● news.bsdnet.hu

Hogy idejétmúlt fogalmakkal operálnánk a mindent, így a sportot, a labdarúgást is átható tudományosság, mi több, a mesterséges intelligencia korában? Aligha. A jelen is bőven kínál ehhez adalékot, s persze – miként általában – hasznos elmélyedni a kínálkozó történelmi példákban. Noha Uruguay nyerte az első, 1930-as világbajnokságot, Olaszország a vb-k történetének első igazán nagy csapata. Hogy mi volt Vittorio Pozzo együttesének a titka? Több válasz kínálkozik. Egyfelől nyilván maga a legendás szövetségi kapitány munkája, aztán kiváló játékosok egész sora – akiket a Dél-Amerikában született, visszahonosított klasszisok, az oriundi egészítettek ki –, az olaszok futballszeretete. Ne féljünk kimondani, igen, a fasizmus, vagy ha úgy szalonképesebb, a Risorgimento Mussolini-féle modellje. Mielőtt megbotránkoznánk, a fasizmus az adott korban, 1934-ben, de még 1938-ban sem azt jelentette, amit a világháború alatt, és pláne nem azt, mint a történelmi emlékezetben. Az olasz válogatott nem pusztán a nemzet csapata volt és nem csupán a Duce, hanem a nép nevében is több annál: az olasz nemzeti küldetés megtestesítője. Természetesen maga Pozzo – noha nem volt fasiszta – sem tudta és nem is akarta kivonni magát Mussolini hatása alól. A világbajnok csapatot 1934-ben, majd 1938-ban úgy ünnepelték római szertartással, mint a diadalmas hadjáratból hazatérő légiót. Keserűen tehetjük hozzá, az olaszok talán éppen e győztes mentalitással kerekedtek a futballszakmai minőségben cseppet sem gyengébb magyar válogatott fölé az 1938-as döntőben. Nem a „doppingoló” NSZK, nem is a Puskás szabályos gólját les címén annulláló angol játékvezető, William Ling, nem is az imperialista összeesküvés, hanem saját maga okozta az Aranycsapat vesztét. Azt is tudjuk, hogyan. Mint oly sok esetben, itt is a pénz az oka mindennek. Az 1954-es magyar–angol visszavágó premizálása helyrehozhatatlanul kikezdte az addigi egységet. A csapat a világbajnokságra már nem a nép fiaiként, hanem kivételezett, egymásra is irigy sztárok gyülekezeteként utazott ki és törvényszerűen elbukott. Közhely, de igaz, a további három német diadal (1974, 1990, 2014) a német precizitásról árulkodik, nem mellékesen Németország 2006-ban valószínűleg minden idők legjobb világbajnokságát rendezte. Csupán egyetlen adalék az irigyelt német gépezet működéséhez: a válogatott meghatározó alakjai közül aztán többen a földkerekség legjobban működő klubja, a Bayern München igazgatóságában folytatták ténykedésüket. A német futball hívei legfeljebb amiatt aggódhatnak, a legendák közül vajon ki ül Franz Beckenbauer, Uli Hoeness, majd a visszacsábított Karl-Heinz Rummenigge örökébe? Pelé, Garrincha, Didi, Vavá mind-mind ezt a narratívát bizonyítja. Ugyanez igaz a 2002-ben világbajnok csapat ismert világklasszisaira (Ronaldo, Rivaldo, Cafu és Roberto Carlos), de még a jelenlegi válogatott több játékosa, így Endrick, Gabriel Jesus és Raphinha is nélkülözve cseperedett fel. Azzal a jelentős különbséggel, hogy időközben Brazília látványos polgárosodáson ment át, ami a labdarúgást is áthatotta, ma már elsősorban nem az utcákon, a Copacabana homokján, hanem jól felépített klubokban űzik a tömegek a játékot. (Tényleg csak zárójeles közbevetés: nagy kár, hogy nem ismert