● news.bsdnet.hu

A Magyar Országos Közjegyzői Kamara elnöke által képviselt álláspont első olvasásra úgy tűnik, mintha a közjegyzői rendszer jelenlegi formája valamiféle megkérdőjelezhetetlen közérdek lenne. Valójában azonban az Indexen megjelent cikkben ( Megkezdte a kormány az egyeztetést a közjegyzői rendszer átalakításáról ) felsorolt érvek nagy része nem az állampolgárok, hanem a jelenlegi közjegyzői monopólium kényelmének védelméről szól. A közjegyzői rendszer átalakítása, a kötelezően igénybe veendő szolgáltatások körének szűkítése, a díjak érdemi korlátozása és a verseny megteremtése nem támadás a jogbiztonság ellen, hanem annak ügyfélbarát újraszervezése. Először is, önmagában az, hogy a közjegyzők szakvizsgázott, tapasztalt jogászok, még nem indokolja a zárt, mesterségesen korlátozott rendszer fenntartását. Sok más jogi és szakmai szolgáltatást is magasan képzett, felelősséggel dolgozó szakemberek végeznek anélkül, hogy az állam garantált piacot, korlátozott létszámot és kötelező ügyfélkört biztosítana számukra. A szakmai alkalmasság követelmény, nem kiváltságlevél. A jogbiztonságot nem az védi, ha kevés szereplő osztozik egy védett piacon, hanem az, ha szigorú képzési, felelősségi, biztosítási és felügyeleti szabályok mellett több szolgáltató versenyez az ügyfelek bizalmáért. A kamara azzal érvel, hogy a közjegyzők évente egymillió ügyben tehermentesítik a bíróságokat. Ez önmagában nem cáfolja az átalakítás szükségességét. Senki nem vitatja, hogy vannak olyan nemperes ügyek, amelyekben hasznos lehet közjegyzői közreműködés. A kérdés az, hogy minden jelenlegi hatáskörnek, minden kötelező igénybevételnek és minden díjnak indokolt-e változatlanul fennmaradnia. A bíróságok tehermentesítése nem jelentheti azt, hogy az állam a polgárokat egy drága, zárt, versenytől védett szolgáltatói rendszerbe tereli. A valódi megoldás az ügytípusok szétválasztása. Ami valóban jogvitás, menjen bíróságra, ami egyszerű adminisztratív ügy, kerülhessen kormányhivatalhoz vagy digitális ügyintézésbe, ami pedig speciális jogi szakértelmet kíván, maradhat közjegyzői vagy más képzett jogi szolgáltatónál. Az sem meggyőző érv, hogy a közjegyzői irodák és a kamara nem kapnak közvetlen állami forrást. A közvetlen költségvetési támogatás hiánya nem jelenti azt, hogy a rendszer piaci alapon működik. Ha az állam kötelező igénybevételt, kizárólagos hatásköröket, korlátozott számú székhelyet és rendeletileg védett díjrendszert biztosít, az gazdasági értelemben ugyanúgy államilag létrehozott előny. Ezt végső soron nem az államkincstár, hanem az ügyfél fizeti meg. A kérdés tehát nem az, kap-e pénzt a közjegyző az államtól, hanem az, hogy az ügyfeleknek van-e valódi választási lehetőségük. A kamara szerint a közjegyzői eljárások a legalkalmasabbak a viták békés és gyors rendezésére. Ez túl általános állítás. Ha egy eljárás valóban gyors, jó minőségű és ügyfélbarát, akkor a versenytől nem félni kellene, hanem abban kellene bizonyítania. Ha a közjegyzői szolgáltatás tényleg a legjobb megoldás, akkor az ügyfelek választani fogják. Ha viszont csak azért veszik igénybe, mert kötelező, mert nincs alternatíva, vagy mert a rendszer más szereplőket kizár, akkor az nem minőségi fölény, hanem jogszabályi kényszer. A díjak ügyében a MOKK egyik fő érve, hogy a közjegyzői díjakat miniszteri rendelet határozza meg, és azoktól a közjegyző nem térhet el. Ez éppen a probléma egyik lényege. A rendeleti díj nem bizonyítja, hogy a díj méltányos, arányos vagy ügyfélbarát. A rendeleti díj csak