● news.bsdnet.hu

A legrégebbi fennmaradt tetoválások Ötzitől, a jégembertől származnak, az 5300 éves, jégbe fagyott, mumifikálódott elődünktől, akit 1991-ben fedeztek fel Olaszország hegyeiben. 2019-ben régészek 2000 éves tetováló tűket azonosítottak a Utah délkeleti részén található Pueblo lelőhelyeken. A yucca levelekkel átkötött kaktusz tüskéin még mindig látszottak a tetoválás tintájának maradványai. James Cook kapitány 1769 júliusában  figyelte meg a tetoválás gyakorlatát Tahitin, bár máshogy nevezte, mert a tattooing kifejezés csak 1893-ban jelent meg angolul. Ma a tetoválásokra már minden tulajdonos büszke, de generációktól függően sokakban él még a gondolat, hogy a tetoválások a lealacsonyodás, a bűnözés és a deviancia jelei. A tetoválás története a 19. századi Európából orvosok, jogi szakértők, kriminológusok feljegyzéseiből maradt fenn. Cesare Lombroso és Alexandre Lacassagne kriminológusok olaszországi és franciaországi tetoválással kapcsolatos vizsgálatai az 1880-as években nagy nyilvánosságot kaptak és fontos nemzetközi vitát indítottak el. Lombroso egyik legismertebb tézise, hogy a bűnözők fizikai jegyek alapján is felismerhetők: a lapos homlok, a kiugró állkapocs, a markáns arccsont mind kriminális hajlamokat takar. A viselkedésre a „lombrosoi stigmák” jellemzők: a munkakerülés, a koraérett és gátlástalan szexualitás, az empátia és az erkölcsi érzék hiánya és a gátlástalanság. De nem csak fizikai megjelenésük, viselkedésük alapján vizsgálta őket, külső díszítéseikre is figyelmet fordított, milyen tetoválásokkal díszítik testüket? Ugyanez volt a helyzet francia „riválisával”, dr. Lacassagne-nyal, aki részletes feljegyzéseket, ábrákat készített a bűnözők tetoválásairól. Mikor két évvel ezelőtt kiállították jegyzeteit, egy orvos és egy történész azt hangsúlyozta, Lacassagne zseniálisan precízen örökítette meg a rajzokat, amikkel a 19. századi emberek azt akarták kifejezni, amit nem mondhattak el. Sokszor tabutémákat varrattak magukra, prostituáltak nevét, vallomásokat, titkos gondolataikat . Hasonló motívumok és stílusok élednek újjá sok mai tetoválásban. A 19. század közepétől terjedt el a tetoválás az amerikai tengerészek körében, majd megjelent a katonáknál, a kereskedelmi matrózokon kívül a haditengerészeknél is. A  keresztény tetoválások népszerűsége Jézus keresztre feszítése után nőtt meg, és a későbbi évszázadokban Európa-szerte elterjedt. Ezek a bőrvarrások egy speciális ágát képviselik, régen a húsvéthoz kapcsolódtak és a jeruzsálemi zarándoklathoz, mikor sok peregrinus keresztet vagy bárányt vésetett az alkarjára. A rómaiak, akárcsak a görögök, rabszolgákat és foglyokat tetováltak: betűkkel és szavakkal jelezték bűncselekményeiket. Kr. u. 30 körül a rabszolgasorba került keresztények „AM” tetoválást kaptak, ami azt jelentette, „ad metalla”, vagyis (gyakran végzetes) bányamunkára ítélték őket. Szinte ugyanebben az időben a nem rabszolgasorban élő keresztények is belevágtak a bőrdíszítésbe, bibliai szimbólumokat – mint a hal, a bárány – vésettek magukra. A tetoválás még nem volt elterjedt kifejezés, a „stizo”, a „signum” és a „stigma” szavakat használták rá. A stigma szó a Jézus kezén és lábán lévő szegek nyomaira is utalt, amelyek a keresztre feszítéskor sértették fel testét. A keresztények tetoválásként gyakran kértek saját „stigmákat”: jeleket kezükre, lábukra – általában kereszteket –, hogy tisztelegjenek Krisztus vértanúsága előtt. Egy 3. századi feljegyzés a mai Egyiptomban és Szíriában élő keresztényekről tesz említést, akik halakat és kereszteket tetoválnak. Egy másik forrás a 475 és 538 között élt gázai teológus, Prokopiosz Ézsaiás könyvéhez fűzött kommentárjáról szól, aki leírja, hogy Szentföldön élő keresztények csuklójára kereszt van tetoválva, vagy az a szöveg, hogy az „Úré”. Amikor Kr. u. 600-ban pestis sújtotta a szkítákat, a Fekete-tenger körül élő nomád népet, úgy hitték, hogy a tetoválások védelmet nyújtanak a halálos betegség