● news.bsdnet.hu

Rónai Egon vendége az ATV Húzós című műsorában Rajkai Zoltán volt, aki a Katona Színházhoz fűződő hűségéről, a hitéről, a színházi egóról, a zaklatási ügyek utáni bocsánatkérésről és arról is beszélt, miért tartja tévhitnek, hogy a színésznek azonosulnia kell a szerepével. Nem mellesleg a „vaskos politika” is előkerült. Látszólag zökkenőmentes élet: több mint három évtized a Katona József Színházban, középiskola óta tartó kapcsolat a feleségével, négy gyermek, folyamatos színházi, filmes, sorozat- és szinkronmunkák. Rónai Egon ezzel a képpel indította a beszélgetést az ATV Húzós című műsorában, Rajkai Zoltán azonban rögtön árnyalta a felütést. „Attól függ, honnan nézzük” – mondta a színművész, aki szerint az ő élete korántsem volt olyan sima, mint amilyennek kívülről tűnhet. A Katonához való ragaszkodását nem karrierstratégiával magyarázta, hanem alkati és lelki beállítottsággal. „Azt hiszem, hűséges típus vagyok” – fogalmazott, hozzátéve: számára sosem az volt a legfontosabb, hogy mindenáron ő legyen a középpontban, hanem hogy egy erős, szakmailag hiteles csapat része lehessen. Rajkai 1993 óta a Katona József Színház tagja, de már főiskolásként is oda vágyott. A műsorban felidézte, hogy harmadévesként maga kereste meg Zsámbéki Gábort, hogy vegye fel szakmai gyakorlatra. Azt mondta, nagyon vonzotta az a színházi közeg, amelyet a Katona akkor jelentett, és szerinte ma is jelent. Úgy látja, a Székely–Zsámbéki-féle gondolkodás lenyomata ma is ott van a falak között, még akkor is, ha a világ, a kultúra és a befogadói közeg azóta radikálisan megváltozott. A beszélgetés egyik központi témája a hűség volt: a társulathoz, a szakmához, a házassághoz és a hithez. Rajkai elmondása szerint a Katona sokszor nemcsak szakmailag adott neki sokat, hanem emberileg is védte. Példaként említette, hogy amikor sorban születtek a gyerekei, Zsámbéki Gábor lehetővé tette számára, hogy napközben otthon legyen, és ne terheljék újabb próbafolyamatokkal. Azt is felidézte, hogy házasságkötése után egy hónapra elengedték nászútra az évad elején, miközben máskor éppen ugyanilyen szigorral tiltották meg neki, hogy Londonba menjen egy produkcióval. A színész a Katona legutóbbi bemutatójáról, a Changes című előadásról is beszélt, amelyben Fullajtár Andreával ketten játszanak húsz szerepet. A darabot nagy ajándéknak nevezte, különösen azért, mert Fullajtárral évtizedek óta egy társulatban vannak, mégsem játszottak korábban igazán partnerként. A darab szerinte izgalmas, ugyanakkor a magyar nézők számára nem minden pontján magától értetődő: erősen német kortárs szöveg, amelynek egyes társadalmi helyzetei Magyarországon másként hatnak. A Húzós egyik legerősebb része Rajkai hitéről szólt . A színész elmondta, hogy harmincéves kora körül jutott el a keresztény hithez, de nem egyetlen drámai pillanatban, hanem hosszú, belső folyamat eredményeként. Beszélt drogfogyasztásról, párkapcsolati és lelki válságokról, majd arról, hogy akkori barátnőjével – későbbi feleségével – úgy döntöttek: összeházasodnak. A templomkeresés vezette el őket egy református templomba, ahol Rajkai úgy érezte, meghallotta azt, amit addig keresett. A hit szerinte nem díszlet az életében, hanem minden forrása. „Gyakorlatilag minden, a munkám, a beszélgetésem, a kapcsolataim, a napi életem, a pohár víz, minden” – mondta. Innen jutott el a beszélgetés egyik legmeglepőbb mondatáig: „Színdarab közben imádkozom, miközben