● news.bsdnet.hu

A könyvbemutató – amelyet Rónai Egon moderált – három panelből állt: Paár Ádám a filmek demokráciaformáló szerepéről beszélt, Lakatos Júlia és Novák Zoltán a választások utáni politikai térképet elemezte, végül pedig Csizmadia Ervin és Böcskei Balázs a kötet fő állításait és azok aktuális politikai vonatkozásait járta körül. Paár Ádám, a Méltányosság Politikaelemző Központ főmunkatársa előadásában kifejtette, hogy a nyugati politikatudományban egyre nagyobb teret nyer az a kutatási irányzat, amely azt vizsgálja, milyen szerepet játszik a filmművészet a demokráciára nevelésben, az állampolgárok integrációjában és a politikai közösség formálásában. A Méltányosság honlapján ezért indítottak sorozatot az amerikai film és a demokrácia kapcsolatáról. A politológiai megközelítésű elemzések különböző korszakok és műfajok alkotásain keresztül vizsgálták, miként erősítik az amerikai filmek a demokrácia értékeit, illetve hogyan tükrözik azokat az eszméket, amelyekre az Egyesült Államok épül. A nyolcrészes sorozat egy elméleti bevezetőből és hét részletes esettanulmányból áll. Ezekben azt mutatták be, hogy a különböző filmes műfajok miként jelenítik meg és közvetítik a szolidaritás, az együttműködés, az etnikai sokszínűség, a nacionalizmus, a természethez való viszony, valamint a kapitalizmus kérdéseit. Lakatos Júlia, a Méltányosság stratégiai igazgatója és Novák Zoltán, az elemzőközpont projektigazgatója a magyar politika jelenlegi állapotát, valamint az azt alakító folyamatokat és összefüggéseket tágabb kontextusban elemezte. Lakatos Júlia szerint a jelenlegi magyarországi politikai változások nem véletlenszerű folyamatok eredményei, hanem olyan, a rendszerváltás óta megoldatlan konfliktusok következményei, amelyek újra és újra meghatározzák a magyar politikát. Úgy véli, a mai viták hátterében elsősorban a többségi és a konszenzuális demokrácia közötti feszültség, valamint a liberális demokrácia válságának kérdése áll. Felidézte, hogy 1990 után sokan a nyugati mintákat követő konszenzuális demokrácia kialakulását várták, ugyanakkor már akkor is jelen volt egy versengő politikai alternatíva. Szerinte a jelenlegi folyamatok csak akkor érthetők meg, ha ezeket a több évtizede fennálló történelmi és politikai törésvonalakat is figyelembe vesszük. Novák Zoltán szerint a 2026-os választás egyik legfontosabb tanulsága, hogy a magyar társadalom egyszerre vágyott változásra és változatlanságra. Miközben a választók leváltották a korábbi kormányt, ismét kétharmados felhatalmazást adtak egyetlen politikai oldalnak, ami azt mutatja, hogy a rendszerváltás óta visszatérő politikai mintázatok továbbra is meghatározzák a magyar közéletet. Úgy véli, a konszenzuális demokrácia eredeti modelljét a választók és a politikai elit idővel „meghekkelték”. A rendszer fokozatosan két nagy politikai tömb által meghatározott duális szerkezetté alakult, miközben az átszelő koalíciók lehetősége egyre inkább eltűnt. Később ebből domináns pártrendszer alakult ki, amelyet hosszú időn keresztül a Fidesz határozott meg. Rámutatott, hogy a mostani választás azért jelent a változás mellett változatlanságot, mert bár új politikai erő került hatalomra, a választók ismét kétharmados felhatalmazást adtak egyetlen politikai oldalnak. Ezért szerinte Magyarország még nem lépett ki teljesen a domináns pártrendszer logikájából. Az ugyanakkor egyelőre nyitott kérdés, hogy a Tisza Párt hosszabb távon is domináns politikai erővé válik-e. Lakatos Júlia szerint a magyar történelem azért termeli újra és újra ugyanazokat a politikai mintázatokat, mert a társadalom nem vonja le a korábbi időszakok tanulságait, és nem alakul ki az a befogadó politikai kultúra, amely képes lenne meghaladni ezeket a konfliktusokat. Kifejtette, hogy Magyarországon a különböző