● news.bsdnet.hu

„Remélj az Örökkévalóban, legyen erős a szíved.” (Zsoltárok 27.) 2005-ben beszélgettem először hosszabban Orbán Viktorral. Az izraeli főrabbi budapesti látogatása adott alkalmat a találkozásra. Világosan beszélt a politikai stratégiájáról: a Fidesztől jobbra nem maradhat jelentős politikai erő. Akkoriban ez működőképes elgondolásnak tűnt. A jobboldal integrációja lényegében megtörtént, és úgy látszott, hogy a szélsőséges indulatokat sikerül a mainstream pártpolitika parlamenti keretei között tartani. Ez a stratégia azonban 2008–2009-re összeomlott. Az őszödi beszéd után a baloldal legitimációs válsága egyre mélyült, és közben a szélsőjobb elszabadult. Utcai zavargások, a Magyar Gárda erősödése, árpádsávos radikalizmus, tragikus cigánygyilkosságok. Ebben a helyzetben Orbán Viktor stratégiát váltott. Ez volt a „centrális erőtér” logikája: a Fidesz középre húzódik, tőle jobbra és balra pedig együttműködésre képtelen, megosztott, gyenge ellenzék marad. 2012 végén ismét hosszabban beszélgettünk, amikor a parlamentbe jutott utcai szélsőjobb képviselői már a zsidók listázását javasolták. Ennek apropóján a megválaszolandó kérdés az volt, hogy miként lehetne a kormányt támogató jobboldalt megszabadítani a szélsőjobboldali reflexektől. Orbán Viktor egy lassú, de tudatos folyamat keretében tudta ezt elképzelni. „Két lépés előre, egy hátra”, mondta, ugyanis „egy politikai vezető nem mehet túl messzire a saját közössége előtt, különben elveszíti őket”. (Nekem erről a talmudi hasonlat jutott eszembe: a vezető olyan, mint a kutyus, amely előre szalad, de időről időre hátranéz, követi-e még a gazdája...) Orbán kisebb-nagyobb kitérőkkel, de tartotta ezt az irányt. Fokozatosan átalakította a magyar jobbközép karakterét. A nyílt antiszemita beszéd kiszorult a fősodorból. Az árpádsáv és a harsány Horthy-nosztalgia sem volt már divatban. Közben Izraellel fokozatosan javult az ország kapcsolata, és a magyar zsidóság fizikai biztonsága európai összehasonlításban kivételessé vál Ehhez azonban nemcsak a Fidesz változása kellett, hanem az EMIH tudatos stratégiája is. Mi a 2010-es évek elejétől azt képviseltük, hogy az egész magyar jobboldalt nem lehet és nem is érdemes karanténban tartani, hanem ösztönözni kell arra, hogy engedjen szélsőjobbos, rosszemlékű szimbólumaiból, késztetéseiből. Ezt sokan kritizálták. Pedig továbbra is meggyőződésem: ha egy jelentős méretű politikai közösséget mesterségesen antiszemita karanténban tartanak, abból nem mérséklődés, hanem sértettség és radikalizálódás következik. És valóban új helyzet jött létre. Úgy tűnt, stratégiánk működik. Miközben Nyugat-Európában az antiszemitizmus – a radikális iszlamista és szélsőbaloldali ideológiáktól fűtve – egyre erősödött, Magyarországon a fizikai atrocitások szinte teljesen megszűntek. Miközben Londonban, Berlinben vagy Párizsban vallásos zsidók sokszor már nem mernek kipában közlekedni, Budapesten a gyerekeink biztonságban járnak zsidó iskolába. Ennek a folyamatnak fontos eleme volt a Tett és Védelem Alapítvány (TEV) tevékenysége is. Az Alapítványt 2012-ben hoztuk létre a Jobbik megerősödése, a Magyar Gárda megjelenése és a zsidólistázási botrány nyomán, hogy az antiszemitizmus elleni fellépést professzionális alapokra helyezzük. Az elmúlt tizennégy évben a TEV több száz ügyben nyújtott jogsegélyt, fellépett gyűlöletkeltő és holokauszttagadó megnyilvánulások ellen, kutatásokat és oktatási programokat indított, valamint európai szintű összehasonlító vizsgálatokat végzett az antiszemitizmus helyzetéről. Az utóbbi években pedig nemzetközi színtéren is úttörővé vált az online antiszemitizmus mesterséges intelligenciával támogatott monitorozásában. Mindezt sokáig a magyar modell egyik legsikeresebb „exportcikkének” tartottam. Azt gondoltam: ez a konszolidációs folyamat visszafordíthatatlan. Pedig már 2019 végén és 2020 elején is voltak jelei annak, hogy a Fidesz ismét jobbra akar nyitni. „Tartsuk távol a fekáliát” című cikkem ennek veszélyeire hívta fel a figyelmet. A jobbra fordulás azonban – hála Istennek – akkor megrekedt. Talán a Covid söpörte el. Az utóbbi egy-két évben azonban újra megjelentek aggasztó jelek. Egyre gyakoribb lett a durva, a szélsőjobb frazeológiáktól sem mentes, konfrontatív hangnem. Ennek emlékezetes momentuma volt Lázár János, a hazai cigányságot WC-pucolásra kárhoztató kiszólása, de számos egyéb példát is hozhatnék. Negatív reakciót váltott ki Orbán Viktor „poloskázós” beszéde is, amelyet sokan veszélyes, dehumanizáló nyelvezetnek éreztek. Azt reméltem, hogy csak nyelvi túlkapásokról van szó. Nem kizárt, hogy tévedtem. Közben elindult a TEV lassú ellehetetlenítése is. A kormány a korábbi stratégiai partnerséget az elmúlt 