● news.bsdnet.hu

Az ország új miniszterelnöke első beszédében bocsánatot kért mindazoktól, akiket az elmúlt 16 év kormányzása alatt megbélyegeztek, meghurcoltak, vagy nem kapták meg az állampolgárként nekik járó alapvető tiszteletet. Külön kiemelte a bicskei és a Szőlő utcai áldozatokat, a civileket, tanárokat, újságírókat, egészségügyi dolgozókat és közéleti szereplőket. „A magyar állam soha többé ilyet nem tehet saját állampolgáraival” – mondta. Úgy éreztem, hogy ez személyesen nekem is szól. Nem tudtam, hogy szükségem van erre a bocsánatkérésre, egészen addig, amíg meg nem hallottam. Azóta viszont azt érzem, hogy talán végre nem vagyok láthatatlan. Az állam már nem én vagyok Megpróbáltam visszagondolni, mi volt az első igazán bántó pillanat. Nem az elmúlt 16 évben történt, hanem még jóval előtte: az első Orbán-kormány végét jelentő 2002-es választások előtt, amikor az akkori miniszterelnök felszólította a választókat, hogy március 15. után hagyják magukon a kokárdát. Megjelölte az embereket az utcán, meghatározta, hogy vadidegenek hogyan nézzenek egymásra. Ennek a fenyegető, kirekesztő mivolta egyértelmű volt, és már önmagában is elég ahhoz, hogy sokan utána évtizedekig ne tűzzék ki a kokárdát a nemzeti ünnepen. Én is köztük voltam, és közben azt éreztem, hogy elvettek tőlem valami nagyon fontosat. Az én édesapám irodalomtörténész volt, a reformkori irodalom volt a szakterülete. Szenvedélyesen szerette és mindenki másnál jobban ismerte ezt az időszakot. Március 15. nálunk otthon igazi ünnep volt, és büszkén viseltem a kokárdát, mert apám, aki nagyon tudott mesélni, minden évben elmondta, milyen fontos ez a jelkép. Azzal, hogy a kokárda hirtelen mást jelentett, mint addig, a gyerekkorom egy részét is elvették. Azt a részét, amiben a hazám és az otthonom elválaszthatatlanul kapcsolódott össze. Magyar Péter beszéde a 48-as forradalom és szabadságharc 178. évfordulója alkalmából tartott demonstráción, 2026. március 15-én (Fotó: Kummer János/Getty Images) Jó néhány évvel később ki tudja, hányadszor álltam már ott a Bevándorlási Hivatal (azóta már a jóval ridegebb Országos Idegenrendészeti Főigazgatóság nevet viseli) ügyintézője előtt azzal a férfival, akivel együtt éltem már egy ideje. Ezt, mármint hogy együtt élünk, rendszeres időközönként újra bizonyítanom kellett a hatóság előtt, mert ez nem magánügy, ahogy én gondoltam, hanem állambiztonsági kérdés. Az ügyintéző rám nézett és kedvesen megkérdezte: „Miért nem akar hozzámenni feleségül? Sokkal egyszerűbb lenne!” „Ön is hozzámehetne akár, ha ez könnyebbé teszi az ügymenetet” – válaszoltam első dühömben. Akkor éreztem először, amit aztán még nagyon sokszor: az állam beköltözött a hálószobámba, ráadásul figyeli és értékeli is, amit ott nyújtani tudok. Megkaptuk a hőn áhított pecsétet egy újabb évre, aminek a végén ismét meg kellett jelennünk és színt kellett vallanunk. Akkor indult el az első nagy menekülthullám Európa felé, és én együtt éltem egy „migránssal”, aki „elvette a munkát a magyarok elől”, ahogy azt az első kék plakátok hirdették az utcán. A szabadság alapjog vagy luxus? Onnantól kezdve olyan gyorsan fogyott a szabad levegő, mintha csak kiszivattyúzták volna az országból. Pedagógusként láttam, hogyan adják fel a gyerekek tizenévesen a reményt, hogy valaha is lehet öröm a tanulás, és fogadják el, hogy nem kellenek a rendszernek, ami már 16 évesen kiköpi őket, ha nem pont olyanok, amilyennek elképzeli őket a hatalom. Ez, és még sok más apróság oda vezetett, hogy szembe kellett vele néznem: a munkámmal építem azt a rendszert, amit pedig földig kellene rombolni, hogy valami egészséges épülhessen helyette. Végül el kellett hagynom a pályát, amin dolgoztam, mert nem tudtam vállalni azokat a kompromisszumokat, amelyeket meg kellett volna kötnöm. Akkor legyen teljes szabadság – gondoltam, és egyéni vállalkozóként, mint újságíró folytattam tovább. Ez a