ellen. Theophülaktosz Szimokattész bizánci történész írja, hogy a misszionáriusok azt javasolták nekik, tetoválják homlokukra a kereszt jelét, így védve lesznek. A rómaiak Kr. u. 400-ban találkoztak a Brit-szigeteket benépesítő kelta törzsekkel, és leírták, hogy „ezek tetoválva vannak”. A misszionáriusok ellenezték a pogány tetoválást, de a keresztény istennek készített bőrdíszeket elfogadták. A 700-as évek végén azt mondták: „Ha valaki Isten kedvéért ezt a beszennyezést elszenvedné, nagy jutalmat kapna érte .” Hasonló következtetésre jutott a Whitbyi zsinat 787-ben Észak-Angliában, mikor abszolút elfogadták a megfelelő istennek készült tetoválásokat. Még az angolszász elitnek is voltak tetoválásai: York püspöke, Szent Wilfrid kereszt tetoválással járt-kelt. Sok középkori beszámolóban említik a Szentföldről visszatérő keresztes lovagokat és zarándokokat, akik tetoválva voltak. Ez a hagyomány a kora újkorban, a 16. és 18. század között is folytatódott. Az 1300-as évek körül Olaszországban megjelentek a „Sacri Monti” nevű szentélyek, amiket „szent hegyeken” építettek, ahová a hívők biztonságosan zarándokolhattak – ahelyett, hogy életüket kockáztatva Jeruzsálembe mennének, amely addigra már az oszmánok ellenőrzése alatt állt. Ezek a szentélyek Nápolyban, Varallóban és Loretóban voltak. A zarándokok pedig tetováltathatták magukat pl. Loreto szentélyében, ami arról nevezetes, hogy van itt egy ereklye abból a „szent házból” ahol Mária állítólag megkapta a hírt, hogy Isten fiát fogja megszülni. Az itteni tetoválás közösségi tevékenység volt, ácsok, cipészek és kézművesek vállalták a díszítést a városi főtéren. Fabélyegzők segítségével vitték a mintát a bőrre. Caterina Pigorini Beri antropológus szerint a város 1871-ben tiltotta be a gyakorlatot higiéniai okokból. Az 1200-as évektől az 1700-as évekig a keresztény tetoválás szokása elterjedt  Európában a parasztok, tengerészek, katonák és kézművesek, de az apácák és szerzetesek körében is. ez utóbbiak Kereszteket, Szűz Mária képeit, Jézus nevét és néhány bibliai mondatot varrattak magukra . A reneszánszt követően az európai kultúra a tetoválásokat a „civilizálatlan” emberekkel kezdte társítani, gyarmatok őslakosaival, bűnözőkkel, sőt, az értelmiségiek közül sokan a katolicizmussal, amit inkább babonának, mint valódi vallásnak tekintettek. A „tetoválás” szó a nyugati nyelvekbe azután került, hogy Louis de Bougainville francia admirális és felfedező, valamint James Cook brit felfedező visszatért a Csendes-óceán déli részén tett útjairól az 1700-as évek végén. Ott látták, hogy a helyiek jeleket készítenek a testükre, és a „tatau” szót használják a rajzok elnevezésére. Ma az egyiptomi kopt keresztények gyakorlata érdekes igazán, akik beépítik a tetoválás gyakorlatát a keresztelési rituálékba. Wassim Razzouk egy 27. generációs tetováló család tagja, akik 1300 óta jelölik bőrrajzokkal a jeruzsálemi zarándokokat. Neki még vannak olyan 500 éves deszkái, amelyeket a családja is tetováláshoz használt. Egy másik tetoválóművész, Walid Ayash arra specializálódott, hogy a betlehemi Születés templomába zarándoklókat varrja ki – főleg az arab keresztények körében elterjedt ez a szokás. Jonatal Carducci művész viszont Loretóban szorgoskodik a vallásos tetoválás hagyományának újraélesztésén, lemásolta a régi deszkák mintáit, amelyek mind a Szent Ház Múzeumában, mind a Római Folklór Múzeumban megtalálhatók. 2019-ben megnyitotta a szalont, ahol több mint 60 tetoválásminta közül választhatunk, köztük szerepel például többféle Loretói Szűz Mária kép, keresztek és Jézus szívének ábrázolásai. (Borítókép: Keresztény tetoválásokat viselő férfi keresztet vet, miközben egy jeges tó vizébe merül Vízkereszt ünnepén Kijevben, Ukrajnában 2022. január 19-én. Fotó: Celestino Arce / NurPhoto / Getty Images) Titkok, tabuk, tévhitek - öt évszázad történelme 30 lebilincselő párbeszédben. Amerika és Európa sorsfordító eseményei új megközelítésben. Kövesse az Indexet Facebookon is!