azt bizonyítja, hogy az ügyfél nem alkudhat, nem választhat olcsóbb szolgáltatót, és a szolgáltatók sem kényszerülnek árban versenyezni. A maximált díj ráadásul a gyakorlatban könnyen egységes díjszintté válhat, ha nincs valódi verseny. A díjplafon, az átláthatóbb díjképzés és a verseny ezért nem a jogbiztonságot veszélyezteti, hanem az ügyfelek kiszolgáltatottságát csökkenti. A MOKK azt is állítja, hogy a közjegyzői díj alacsonyabb, mint bizonyos bírósági illetékek. Ez félrevezető összehasonlítás. Egy peres bírósági eljárás és egy nemperes közjegyzői eljárás nem ugyanaz a szolgáltatás, nem ugyanazzal a kockázattal, munkateherrel és jogi funkcióval. Egy 50 millió forintos hagyatéki per illetékét szembeállítani egy hagyatéki eljárás közjegyzői díjával olyan, mintha almát hasonlítanánk körtéhez. Az ügyfelet nem az vigasztalja, hogy máshol még drágább lenne, hanem az érdekli, hogy az adott kötelező eljárásért arányos, ellenőrizhető és verseny által féken tartott díjat fizet-e. A hatáskörök bíróságokhoz és kormányhivatalokhoz telepítésével szemben a kamara a túlterheltségre és a jogi szakértelem hiányára hivatkozik. Ez sem döntő érv. Az átalakításnak nem kell mechanikus feladatátdobásnak lennie. Lehet differenciált rendszerben gondolkodni. A bonyolult jogi ügyek maradjanak jogi szakembereknél, az egyszerű, sablonizálható, adminisztratív ügyeket pedig modern, digitalizált, határidőhöz kötött kormányhivatali vagy elektronikus eljárásokban kell intézni. A hivatalokban dolgozók képezhetők, az eljárások standardizálhatók, a döntések jogorvoslattal védhetők. A közjegyzői monopólium nem az egyetlen lehetséges válasz az állami működés gyengeségeire. A kamara szerint az államnak jelentős többletköltséget okozna egyes feladatok átvétele. Ez csak az egyenlet egyik oldala. A másik oldalon ott vannak azok a költségek, amelyeket ma a polgárok fizetnek meg kötelező díjak, korlátozott választási lehetőség és sokszor nehézkes ügyintézés formájában. Az állam feladata nem az, hogy egy magánszereplőkből álló, zárt rendszert mindenáron megvédjen, hanem az, hogy kiszámolja: melyik ügytípusnál olcsóbb, gyorsabb és igazságosabb a közfeladat ellátása. Ha egy feladat közérdekű és tömeges, akkor nem ördögtől való, hogy azt az állam olcsóbban, átláthatóbban és digitálisan végezze. Különösen gyenge az az érv, hogy a közjegyző „személyes érdeke” a hatékony ügyintézés kulcsa, míg az állami szereplőknél ez nem adott. Ez a gondolat valójában azt mondja ki, hogy csak az működik jól, amiből közvetlen magánbevétel keletkezik. Ha ezt elfogadnánk, akkor a közigazgatás, az igazságszolgáltatás vagy bármely közszolgáltatás működésében sem bízhatnánk. A hatékony ügyintézés kulcsa nem a garantált magánhaszon, hanem az átlátható határidő, a számonkérhető felelősség, a digitalizáció, az ügyfél-visszajelzés, a jogorvoslat és a minőségi kontroll. A közjegyzői helyek számának korlátozása kapcsán a MOKK maga is elismeri, hogy jogszabály határozza meg a székhelyeket, és új hely tipikusan csak akkor nyílik meg, ha valaki meghal, nyugdíjba megy, lemond vagy áthelyezik. Ez önmagában mutatja a rendszer abszurditását. Egy modern szolgáltatási piacon az ügyfél érdeke nem függhet attól, hogy egy zárt szakmai körben mikor üresedik meg egy pozíció. Ha van megfelelően képzett, felelősségbiztosítással rendelkező, ellenőrizhető szakember, akkor miért ne léphetne piacra? Miért kellene az ügyfeleknek a szűkösség árát megfizetniük? A MOKK szerint vidéken sok iroda a fennmaradásért küzd, ezért veszélyes lenne