játszom.” Rajkai ezt nem képletesen értette. A Changes egyik nehéz jelenetét hozta példának, amelyben egy terápiás helyzetben kell megszólalnia. Elmondása szerint, amikor érzi, hogy lelkileg vagy pszichológiailag nincs a megfelelő állapotban, játék közben is imádkozik – és olyankor megkapja azt az „ajándékot”, hogy ott legyen, ahol lennie kell. Ebből bontakozott ki a beszélgetés másik fontos állítása: Rajkai szerint tévedés, hogy a színésznek azonosulnia kell a szerepével. „A néző azonosuljon a színész szerepével” – mondta. A színésznek szerinte egyszerre kell bent és kint lennie: jelen kell lennie a karakterben, de közben pontosan tudnia kell, mit csinál, mit akar kifejezni, hogyan reagál a közönség. A kontrollvesztést nem tartja művészi erénynek, inkább veszélynek. Rónai Egon a színházi egóról is kérdezte. Rajkai szerint nem igaz, hogy a színészet önmagában jobban az egóról szólna, mint más szakmák. Úgy látja, minden ember küzd azzal, hogy „én, nekem, velem mi van”, és a keresztény hit éppen ettől szabadíthat meg. A színész szerint ego nélkül lehet igazán szabadon, örömmel és gazdagon dolgozni. A kérdés nem pusztán az volt, hogyan ítéli meg Rajkai Zoltán hívő emberként az abúzusokat, hanem az is, mit lehet kezdeni a felelősséggel, a bocsánatkéréssel, a megbocsátással és azzal, hogy egy korábban elítélt vagy megbélyegzett alkotó visszatérhet-e a szakmába. Rajkai először történeti távlatba helyezte a problémát. Szerinte a színházban – és általában a művészeti világban – évtizedeken át egészen más morális közeg uralkodott, mint ma. A szocializmusban, illetve a rendszerváltás környékén nem ugyanazok a kérdések merültek fel a hatalomgyakorlásról, a partneri viszonyról, az alkotói folyamatok erőszakosságáról, mint napjainkban. Úgy fogalmazott: korábban sokszor az volt a kimondott vagy kimondatlan elv, hogy „a cél szentesíti az eszközt”. Vagyis, ha egy előadás, film vagy produkció sikeres lett, kevésbé számított, milyen áron jött létre, kik sérültek közben, milyen lelki vagy személyes károk keletkeztek az alkotói folyamatban. Rajkai szerint ez nem kizárólag magyar jelenség volt. Hollywoodot és a zeneipart is példaként említette, ahol autoriter alkotók, rendezők, vezetők dolgoztak úgy, hogy kíméletlenül „ledarálták” a környezetüket, és sokszor nem vették emberszámba azokat, akikkel dolgoztak. Ezzel párhuzamosan a színházi szakmában is kialakulhatott egy olyan gondolkodás, amelyben az abúzus, a megalázás vagy a nyomásgyakorlás szinte az alkotás természetes velejárójának tűnt. A színész különösen fontosnak nevezte azoknak a kollégáknak –  főleg színésznőknek –  a felismerését, akik évekkel vagy évtizedekkel később értették meg, hogy valójában bántalmazó működésmódhoz alkalmazkodtak. Rajkai ezt azzal írta le, hogy sokan „Stockholm-szindrómásak” lettek idézőjelben: beleszocializálódtak abba, hogy az alkotói folyamat része az abúzus, sőt, ha ez nem történik meg, akkor úgy érzik, mintha nem is dolgoznának elég jól. Ezen a ponton került szóba Eszenyi Enikő színész-rendező ügye is. Rajkai azt mondta, ő őszintén elfogadja Eszenyi bocsánatkérését, és hívő emberként azt is meg tudja érteni, hogy valaki csak hosszú idő után jut el a belátásig. Szerinte elképzelhető, hogy Eszenyinek évekre volt szüksége ahhoz, hogy szembenézzen azzal: amit helyesnek hitt, amit a mestereitől tanult, amiben szocializálódott, annak sok eleme valójában helytelen volt. Rajkai számára ebben a kérdésben a bocsánatkérés