● news.bsdnet.hu

A Jennifer-akció a hidegháborús korszak egyik legkülönlegesebb roncsmentő művelete volt, melynek során a Csendes-óceán több mint ötezer méteres mélységéből próbáltak meg a legnagyobb titokban a felszínre emelni egy elsüllyedt szovjet tengeralattjárót az amerikai katonai hatóságok és a CIA. A Szovjetunió a saját fejlesztésű atombombájának kísérleti felrobbantásával 1949-ben megtörte az Egyesült Államok addigi atommonopóliumát. Az amerikai atommonopólium megszűnésével a hidegháború hiszterizált légkörében mindkét szuperhatalom a fegyverkezési verseny addig még soha nem látott spiráljába taszította a világot, annak minden potenciális kockázatával együtt. Az Egyesült Államok 1954-ben bocsátotta vízre az USS Nautilust, a világtörténelem első nukleáris meghajtású támadó tengeralattjáróját. Az atomreaktor biztosította meghajtás lehetővé tette a Nautilus számára, hogy a tengeralattjáró akár hosszú hónapokon át mélyen a felszín alatt maradhasson. Az Egyesült Államok 1959-ben olyan a víz alól indítható hadászati ballisztikus atomrakétákkal szerelte fel az első nukleáris meghajtású tengeralattjáróit, amelyekkel a világtenger bármely pontjáról csapást mérhetett az ellenséges célpontokra. Így az az Egyesült Államok komoly lépéselőnybe került a Szovjetunióval folytatott fegyverkezési versenyben. A szovjet párt és katonai vezetést valósággal sokkolta az amerikai nukleáris vadász-tengeralattjárók megjelenése, ami az addigi kényes erőegyensúly felborulásával fenyegetett. Mivel a Szovjetunió a korabeli csúcstechnológiák több területén is le volt maradva az Egyesült Államoktól és a tenger alól indítható nukleáris csapás veszélyének ellensúlyozására minél előbb választ kellett találni, ez a kényszer hívta életre a Projekt 629 kódnevű új hajóosztályt. A Projekt 629-es osztályba tartozó tengeralattjárók ugyan hagyományos dízel-elektromos meghajtással rendelkeztek, de ez volt az első olyan szovjet hajóosztály - NATO kódnevén a Golf-II-es osztály - amelynek egységei már képesek voltak hadászati nukleáris csapásmérő ballisztikus rakéták víz alóli indítására. Az első ilyen támadóképességgel rendelkező szovjet búvárhajót 1958-ban állították szolgálatba, amivel a Szovjetunió helyreállította a tenger mélyén megbomlott nagyhatalmi erőegyensúlyt. A Projekt 629-es (vagy Golf-II-es) osztályhoz tartozó K-129 támadó-tengeralattjárót 1960-ban állították szolgálatba a Szovjet Csendes-óceáni Flotta 15. tengeralattjárós századának egységeként. A 94,5 méter hosszú, 8,5 méter széles és 2600 tonna vízkiszorítású K-129-esnek a kamcsatkai Rijbacsij Haditengerészeti Bázis lett az anyakikötője. Az 1960-as években a Szovjet Csendes-óceáni Flotta kötelékében összesen nyolc Golf-II osztályba tartozó és hadászati ballisztikus atomrakétákkal, illetve nukleáris torpedókkal felszerelt tengeralattjáró szolgált Rudolf A. Golsov ellentengernagy parancsnoksága alatt. Az 1962-ben kirobbant kubai rakétaválság a végletekig kiélezte a feszültséget a két katonai szuperhatalom között, és a kölcsönös fenyegetés árnyéka, továbbá az atomháború kirobbanásának rémképe az 1960-as évek egészére ráborult. A 722-es oldalszámot viselő K-129-es 1967-ben két, egyenként 70-70 napig tartó bevetésen vett részt a Csendes-óceán térségében, Vlagyimir I. Kobzar első osztályú tengerészkapitány parancsnoksága alatt. A K-129 1968. február 24-én újabb szigorúan titkos bevetésre futott ki a kamcsatkai anyakikötőjéből, ez alkalommal éles atomfegyverekkel a