Ravatalok

Egy emberöltő távolából ma már bátran kimondhatjuk: a rendszerváltozás (vagy nevezzük bárminek) legmarkánsabb napja volt Nagy Imre újratemetése . 1989. június tizenhatodika kettős súllyal nyomja a história latját: az újrahantolt mártírok mellett a diktatúra is a ravatalra került. Ott, a budapesti Hősök terén éreztük először – talán épp az ifjú Orbán Viktor beszédénél –, hogy megroppant a diktatúra. Hallgasd csak! „Értetlenül állunk azelőtt, hogy a forradalmat és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban gyalázók ma váratlanul ráébrednek, hogy ők Nagy Imre reformpolitikájának folytatói. […] Akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat.” A lélegzetét visszafojtó óriási tömeg élőben láthatta a ravatal mellett álló „megvilágosodott” elvtársak kínos gyászábrázatát. Égtek, mint a mellettük lobogó kandeláberek… És látni kellett a gyászoló tömeg tekintetét is; kinek vér tolult az arcába, ki falfehérre sápadt. Hát hogyne, hiszen még itt volt a diktatúra, még tagja voltunk a Varsói Szerződésnek, a KGST-nek, még bent volt a százezres orosz ármádia, fegyverben állt a munkásőrség, még az MSZMP hirdette az igét. Eközben a Duna túloldalán egy VIP-kórteremben talán a bukott pártvezér – a mártírok hóhérja – is látni véli a Hősök tere roppant tömegét. A hozzá is közelítő ravatalt. Zavart értelme próbálja megfejteni, mivé lett az életműve. A Sors még megadja neki – kirója rá! – ezt a napot. Nemsokára papot hív, meggyón. Mossa kezeit.