széles körben, a ZTE braziljai a mögöttünk hagyott idényben milyen fizetségért vállalták a próbát messzi idegenben, amivel szerencsés esetben megalapozhatják a jövőjüket.) Anglia 1966-ban a minden angolt átható „football comes home” jegyében lett világbajnok. Argentína először, 1978-ban parancsszóra, másodszor, 1986-ban a világbajnokságok történetében példátlan módon tényleg csak enyhe túlzásként diadalmaskodott egyszemélyes csapatként. A labdarúgás megannyi felejthetetlen hőse közül csupán egy érdemelte ki az isteni jelzőt, nem is véletlenül. Igen, Diego Maradona. Az isteni Diego még arra is képes volt, hogy újjászületett minden idők legsikeresebb futballistája, a nyolcszoros aranylabdás Lionel Messi képében. Az is már-már isteni igazságtétel, hogy Messi a válogatottban is Maradona örökébe lépett: 2022-ben ő is világbajnoki győzelemre vezette Argentínát. Mindezt indirekten, fájdalmas kudarcok formájában is átélték a franciák: az érezhető törekvés, miszerint menni fog ez fehérek nélkül is, 2002-ben és 2010-ben is csúnyán megbukott. S hogy mi lesz, mi lehet a most zajló ­2026-os világbajnokság nagy mítosza? Talán valami egész újat tapasztalunk, három minta mindenesetre a rajt előtt is kínálkozott. Az egyik Portugália és Cristiano Ronaldo beteljesülésére szövődött. Portugália és Hollandia a két legerősebb futballnemzet azon országok sorában, amelyek nem nyertek világbajnokságot. Mikor, ha nem most? – reménykedhetnek a luzitánok. S nem is alaptalanul. A portugál válogatott, mint szinte mindig, most is nagyon erős, a játékoskeretek érteke alapján a negyedik, a FIFA világranglistáján pedig az ötödik helyen áll a negyvennyolc csapatos mezőnyben. S nemcsak maguk a portugálok, hanem a világ futballszurkolóinak az a fele is az ő sikerüket óhajtja, akik anno a Lionel Messi–Cristiano Ronaldo vitában utóbbira voksoltak. Ronaldót már négy éve, Katarban nyugdíjazni akarta az akkor megbukott szövetségi kapitány, Fernando Santos. Az a nagy kérdés, vajon Ronaldo tehertétel vagy mágikus erő: a társak minden tőlük telhetőt, sőt annál is többet megtesznek, hogy vele, érte végre a csúcsra jussanak, vagy a lelkük mélyén úgy gondolják, nélküle már könnyebb lenne. Cristiano Ronaldo, a futball történetének legnagyobb egója az eddigi öt világbajnokságán csúnyán felsült, Cristia­no Ronaldo, a szolgálatkész, áldozatos veterán azonban hatodik nekifutásra még megdicsőülhet. „Atlasz Oroszlánjai” egészen különös színfoltot alkotnak a világ labdarúgásában. A Brazília ellen 1-1-re végződött mérkőzésen a kezdőtizenegyből tízen nem is Marokkóban születtek, a csapatot mégis különös erő hajtja. Marokkó válogatottja továbbá nem csupán a szédítő tempóban fejlődő észak-afrikai országot, hanem a teljes muszlim világot képviseli. A rendező országgal mindig számolni kell. Persze nem Kanada és nem is Mexikó, hanem az Egyesült Államok csapatával. Az USA-nak nem is titkoltan az a célja a világbajnoksággal, hogy helyet követeljen magának, sőt megvesse a lábát a világ futballnagyhatalmai sorában. Ehhez már minden feltétel adott, nagy lökésként csupán a közös katarzis élménye hiányzik még. Az USA már nem kopogtat, nem is dörömböl, könnyen ránk rúghatja az ajtót. Még ha e mítosszal a világ szurkolóinak túlnyomó többsége nem is kíván azonosulni.