őszintesége a döntő. Úgy fogalmazott: a kulcskérdés az, hogy az ember belátja-e, amit tett; ki tudja-e mondani, hogy az rossz volt, hibás volt, bűnös volt, és képes-e ezért „őszinte szívvel” bocsánatot kérni. Ha ez megtörténik, szerinte van helye megbocsátásnak, és tovább lehet lépni. De ha valaki nem jut el idáig, ha magyarázkodik, „mismásol”, kenegeti a történteket, szőnyeg alá söpri a felelősségét vagy továbbra is a saját igazát védi, akkor a sebek nem oldhatók fel. Rajkai olvasatában a bocsánatkérés nem PR-gesztus, hanem erkölcsi fordulat. Csak akkor lehet értelme a megbocsátásnak vagy a szakmába való visszatérésről szóló vitának, ha előtte megtörtént a világos belátás és az őszinte bocsánatkérés. A beszélgetés végén Rónai Egon a Katona József Színház közéleti szerepét is szóba hozta. Arra kérdezett rá, hogyan éli meg Rajkai Zoltán, hogy a színház vezető alkotói – köztük korábban Máté Gábor, jelenleg pedig Székely Kriszta –   erős közéleti jelenléttel bírnak, van véleményük a világról, és ez a vélemény nemcsak nyilatkozatokban, hanem az előadásokon keresztül is érzékelhető. Rónai Egon azt kérdezte: nem féltek-e attól, hogy a politika „ledarálja” a Katonát. Rajkai erre azt válaszolta: ő személy szerint nem félt, bár tudja, hogy voltak kollégái, akik igen. Azt is hozzátette, hogy a Katonát sokféleképpen megbélyegezték, de ezeket hazugságoknak nevezte, és szerinte nagyon káros, ártó folyamatok indultak el a színház körül. Rajkai fontos különbséget tett a közvetlen politikai támadás és a politikai tér kisugárzása között. Szerinte nem mindig maguk a politikusok indítják el ezeket a folyamatokat, hanem sokszor a „politikai munkások”, a sajtó, illetve az alacsonyabb szinteken működő megfelelési kényszerek torzítják el egy-egy színházi előadás értelmezését. Vagyis a politika nem feltétlenül közvetlen utasításként jelenik meg, hanem olyan légkörként, amelyben egy művészeti alkotást már eleve politikai ügyként próbálnak olvasni. Példaként Pintér Béla A bajnok című, a Katonában bemutatott előadását említette. A darab egy bulvárhírre reflektált, mégis – Rajkai szerint – volt olyan írás róla, amelyet két és fél percig kellett olvasnia ahhoz, hogy egyáltalán kiderüljön: nem politikai ügyről, hanem színdarabról van szó. Úgy látta, a produkciót már az első értelmezések is úgy tálalták, mintha elsődlegesen politikai állítás lenne, holott szerinte valójában egy közéletet feszegető, színházi kísérletről volt szó. Rajkai ezzel nem azt állította, hogy a színháznak távol kellene tartania magát a közélettől. Éppen ellenkezőleg: szerinte egy kortárs színház nem születhet reflektálatlanul, a jelenkor kizárásával. Ha egy művészszínház nem reagál a társadalmi, politikai, családi vagy akár párkapcsolati viszonyokra, akkor elveszíti a lényegét. Úgy fogalmazott: a színház feladata az, hogy az életben bennünket érő hatások sűrítményét, problematikáit visszamutassa a színpadon, mert ezek által érthetünk meg valamit magunkból és a világból. Ebben az értelemben Rajkai szerint a Katona nem lehet kényelmes színház. Nem az a dolga, hogy elkerülje a konfliktusos témákat, vagy hogy mindenki számára komfortos helyzeteket teremtsen. Sőt, szerinte éppen az a lényeg, hogy az előadások rámutassanak azokra a problémákra, amelyek körbevesznek minket. Ugyanakkor hangsúlyozta: ezek mégiscsak színdarabok. Vagyis a politikai vagy társadalmi reflexió a színház keretein belül működik, nem pártpolitikai aktusként.