szakma tele volt jobbnál jobb lehetőségekkel, már ha az ember vállalta a teljes arcvesztést. Ajánlottak például szerkesztői munkát azzal, hogy nem kell nagyon sokat dolgozni, mert az anyagok nagy része készen érkezik. Nagyítóval kellett keresni azokat az ösvényeket, ahol még szabadon lehet járni, miközben bőven lett volna lehetőség máshol újabb kompromisszumokért cserébe. Így lettem magazinszerző. És szakújságíró is: egy politikamentes, jó színvonalú szaklapnál a főszerkesztő úgy döntött, hogy egy állam által nagy összeggel támogatott televíziós csatornára vált. Ma én dolgozom a helyén, ő pedig most mémek főszereplője. Eközben azt is megtanultam, hogy a szabadságnak ára van. Pénzben mérhető ára, adóterhek formájában. A hozzám hasonló egyéni vállalkozók fizetik arányaiban a legtöbbet az államnak. Váltságdíj a saját életünkért. Ha már a bocsánatkéréseknél tartunk: én is tartozom eggyel azok felé, akiknek nem tudtam több odafordulást, figyelmet, támogatást adni. Egy kortárs irodalommal foglalkozó civil szervezet alapítójaként ismét választhattam a járatlan utat, vagy a díjakkal és pályázati pénzzel kikövezettet vállalhatatlan alkukért. Az előbbit választottam, és ezzel a magam és az általam támogatottak lehetőségeit is korlátoztam. Nem tudom, volt-e ehhez jogom. Szerettem volna többet tenni: ezt még nem adtam fel, mert hiszek abban, hogy a kortárs írók és költők azok, akik újrateremtik a közös nyelvünket és kultúránkat, ez pedig munka, ami minden elismerést, erkölcsit és anyagit, megérdemel. Tőlük mindannyiunknak bocsánatot kell kérnünk a láthatatlanságért, amivel együtt kell élniük. Rendszerváltó Koncert 2026. április 10-én, a Hősök terén (Fotó: Jaap Arriens/NurPhoto via Getty Images) Arra sem vagyok jó, hogy megvesztegessenek? Amikor otthagytam másfél évtized után a pedagógusi pályát úgy, hogy nem volt B-tervem, csak azt tudtam, hogy ezt nem lehet tovább csinálni, azt kérdezte tőlem mindenki, miért nem megyek inkább külföldre. Nem volt semmilyen normális indokom, csak az, hogy szeretem ezt a hülye országot. Nagyon mélyen kötődöm a nyelvhez, a kultúrához, gyönyörűnek látom Budapestet, és hasonló szentimentális dolgok. Közben pedig tudatában voltam, hogy egy bántalmazó kapcsolatban élek a saját hazámmal, vagy legalábbis a rendszerrel, ami működteti. Sokszor nem csinálhatom azt, amit szeretnék; ha pénzt keresek, annak a nagy részét elveszi; ha valamit nem értek, elfelejtek vagy elrontok, azonnal büntet. Annyira kedves csak, hogy ne felejtsem el, lehetne ez másképpen is, és ott legyen a remény, hogy még változhatnak a dolgok. Nem azért szerettem a hazámat, amilyen, hanem annak ellenére. És sosem tudtam megfelelni neki. Hol azért, mert nem alapítottam családot, hol azért, mert kimondtam, ahogy érzek. Nem voltam elég: elég jó, elég produktív, elég megalkuvó, elég fiatal. Középkorú nőként szembesülhettem vele, hogy az én életem kevesebbet ér a hazámnak, mint másoké. Nem jár annyi anyagi és egyéb lehetőség, társadalmi megbecsültség, vagy akár egészségügyi támogatást jelentő kedvező biztosítás, mint a nálam fiatalabbaknak. Sokszor mondtam félig tréfásan, félig dühösen: az én szavazatom ugyanúgy egyet ér, legalább próbáljanak meg megvesztegetni engem is érte, ahogy másokat, és én majd eldöntöm, hogy mit kezdek a lehetőséggel! Ez a bocsánatkérés a legjobbkor jött: már nagyon fáradtak vagyunk mindannyian, akik hasonló cipőben járunk. Fizikailag, érzelmileg, minden lehetséges módon. Ez most végre egy kinyújtott kéz, amit meg lehet fogni. Van, akinek ez már késő, mert annyi mindent veszített már el, hogy azt nem teheti jóvá semmi. Én a szerencsések közé tatozom, akik mindig mindent megoldottak valahogy. És őszintén tudom azt mondani: nem haragszom. Csak most már csináljuk másképpen, partnerként, jó?The post Válasz Magyar Péter bocsánatkérésére. Nem haragszom, de most már csináljuk másképpen, jó? first appeared on nlc.