fedélzetén. Az ismertté vált adatok szerint a K-129-esnek március 5-én kellett volna visszaérkeznie a bevetéséről és befutnia a Ribajcsij Haditengerészeti Bázisra, ám a tengeralattjáró soha többé nem tért vissza a szovjet hatóságok által utóbb hivatalosan „gyakorlatozásnak” minősített útjáról. Csak annyi ismert, hogy a február 24-i kifutás után az első megadott időpontban Kobzar kapitány rádión pontosan bejelentkezett azt közölve a parancsnoksággal, hogy elvégezték a szokásos mélymerülési próbákat és mivel a K-129 berendezései kifogástalanul működnek, ezért a tengeralattjáró elkezdi a kapott parancs szerinti küldetését. A bevetési terv szerint a K-129-nek akkor kellett volna ismét rádión bejelentkeznie, miután keresztezte a 180. déli hosszúsági kört, de ez alkalommal a rádiókapcsolat elmaradt. Ez eleinte nem okozott különösebb aggodalmat a kamcsatkai haditengerészeti bázison, mert ehhez hasonló esetek már korábban is előfordultak műszaki, vagy más egyéb technikai okok miatt. Amikor azonban a soron következő további két előre eltervezett időpontban is néma maradt a bázis rádióvevő-készüléke és a K-129-ről nem érkezett semmilyen életjel, Golsov ellentengernagy a kötelező rádiócsendet feloldva arra utasította a bázis ügyeletes rádiótávírászát, hogy próbáljon meg közvetlen kapcsolatot létesíteni a mély hallgatásba burkolózó tengeralattjáróval, de a rádió adóvevő frekvenciája továbbra is néma maradt. és haladéktalanul elrendelte a kutató-mentő akció megkezdését. Már most fontos megjegyezni, hogy a keresést a Kamcsatka-félsziget és a Vlagyivosztok közötti területre koncentrálták, holott – mint később kiderült –, a K-129-nek ettől sokkal távolabb, a Hawaii-szigetek közelében veszett nyoma. 1968. március első napjaiban az Egyesült Államok csendes-óceáni flottájának Pearl Harbor-i parancsnokságán már napok óta szoros figyelemmel kísértek egy magányos, és a Hawaii-szigetek felé tartó tengeralattjárót. Mivel a térségben operáló amerikai tengeralattjárók helyzete pontosan ismert volt a Pearl Harbor-i parancsnokságon, ezért az ismeretlen búvárhajót feltételezett szovjet tengeralattjáróként azonosították. Az amerikaikat rendkívül aggasztotta a makacsul Hawaii felé tartó szovjet támadó-tengeralattjáró közeledése. Március 8-án az amerikai haditengerészet vízalatti akusztikus figyelőrendszere, a SOSUS hidrofonjai egy erős detonáció lökéshullámait detektálták, amelyek a hawaii Ohau szigetéhez képest északnyugati irányból érkeztek. Ezzel egy időben a detonációt egy, a térségben dolgozó amerikai oceanográfiai kutatóhajó műszerei is érzékelték. A SOSUS adatai alapján először nem tudták pontosan lokalizálni a detonáció helyét, de az adatokat kiértékelő amerikai haditengerészeti tisztek a robbanás ereje alapján biztosak voltak abban, hogy azt senki sem élhette túl a tengeralattjáró személyzetéből. Amikor megkapták az oceanográfiai kutatóhajón mért adatokat, ezeket a SOSUS adataival összevetve már pontosítani tudták a detonáció koordinátáit. Sok-sok ezer kilométerrel északabbra, a szovjet haditengerészet kutató és mentőegységeit már korántsem kísérte ilyen szerencse egyszerűen azért, mert rossz helyen keresték az eltűnt K-129-est. Az ügy egyik nagy megoldatlan rejtélye, hogy Vlagyimir Kobzar kapitány vajon miért fordította délnek, Hawaii irányába a tengeralattjáróját, amikor a hadműveleti terv pontosan meghatározta a K-129 bevetési területét és az útvonalát is. A szovjet flottaparancsnokság mivel nem járt a keresés