növelni a közjegyzők számát. Ez érthető kamarai szempont, de nem ügyfélérdek. Egy szakma bevételének védelme nem lehet önálló közpolitikai cél. Ha egyes térségekben valóban szükség van közjegyzői jelenlétre, azt célzott területi szolgáltatási kötelezettséggel, digitális ügyintézéssel, mobil ügyfélfogadással vagy közszolgáltatási kompenzációval kell megoldani. Nem az a megoldás, hogy az egész országban fenntartunk egy korlátozott, drága és kényelmes rendszert arra hivatkozva, hogy néhány térségben nehezebb az üzleti modell. Az is ellentmondásos, hogy a kamara egyszerre hivatkozik a közjegyzői okiratok és hitelesítések számának jelentős csökkenésére, és közben a régi struktúra fenntartását kéri. Ha a kereslet csökken, az nem a változatlanság, hanem az alkalmazkodás mellett szól. A digitális ügyintézés, az alternatív jogi szolgáltatók, a kormányhivatali ügyintézés és az egyszerűsített eljárások korában nem lehet ugyanazt a létszám- és díjlogikát védeni, mint húsz éve. A kevesebb ügy nem indok a verseny kizárására. Ellenkezőleg, azt mutatja, hogy a rendszer túl merev, és a társadalmi igényekhez kell igazítani. A területi kötöttség védelme szintén hamis dilemma. A MOKK azt állítja, hogy ha megszűnik a kötöttség, minden iroda a gazdagabb régiókba költözik, és vidéken nem marad szolgáltatás. Ez nem szükségszerű következmény, hanem szabályozási kérdés. A verseny és az országos elérhetőség nem zárja ki egymást. Lehet szabadabb piacot teremteni ott, ahol van kereslet, miközben a kevésbé ellátott térségekben kötelező ügyfélfogadási napokkal, digitális jelenléttel, állami támogatással, rotációval vagy külön szolgáltatási pályázattal biztosítható az ellátás. Nem kell a teljes rendszert lezárni azért, mert egyes térségekben speciális ellátási garanciára van szükség. Ráadásul a fizetési meghagyásos ügyek döntő része már elektronikusan működik, és a rendszer maga osztja el az ügyeket. Ez is azt bizonyítja, hogy a földrajzi kötöttség jelentősége csökken. Ha az ügyek többsége digitálisan, automatizált elosztással kezelhető, akkor az ügyfél szempontjából egyre kevésbé indokolt, hogy a rendszer a közjegyzői székhelyek védelmét tekintse elsődlegesnek. A cél nem az, hogy az ügyeket egyenlően osszuk szét a közjegyzők között, hanem az, hogy az ügyfelek gyorsan, olcsón és méltányosan kapjanak szolgáltatást. A közjegyzői rendszer átalakítása tehát nem közjegyzőellenes, hanem ügyfélpárti reform. A jogbiztonság nem azonos a zárt piaccal. A pártatlanság nem azonos a verseny hiányával. A szakértelem nem azonos a kiváltsággal. A vidéki elérhetőség nem azonos a mesterséges létszámkorláttal. A díjszabás rendeleti jellege pedig nem bizonyítja, hogy a díj igazságos. A közjegyzői szolgáltatásoknak ugyanúgy alkalmazkodniuk kell a 21. századhoz, mint minden más közfeladathoz kapcsolódó szolgáltatásnak. Ahol valódi szakértelem kell, ott legyen szigorú szakmai kontroll. Ahol egyszerű adminisztrációról van szó, ott legyen olcsó, gyors, digitális ügyintézés. Ahol pedig több alkalmas szolgáltató is képes ugyanazt a munkát elvégezni, ott legyen verseny az árban, a határidőben, a hozzáállásban és a minőségben. A reform végső soron az állampolgárok érdekeit szolgálja: kevesebb kötelező közjegyzői eljárást, alacsonyabb és átláthatóbb díjakat, több választási lehetőséget, gyorsabb ügyintézést és kevesebb kiszolgáltatottságot. Ez az irány helyes. A szerző egyetemi docens (Budapesti Corvinus Egyetem) A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. Kövesse az Indexet Facebookon is!