rendszerváltó törekvések valójában folyamatosan „pingpongoznak” egymással: korábban a Fidesz tűzte ki célul az általa posztszocialista berendezkedésnek nevezett MSZP-SZDSZ kormányzás leváltását, míg ma a Tisza Párt fellépésében fedezhetők fel hasonló mintázatok. Szerinte a politikai erők rendre a nemzeti egység megteremtését ígérik, ám mindig marad egy jelentős társadalmi csoport, amely úgy érzi, el van nyomva, és arra készül, hogy „visszavegye az országát” a másik oldaltól. Emiatt a magyar politika egyik végletből a másikba lendül, miközben a hosszú ideig fennálló kormányzati ciklusok idővel szükségszerűen kifáradnak, és egyre erősebb társadalmi változásigényt hívnak életre. Novák Zoltán szerint az április 12-i választások után egy erős revansvágy jelent meg a politikában, amely egyelőre nem látszik csillapodni, mivel most törnek felszínre az elmúlt 16 év során felhalmozódott indulatok és energiák. Ezzel párhuzamosan azonban meg kellene teremteni azt is, ami végig ott pislákolt és lüktetett ígéretként a kampányban: hogy mégiscsak egy ország vagyunk. Hozzátette: a kampány szimbolikus elemei közül is sok arra utalt, hogy egyfajta nemzetegyesítés ígérete jelent meg a választók előtt. Szerinte ez a két igény – a revans és az egység – egyszerre van jelen, és rendkívül nehéz lesz mindkettőnek megfelelni. Úgy véli, a részvételi demokrácia a kormányoldal számára nem lehetőség, hanem kényszer, míg a társadalom számára lehetőség. Emlékeztetett arra, hogy a részvételi demokrácia Magyarországon még nem igazán működött, és Nyugaton sem hozott átütő sikereket, ugyanakkor elképzelhetőnek tartja, hogy most ismét előtérbe kerülhet ez a modell, amely közelebb hozhatja egymáshoz a képviselőt és a képviseltet. Novák szerint Magyar Péter számára azért válhat különösen fontossá a részvételi demokrácia, mert rendkívül széles és sokszínű tábort kell egyben tartania. Emiatt folyamatosan azt kell érzékeltetnie, hogy az embereknek nem csupán négyévente van beleszólásuk a közügyekbe. Amíg ezt hitelesen közvetíti, addig nem várható komolyabb repedés a táboron belül. Ha azonban ez az érzés bármilyen okból megszűnik, akkor jelentős politikai erózióval nézhet szembe. Lakatos Júlia szerint korai lenne teljes mértékben leírni a Fideszt, hiszen egyelőre nem látszik, milyen ellenzéki szerepet fog betölteni a következő években. Hozzátette: a Mi Hazánk is aktív szereplő maradhat, még ha jelenlegi ereje nem is elegendő ahhoz, hogy érdemben befolyásolja a Tisza parlamenti döntéseit. Emellett szerinte az is kedvező lenne, ha új politikai pártok jelennének meg. Úgy véli, a Tisza egyik legnagyobb kihívása az lesz, hogy ne váljon olyanná, mint a Fidesz, amely szerinte idővel annyira túlnőtte magát, hogy bizonyos értelemben a saját ellenzékévé vált. Ezzel magyarázta azt is, hogy a Tisza miért próbálja fenntartani a mozgalmi jelleget. Lakatos egy másik lehetséges kockázatra is felhívta a figyelmet. Szerinte a Fidesszel kapcsolatban rendszeresen az illiberális demokrácia fogalma került elő, ugyanakkor a liberális demokráciának létezik egy másik torzulása is, amelyet nem demokratikus liberalizmusnak nevezett. Ez akkor jelenik meg, amikor egyes kérdésekben nem a demokratikusan megválasztott képviselők döntenek, hanem bíróságok, nem választott intézmények vagy informális szereplők. Úgy látja, hogy a nagy politikai felhatalmazás kockázata lehet az is, hogy bizonyos döntések kikerülnek az állampolgárok kezéből, például a miniszterelnöki ciklusok korlátozásával vagy egyes önkormányzati ügyekben. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy egyelőre még csak a politikai szándékok szintjén tartunk. Szerinte a nagy erőfölény jelentős veszélyeket is hordoz. Felidézte Görög Ibolya protokollszakértő egyik megállapítását, amely szerint a hatalom csak akkor használható jól, ha kellő intelligencia és önmérséklet társul hozzá. Ehhez valamiféle külső kontrollra vagy magas fokú érzelmi intelligenciára van szükség, hogy a döntéshozók ne essenek át a ló túloldalára. Lakatos Júlia hozzátette: még ha a Tiszának nem is alakul ki erős parlamenti ellenzéke, az állampolgárok elvárásai és a társadalmi nyomás önmagukban is jelentős korlátot jelenthetnek a kormány számára. A harmadik panelbeszélgetésben Csizmadia Ervin arról beszélt, hogy a Méltányosság Politikaelemző Központban azért kapcsolják össze a politikai elemzést a múlt kutatásával, mert a jelen problémáit és folyamatait így lehet igazán megérteni. Megfogalmazása szerint nem azért foglalkozik a múlttal, mert történész vagy régész lenne, hanem azért, mert a korábbi időszakok vizsgálata segít jobban megérteni a jelen folyamatait. A Külső erőtér című tanulmánykötetével kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy Magyarország egyik visszatérő problémája ma is ugyanaz, mint korábban volt: az ország nem ismeri eléggé a külföldet. Véleménye szerint számos magyar politikai és társadalmi probléma gyökere ebből fakad. Csizmadia Ervin arról beszélt, hogy Magyarország már korábban is azzal a problémával küzdött, amellyel ma is: egyfajta elszigeteltséggel. Ennek egyik oka, hogy Magyarországon a külpolitikát nem kezelik kellő súllyal. Úgy véli, nem az a legfontosabb kérdés, hogy a Fidesz-kormány mit rontott el, hanem az, hogy képes-e az ország előtérbe helyezni a külpolitika és Magyarország nemzetközi jelenlétének kérdését. Szerinte ma sincs valódi érdeklődés az iránt, hogy mi Magyarország nemzetközi helyzete, mi a külpolitika lényege, és valójában mi történik ezen a területen. Hozzátette: a rendszerváltás után a demokratikus átmenet elsősorban belpolitikai kérdéssé vált. Mivel úgy tűnt, hogy a demokrácia alapvető kérdései eldőltek, és külső ellenfél sem volt többé, a külpolitika iránti érdeklődés viszonylag gyorsan háttérbe szorult, és kikerült a magyar politikai gondolkodás középpontjából. Böcskei Balázs, az IDEA Intézet stratégiai igazgatója szerint ritkán tesszük fel azt a kérdést: a rendszerváltás utáni magyar politikai osztály valóban ismerte-e azt az entitást, amelyhez csatlakozni kívánt. Úgy véli, az Európai Unió történetét nem lehet úgy elbeszélni, mintha a nyugat-európai és a közép-kelet-európai országok érdekei teljesen egybeesnének. A felzárkózás fogalma szerinte a rendszerváltás utáni politikai nyelv egyik kulcsszava lett, ugyanakkor a kritikai jobboldali és baloldali gondolkodás már jóval Orbán Viktor előtt is felvetette, hogy az európai integráció függőségi viszonyokat is termelhet. Böcskei szerint a szuverenitásról, a globalizációról és az Európai Unióról szóló viták nem új keletűek, csupán korábban más fogalmakkal írták le őket. Úgy látja, gyakran úgy beszélünk Európáról, mintha az Európai Bizottságnak, a német kormánynak és a magyar kormánynak ugyanazok lennének az érdekei, holott ezek között valós érdekellentétek is léteznek. Véleménye szerint a magyar politikai elit számára az Európai Unió a rendszerváltás után fontos legitimációs keretet adott, ám kevés szó esett arról, hogy ez milyen gazdasági és politikai függőségekkel járhat. Úgy véli, hogy ezekről a kérdésekről ma is érdemes lenne érdemben vitatkozni. A panelbeszélgetés egy pontján Csizmadia Ervin arra is kitért, hogy az utóbbi években Orbán Viktor egyre nyíltabban beszélt arról a céljáról, hogy a Trianon utáni magyar helyzetet – ha nem is határrevízióval, de – valamilyen módon megváltoztassa. A politológus értelmezése szerint a volt miniszterelnök Magyarország vesztes pozíciójának és a kialakult nemzetközi status quónak a meghaladására törekedett. Csizmadia úgy véli, a kormányzás alakulása is ebből a célból érthető meg: Orbán Viktor külpolitikai