● news.bsdnet.hu

A Hudson Intézet tanulmánya a 2035 és 2040 közötti időszakra modellezett hadijátékokon alapul, amelyekben több szövetséges ország aktív állományú katonái is részt vettek. A szerzők legfőbb megállapítása szerint Japán nem építheti a védelmét pusztán a jelenlegi Önvédelmi Erők létszámbeli növelésére. A demográfiai hanyatlás miatt a következő évtizedben 10–15 százalékkal csökken a hadköteles korú népesség, a mostani haderőszerkezet megtartásával pedig az Önvédelmi Erők súlyos veszteségeket szenvednének el egy átfogó kínai támadás esetén. A jelentés kulcsfontosságú megállapítása, hogy egy esetleges konfliktusban a kínai csapásmérő képesség gerincét nem a szárazföldi indítású rakéták, hanem a bombázók adnák, elsősorban a H–6K és H–6N típusok, valamint a jövőbeli H–20-as lopakodó bombázók. A becslések szerint Kína 2030-ra naponta több ezer tonnányi fegyverzetet juttathatna célba Japán ellen, főként olyan cirkálórakétákkal és siklóbombákkal, amelyeket a bombázók viszonylag biztonságos légtérből indítanának el. Ezáltal a Japán-tenger felett egy körülbelül 300 tengeri mérföld, azaz 555 kilométer széles folyosó alakulhatna ki, ahol a kínai repülők a jelenlegi japán szárazföldi légvédelem hatókörén kívül tevékenykedhetnének. A szerzők – köztük Murano Maszasi japán védelmi elemző – úgy vélik, hogy a tokiói szakmai vita eddig túlságosan a drónok és a beérkező rakéták elhárítására összpontosított, miközben a fő fenyegetést jelentő hordozóeszközök semlegesítése háttérbe szorult. Murano arra figyelmeztetett, hogy ha nem tudnak mit kezdeni a bombázókkal, el fogják veszíteni a háborút. Egyetlen kínai bombázó ugyanis egyetlen bevetés során hat-nyolc cirkálórakétát is indíthat, amelyek harci része sokszorosa egy átlagos öngyilkos drón kapacitásának, ráadásul a hordozó repülőgép megsemmisítésével az összes jövőbeli bevetését is meg lehet akadályozni. A jelentés ennek fényében egy háromrétegű, nagy hatótávolságú légvédelmi rendszer felállítását javasolja. Az első védelmi vonal nagy hatótávolságú légvédelmi rakétákból és pilóta nélküli csalirepülőgépekből állna. A második réteg rendkívül nagy hatótávolságú rakétákat alkalmazna, amelyeket magaslégköri léggömbök vagy csökkentett észlelhetőségű autonóm harci repülőgépek irányítanának, ezek ugyanis már a kínai légtérből felszálló bombázókat is képesek lennének nyomon követni. A harmadik réteg a japán légibázisok közvetlen védelmére összpontosítana megerősített hangárakkal, gyors futópálya-helyreállítási képességgel és közeli légvédelmi rendszerekkel. A hadijátékok másik kiemelt tanulsága a tengeralattjárók és az autonóm víz alatti eszközök kulcsszerepe volt. Az egyik tengeri forgatókönyvben a víz alatti platformok okozták a kínai felszíni flotta veszteségeinek mintegy 42 százalékát. A jelentés szerint a hagyományos meghajtású rakétahordozó tengeralattjárók és a pilóta nélküli víz alatti rendszerek kombinációja jelentené a legoptimálisabb megoldást, miközben a nukleáris meghajtást a magas költségek és a humánerőforrás-kockázatok miatt óvatosan kezelnék. Japán védelmi minisztériumának szakértői testülete tavaly szeptemberben egyébként már javasolta egy új, függőleges indítóaknákkal felszerelt rakétahordozó tengeralattjáró-osztály kifejlesztésének tanulmányozását. A dokumentum egy tágabb biztonságpolitikai kérdést is felvet, miszerint a modern, nagy távolságból vívott hadviselés egyre inkább elmossa a határt a védelmi és a támadó műveletek között. Japán 2022-ben már elfogadta az ellentámadó képesség elvét, amely bizonyos feltételek mellett lehetővé teszi az ellenséges rakétaindítók megelőző csapással történő semlegesítését. A nagy hatótávolságú légvédelmi eszközök támogatói szerint egy cirkálórakéta-indításra készülő bombázó megsemmisítése lényegében ugyanezt a katonai logikát követi. Címlapkép forrása: Qian Baihua/VCG via Getty Images