eredménnyel, egy idő után beszüntette a K-129 utáni kutatást. Az amerikai katonai hatóságokat azonban felvillanyozta annak lehetősége, hogy az elsüllyedt szovjet tengeralattjáró kiemelésével olyan katonai információkhoz, így többek között a legújabb generációs víz alól indítható ballisztikus atomrakétákhoz, technikai felszerelésekhez, kódkönyvekhez és más egyéb értékes információkhoz juthatnak hozzá, amit felhasználhatnak a Szovjetunióval folytatott fegyverkezési versenyben. Az elsüllyedt szovjet tengeralattjáró megszerzésével kapcsolatban azonban komoly technika nehézségekkel és súlyos politika következményekkel is számolni kellett. Noha a K-129 a Hawaii-szigetek közelében, Oahutól mintegy 1200 kilométerre süllyedt a mélybe, ám de nemzetközi vizeken, ahol jog szerint továbbra is a Szovjetunió tulajdonának kellett tekinteni. Másrészt, a K-129 hullámsírja óceáni mélységekben, több mint ötezer méter mélyen feküdt. Az amerikaiaknak joggal kellett attól tartaniuk, hogy ha a szovjetek megneszelik a joghatóságuk alá tartozó és nukleáris rakétákkal felszerelt tengeralattjárójuk elorzását, annak a hidegháború feszült légkörében akár kiszámíthatatlan következményei is lehetnek. A csábítás ugyanakkor túl nagy volt ahhoz, hogy vállalják e kockázatokat. A K-129 titkos kiemelését az elnök, Richard Nixon is teljes mellszélességgel támogatta, és nemzetbiztonsági főtanácsadója, Henry Kissinger határozott unszolására zöld utat adott a szupertitkos akció megszervezésének. A Jennifer-projekt kódnevet kapott titkos műveletet a CIA akkor főigazgatója, Richard Helms követelésére az elnök elvette a haditengerészettől, és annak lebonyolítását a Központi Hírszerző Ügynökség hatáskörébe utalta. A CIA csak az akció megszervezése során szembesült a hidegháború történetében az egyik legköltségesebb műveletnek bizonyult Jennifer-projekt kivitelezési nehézségeivel. A CIA technikai szakértői és mérnökei ugyanis nem találtak egyetlen olyan épkézláb és kivitelezhető megoldást sem, ami lehetővé tette volna a közel 100 méter hosszú hajótest kiemelését az 5200 méter mély hullámsírból. Richard Helms ezért az amerikai repüléstörténet egyik leghíresebb különc-zsenijéhez, a milliárdos-feltaláló Howard Hughes-hez fordult segítségért. Hughes a CIA-val megkötött szigorúan titkos megállapodás alapján fogott hozzá a minden szempontból különleges művelet megtervezéséhez és kivitelezéséhez. A CIA 1972-ben hagyta jóvá a rendkívül költséges tervet, Külső szemlélő számára láthatatlan maradt az „óceáni aljzat tudományos célú kutatására” épített Glomar Challenger féltve őrzött titka, a szétnyitható feneke, ami a Monopool-nak elnevezett hatalmas, vízvonal alatti rakodótérbe torkollott, amit úgy terveztek meg, hogy képes legyen rejtve befogadni a K-129 roncsát. Magát a kiemelést a hajóra felszerelt 100 méter hosszú és 30 méter széles Clementine fedőnevű szerkezetnek kellett végrehajtania, ami nyolc hatalmas és a felszínről irányított hidraulikus karom segítségével tudta megragadni a mélybe süllyedt tengeralattjáró törzsét. hogy kiemelje a K-129 roncsát. Időközben azonban a szovjet hírszerzés is szimatot fogott, hogy valami készül a K-129 roncsa körül, ezért a szovjetek felszíni hajóegységek és műholdak bevetésével árgus szemekkel figyelték a hullámsír körzetét. mert az amerikaiaknak egy szovjet kommandós akció lehetőségével, vagy akár a Glomar Challanger elsüllyesztésével is számolniuk kellett, aminek beláthatatlan nemzetközi következményei lettek