1-2 évben felszámolta: az Alapítvány támogatása megszűnt, a kutatási eredmények cinikus (informális) kritikái rendszeressé váltak, megjelentek a hatósági vizsgálatok, és egyre inkább az a benyomásom alakult ki, hogy a szakmai teljesítmény helyett újra a napi politikai szempontok kerülnek előtérbe. Nehéz másként értelmezni a Sorsok Háza hányatott sorsának legutóbbi fordulatát is. Egy évtizedes előkészítő munka és több milliárd forintos beruházás után a holokauszt-emlékközpontból MTK sporttörténeti létesítmény lett. Mintha az antiszemitizmus elleni professzionális fellépés helyett újra fontosabbá vált volna valamiféle tábor szélesítése, a politikai erőgyűjtés, és most a „két lépés hátra, egy előre” következne Pár nappal a választások után Orbán Viktor arról beszélt, hogy a Vadhajtások az egyik napi „igeforrása”. A politikában az ilyen kijelentések ritkán véletlenszerűek. A Vadhajtások egy olyan politikai-kulturális világ szimbóluma, amely tudatosan éleszti újjá a korábban sokáig tabunak számító szélsőjobboldali gondolatokat, frázisokat, nyelvhasználatot. A legutóbbi, „Tigrisek vagyunk, nem nyulak” címmel megjelent Orbán-interjú aztán kevés kétséget hagy az olvasóban. Egyértelműen megfogalmazott, tudatos a politikai üzenet: Mindig a szélen kell kezdeni az újjáépítést: a kurucoknál, a radikálisok világában... Ez a mondat sok mindent megmagyaráz abból, amit most élesebben látunk. Az utóbbi hónapok alapján világos, hogy a Fidesz ismét a szélsőjobboldali szubkultúrák és szereplők felé épít hidakat, a radikális jobboldallal való együttműködés irányába mozdul. Ebbe az irányba mutat Orbán legutóbbi megnyilatkozása is , mely szerint Magyarországon nincs szélsőjobb, csak „nagy nemzeti jobboldal”. Ennek – az utcai politizálás szintjén – az első konkrétuma pedig a pár héttel ezelőtt megtartott közös Fidesz-Mi Hazánk tüntetés . Ízlésem szerint nem a tüntetés központi témájával van probléma. Sőt, a migráció kérdését kifejezetten komoly és legitim közéleti ügynek tartom. Az elmúlt másfél évtizedben Európa számos országában láttuk, hogy ahol nagy számban jelentek meg közel-keleti hátterű migráns közösségek, ott jelentősen emelkedett az antiszemita incidensek száma is. Az azonban egyértelműen aggasztó, hogy felsejlik hosszabb távon a két, egymástól korábban elkülöníthető politikai megközelítés (és tábora) együttműködése, közeledése, esetleges összeolvadása. A politikában az együttműködés nemcsak szervezeti, hanem kulturális folyamat is: a szavazótáborok, a nyelvezet, a politikai reflexek és az elfogadhatónak tartott beszédmódok és gondolatok fokozatosan hatnak egymásra. Ilyenkor mindig felmerül a kérdés: ki fog kire hatni? A Fidesz fogja tovább mérsékelni és integrálni a radikális jobboldali közeget, ahogy ezt részben megtette saját közösségében az elmúlt másfél évtizedben, vagy éppen fordítva történik, és a radikálisabb politikai reflexek kezdenek majd beszivárogni a jobboldal főáramába? Nemcsak zsidóként tartok az utóbbi lehetőségtől; az elmúlt hónapok több jelensége legalább is ebbe az irányba mutat! Az sem véletlen, hogy a liberális értelmiség egyik kedvelt blogján – a Kommentár című folyóirat legfrissebb száma kapcsán – már a Fidesz neonáci ideológiai fordulatáról diskurálnak a kommentelők. Bár az ezzel való riogatást hibának tartom, az irányváltás nehezen vitatható. Közben ott van a másik oldal dilemmája is. Nyugat-Európában az antiszemitizmus jelentős része ma már nem a klasszikus szélsőjobboldali formában jelenik meg, hanem progresszív, baloldali, Izrael-ellenes nyelvezetbe csomagolva. Sok zsidó ezért érzi úgy, hogy politikailag otthontalanná válhat. A régi vicc belgái jutnak az ember eszébe. Ők most hova áll(ja)nak? Őszintén remélem, hogy Magyarországon ehhez hasonló helyzetbe nem kerülünk. Azonban, ha a jobboldal feladja a zsidó- és Izrael-barát pozícióját, miközben a baloldalon tovább erősödik az Izrael-ellenességbe öltöztetett antiszemitizmus, akkor a magyar zsidóság számára felszámolódhat történelmi távlatban is kivételes, nehezen kivívott helyzete. Ez pedig nemcsak a zsidóság, hanem a magyar demokrácia számára is rossz hír lenne, mert a zsidó közösség biztonsága nem ideológiai, hanem civilizációs kérdés. Ezért olyan nagy a felelőssége ma nemcsak a politika formálóinak, de a zsidó közösségek vezetőinek is. A szerző ortodox rabbi, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség egyik alapítója és vezetője. A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. (Borítókép:  Toroczkai László a Mi Hazánk Mozgalom elnöke országgyűlési frakcióvezetője magánemberként az uniós migrációs paktum elleni tüntetésen a Kossuth téren 2026. június 5-én. Fotó:  Szigetváry Zsolt / MTI) Kövesse az Indexet Facebookon is!