értelemben akart valami merőben újat létrehozni, amely akár a magyar történelem addigi menetének megváltoztatására is kísérletet tehetett. Böcskei Balázs egyetértett Csizmadia Ervin megállapításával, és azt mondta: Orbán Viktor bizonyos értelemben úgy lépett fel, mintha ki akarna lépni abból a történelmi mintázatból, amely a magyar történelem egyik alapvető paradoxona. Megfogalmazása szerint Magyarország története azt mutatja – és itt a dualizmus korszakára hivatkozott –, hogy az ország akkor tudott igazán prosperálni, amikor egy nagyobb politikai-gazdasági egység részeként működött, miközben a szuverenitás kérdése folyamatos feszültségforrás maradt. Böcskei szerint a magyar politikai gondolkodás egyik visszatérő kérdése, hogy lehetséges-e egyszerre önrendelkezőnek, autonómnak és sikeresnek lenni valamiféle „felettes erő” nélkül. Úgy véli, Orbán Viktor erre a történelmi dilemmára adott választ azzal, hogy mintaformáló szerepre törekedett, és megpróbálta felülírni azt a hagyományos mintázatot, amely szerint Magyarország csak nagyobb birodalmi keretek között lehet sikeres. Ezzel szemben a másik politikai álláspont abból indul ki, hogy az ország akkor is fejlődhet, ha nem veszünk tudomást arról, hogy a Nyugatnak is vannak birodalmi érdekei. Böcskei úgy látja, hogy a Magyarország újra és újra ehhez az alapvető vitához tér vissza, ami végső soron az önrendelkezés kérdéséről szól. Csizmadia Ervin szerint az orbáni szuverenitásgondolat túl lett futtatva, mert a magyar jobboldal nem tudta úgy értelmezni és képviselni, hogy abba a másik politikai oldal is beletartozónak érezhesse magát. Az elmúlt harminchat évben kevés erőfeszítés történt annak feltárására, hogy miként lehetne külpolitikai és nemzeti kérdésekben olyan közös minimumokat kialakítani, amelyek a politikai táborokon átívelően elfogadhatók. A politológus úgy véli: a nemzeti szuverenitás kérdését úgy kellene megközelíteni, hogy a baloldali vagy liberális gondolkodású emberek se érezzék úgy, hogy a jobboldal ki akarja zárni őket a nemzetből. Hangsúlyozta: magától értetődőnek kellene lennie, hogy a nemzeti hovatartozás minden magyar állampolgárra egyformán vonatkozik. Úgy látja, érdemes lenne megvizsgálni, miként torzult el ez a kérdés az elmúlt másfél évtizedben, miközben azt is elismerte, hogy a jobboldalnak is megvannak a maga sérelmei a balliberális oldallal szemben. Csizmadia szerint éppen ezért a szuverenitás kérdéséhez úgy kellene hozzányúlni, hogy az ne termelje újra a magyar történelem hosszú ideje fennálló megosztottságait. Hogy erre a Tisza-korszak mennyire lesz alkalmas, azt egyelőre nyitott kérdésnek tartja. Megjegyezte ugyanakkor, hogy a folyamat jelenleg nem a megbékélés irányába mutat, bár két hónap után még korai lenne végleges következtetéseket levonni. Böcskei Balázs szerint a mögöttünk hagyott tizenhat év a magyar politika és eszmetörténet fontos időszaka lehetett volna, ha a kormányzó jobboldal nem abszolutizálja a szuverenitás kérdését. Kiemelte, hogy a szuverenitás, az identitáspolitika vagy a gazdasági szuverenitás témái ma is élő és komoly viták tárgyát képezik Nyugat-Európában, és Orbán Viktor ezekhez a vitákhoz láthatóan nagy ambícióval kapcsolódott. Hozzátette ugyanakkor, hogy nem Orbán válaszainak helyességéről beszél, hanem arról, hogy az általa napirendre emelt kérdések valós és létező nyugati viták részei. Böcskei szerint egy politikus veresége rendszerint az általa képviselt gondolatok vereségeként is értelmeződik, ezért fennáll a veszélye annak, hogy a szuverenitás kérdése lekerül a magyar nyilvánosság napirendjéről. Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy Magyarországnak jelenleg olyan miniszterelnöke van, aki politikai szocializációja miatt érti ezt a problematikát, és nyelvi, retorikai szinten azonosulni is tud a jobboldal által felvetett szuverenitás-kérdésekkel. Úgy látja, Magyar Péter egy posztorbáni helyzetben egyszerre érzékeli a szuverenitás fontosságát és az abból fakadó problémákat, amikor azt túlzottan abszolutizálják. Ezért szerinte akár egy új korszak kezdete is lehet, bár a „korszak” szót óvatosan használja. Megjegyezte: Magyar Péter olyan politikusnak tűnik, aki egyszerre képes nyugatkritikus és nyugati együttműködésre törekvő lenni, ami szerinte legutóbb a korai Orbán Viktorra volt jellemző. Böcskei szerint Magyarország jelenleg egyfajta társadalmi kísérlet közepén van, amelynek egyik nagy kérdése, hogy miként térnek vissza a korábbi történelmi mintázatok. A Méltányosság Politikaelemző Központ YouTube-csatornáján visszanézhető a teljes beszélgetés . A Külső erőtér című tanulmánykötetében Csizmadia Ervin a magyar politika értelmezéséhez kínál új nézőpontot, szerinte ugyanis Magyarországot nem lehet kizárólag belpolitikai mozgásokból megérteni, mert a külvilág, a „külső erőtér” folyamatosan alakította és ma is alakítja a magyar politikát. A politológus szerint 1990 után a magyar politikai gondolkodás túlságosan belpolitikai nézőpontba záródott. Ennek érthető oka volt, hogy a rendszerváltás idején úgy tűnt, a két világrendszer konfliktusának megszűnésével eltűnt az a külső erőtér is, amely addig meghatározta Magyarország mozgásterét. Mintha az lett volna az alapfeltevés, hogy ha nincs Szovjetunió, akkor nincs többé külső kényszer, ezért elég a belpolitikával foglalkozni. Ez azonban tévesnek bizonyult. Csizmadia arra hívj fel a figyelmet, hogy a külvilág nem tűnt el, hanem a 2000-es évektől újra egyre erősebben beszivárgott a magyar politikába. Ennek egyik példája Oroszország átalakulása. A 2000-es évektől, Vlagyimir Putyin hatalomra kerülésével az 1990-es évek „demokratikus” Oroszországa irányt váltott, és ez a magyar politikára is hatott. Erre már a 2002 és 2009 közötti Gyurcsány-kormányoknak is reagálniuk kellett, de a 2010 utáni Orbán-kormányok még erősebben reflektáltak erre. Tanulmánykötetének bevezetőjében Csizmadia ezt úgy fogalmazza: a történelem vége korszakot felváltotta a történelem visszatérése korszaka. A politológus ugyanakkor rámutat, hogy a külső erőteret nem lehet csupán az orosz–magyar viszonyra leszűkíteni. Sőt, a bevezetőjében kifejezetten óv attól, hogy az elmúlt másfél évtizedet egyszerűen fokozatos orosz orientációként írjuk le. A külső erőtér ennél jóval tágabb, és alapvetően továbbra is nyugati természetű. Ezért Csizmadia sokkal fontosabbnak tartja annak vizsgálatát, hogy Magyarországon milyen elképzelések és stratégiák alakultak ki Európához és a Nyugathoz való viszonyunkkal kapcsolatban. A politológus egyik állítása – amely a „mintakövetés” és a „mintaformálás” fogalmaira épül –, hogy a magyar politikatörténetben mindig jelen voltak olyan nyugatos elitek, amelyek a nyugati minták átvételét szorgalmazták. Ezeket nevezi mintakövetőknek. Mindig léteztek azonban olyan irányzatok is, amelyek nem fogadták el a mechanikus mintakövetést, és sajátos, magyar vagy alternatív nyugati utat kerestek. Ezeket nevezi mintaformálóknak. Azt is állítja, hogy a magyar politikai hagyomány nagyon erős, és a mai törésvonalak részben ugyanott húzódnak, ahol a korábbi évtizedekben és évszázadokban is. Csizmadia Ervin érvelése szerint nyitottabbnak kell lennünk a külvilág megismerésére, mert az, hogy milyen a viszonyunk a külvilághoz, nagymértékben meghatározza azt is, hogy milyenek vagyunk Magyarország határain belül. (Borítókép: Böcskei Balázs, Csizmadia Ervin és Rónai Egon 2026. június 15-én. Fotó: Szollár Zsófi / Index) Titkok, tabuk, tévhitek - öt évszázad történelme 30 lebilincselő párbeszédben. Amerika és Európa sorsfordító eseményei új megközelítésben. Kövesse az Indexet Facebookon is!