: nem azért hallgat, mert némasági fogadalmat tett, sokkal inkább azért, mert belső világa önmaga számára sem feltétlenül kiismerhető. A karakter izoláltsága már a legelején nyilvánvaló, amikor az előadás kezdete előtt egyedül, magába roskadva ül a színpadon, miközben a nézők lassan elfoglalják a helyüket… Vagyis: A fiú veszprémi változata erőteljes és elgondolkoztató előadás, amely nemcsak két társadalmi problémára – a családi kapcsolatok törékenységére és a fiatalkori öngyilkosságra – kívánja felhívni a figyelmet, de másra is: törődjünk jobban a közvetlen környezetünkben lévőkkel, és próbáljunk elvonatkoztatni attól, hogy szerintünk mi a jó nekik, és inkább azt vizsgáljuk, mire van (volna) valóban szükségük!