● news.bsdnet.hu

„A munkánk gyakran láthatatlan a külvilág számára, hiszen leginkább a társadalom szélére sodródott embereket karoljuk fel”– mondja Matos Lívia, aki a mentális betegek segítését tűzte ki célul. Szociális munkásként eleinte idősekkel foglalkozott, majd kórházban helyezkedett el, ahol megtapasztalta, mennyire összetett és érzékeny a mentális betegségekkel élők helyzete. Szerinte a feléjük áradó előítéletesség„különösen fájó, pediga tájékoztatás, a hiteles kommunikáció és a nyílt társadalmi párbeszéd sokat segítene, hogy ezt csökkentsük.” Aki pedig nem csupán megértő akar lenni az érintettek felé, hanem valódi segítséget nyújtana, annak rendesen fel kell vérteznie magát:„a nehéz sorsú emberek felkarolásához polipnak kell lenni, aminek a karjai minden irányban tudnak segíteni. Ez egyösszetett, és sokféle tudást igénylő szakma, amiben az egészségügyi ismeretek mellett a betegjog, az addiktológia vagy a pszichológia is megfér, de például a jogszabályi változásokra is nyitottnak kell lennünk. Ahol hiányosságot éreztem, mindig képeztem magam, hogy tudjam, a kirekesztett embereket, akikkel mi foglalkozunk, adott esetben hová irányítsam tovább. Ráadásul így az én életem is izgalmasabb: ha csak egyféle dolgot csinálnék, biztosan hamar megunnám.” Bár Lívia számára továbbra is kérdés, ki jelölte azEgészséghős díjra, azt, hogy ennyien szavaztak rá, szerinte a természetének köszönheti:„gyakran mondják, milyen türelmes vagyok, pedig én csakigyekszem mindenkit egyenrangú félként kezelni, és higgadt maradni.Az asszertív kommunikáció ebben is segít, hiszen fontos, hogy másokat és önmagamat is képes legyek megvédeni úgy, hogy közben őszinte és nyílt maradjak.” Az élet úgy hozta, hogy egy költözés miatt váltania kellett, de a pszichiátriai vonal megmaradt: Lívia most egy reintegrációs programban vesz részt szakértőként, a feladat tehát hasonló.„Nem is tudnék mást csinálni, engem valahogy mindig is az ember érdekelt.Egészségügyi szakközépiskolába jártam, már ott szívesen ültem be a társadalomlélektanra és a pszichológiára, a reál tárgyak sosem érintettek meg”– idézi fel a kezdeteket. A pszichiátriai betegek sok esetben nem tudják jól kifejezni magukat, Lívia ugyanakkor hisz abban, hogy ezen a művészetekkel lehet segíteni. Elvégzett egy művészetterápiás képzést is:„mindig is szerettem festeni, ezt a készséget akartam a munkába is beforgatni. Ráadásul a miénk egymentálisan igencsak megterhelő szakma, amiben a legnagyobb a kiégés veszélye, így ezzel saját magamon is segítettem.” Néhány hónappal ezelőtt részt vett egy esemény szervezésében is, amelynek célja az volt, hogyaz alkotás erejével oldják a feszültséget, a szorongást, és egyúttal barátságosabbá tegyék a zord kórházi környezetet. ASzívből jövő ecsetvonásokcímű eseményen betegek, hozzátartozók és az intézmény dolgozói együtt alkottak aNyírő Gyula Kórház Közösségi Mentális Egészségközpontjában.„Felemelő élmény volt látni, hogy ugyanabban a térbenelőítéletek és megbélyegzés nélkül, egymás mellett alkottak krónikus pszichiátriai betegek, laikusok és szakemberek. Ez a fajta együttlét lehetőséget ad arra, hogy megtapasztaljuk, mennyire természetes és értékes az, ha különböző élethelyzetű emberek képesek egymás társaságában biztonságban, felszabadultan lenni." Napi szinten olvasunk az egészségügy nehézségeiről: a hosszúra nyúló várólistáról, a szakemberhiányról, a kórházak állapotáról, vagy a hiányzó fűtésről. Arról viszont jóval kevesebb szó esik, amikor minden működik, amikor valakit időben, szakszerűen és valódi emberséggel látnak el. Ilyenkor látszik igazán, mennyire fontos minden egyes jó szakember munkája, nemcsak az orvosoké, hanem azoké a háttérben dolgozóké is, akik csendben, mégis kulcsszerepet játszanak a gyógyulásban. Betegként sokszor elfelejtünk köszönetet mondani azoknak, akik odafigyeléssel, türelemmel és támogatással segítettek át a legnehezebb pillanatokon.A HáziPatika Egészséghősök díjéppen erre adott lehetőséget idén is, hogy valamennyit visszaadhassunk azoknak, akik nap mint nap azért dolgoznak, hogy mi vagy a szeretteink gyógyulhassunk.