volna. A helyzetet még tovább bonyolította, hogy a The New York Times egyik szemfüles oknyomozó újságírója is szimatot fogott, és éppen arra készült, hogy a nyilvánosság elé tárja a titkos akcióról megszerzett adatokat. Ezt csak az újságíró és a főszerkesztő súlyos következményeket kilátásba helyező megfenyegetésével tudták megakadályozni az erre bevetett CIA-ügynökök. A kényes művelet végrehajtására a roncs helyzetének pontos meghatározása után 1974. augusztus 12-én került sor. A mélybe eresztett fogókaroknak sikerült is megragadniuk az elsüllyedt tengeralattjáró törzsét, de amikor a több mint öt kilométer mély aljazattól számítva már sikerült 1500 méterre felemelni a szovjet tengeralattjárót, bekövetkezett a baj. A hidraulikus fogószerkezet egyik karma hirtelen eltört, ezzel egyidejűleg a K-129 törzse összeroppant, kettétört, és az orrszekció mintegy 12 méter hosszú darabját leszámítva visszasüllyedt a mélybe. Noha az amerikai kormány igyekezett eltitkolni a kudarcos projektet, egy másik nagy napilap, a Los Angeles Times oknyomozó újságírói ugyancsak szimatot fogtak, és őket már nem sikerült elhallgattatnia a CIA-nak. A nyilvánosságra hozott adatok, és az ezek nyomán közzétett hivatalos nyilatkozatok, illetve cáfolatok ellenére mind a mai napig nem lehet tudni, hogy egész pontosan mi állhatott a K-129 ügyének a hátterében. A K-129 dossziéja jelenleg is államtitoknak minősül. A titokzatos ügyről kiszivárgott egész vagy félinformációk után már sem az amerikai, sem pedig a szovjet hatóságok számára nem volt célszerű mély hallgatásba burkolózni. A szovjetek szerint a „békés célú” K-129 egy amerikai Skate osztályú amerikai búvárhajóval, valószínűsíthetően az USS Swordfish támadó-atomtengeralattjáróval ütközött gyakorlatozás közben. Arról azonban már diszkréten hallgattak a szovjetek, hogy mit keresett a K-129 tengeralattjáró éles atomfegyverekkel a fedélzetén a Hawaii körüli vizeken. Az amerikai hatóságok ennél már valamivel beszédesebbnek bizonyultak. A amerikai álláspont szerint hidrogénszivárgás, és az annak nyomán bekövetkezett robbanás végzett a szovjet tengeralattjáróval. A megválaszolatlan kérdések azonban ennek ellenére még ma is nyitva vannak. Ami ismert, hogy a K-129 83 fős állományban lévő személyzetén kívül további tíz, máig ismeretlen kilétű személy szállt fel a végzetes bevetésre történt kifutás napján a tengeralattjáró fedélzetére. Azt nem tudni, hogy ők kik voltak, és kinek a (felsőbb) parancsára, illetve milyen célból hajóztak be a tengeralattjáróra. A másik kérdés a kapott iránytól való eltérés, ami akkora, több ezer kilométeres eltérést jelent, amit nem lehet navigációs hibának tekinteni. Tehát csak az a következtetés marad, hogya K-129 egy olyan titkos és egészen maga szintű parancsot teljesített, amibe még a Szovjet Csendes-óceáni Flotta parancsnokai sem lettek beavatva. Erre vezethető vissza az is, hogy a K-129-et az eltűnése után a Kamcsatka-félsziget térségében keresték, holott a tengeralattjáró ettől több ezer kilométerre délre hajózva tűnt el. A másik talány, hogy miért volt nyitva két rakétavető siló, amit az USS Halibut atom-tengeralattjáró mélytengeri robotkamera felvételei bizonyítanak, és ami arra utal, hogy a K-129 éppen két nukleáris rakéta kilövésére készült. Amikor a tengeralattjáró felrobbant, csak 329 km-es távolságra volt a legközelebbi, az észak-hawaii szigetcsoporthoz tartozó amerikai haditengerészeti bázistól. Kenneth Swell a csaknem fél évszázaddal a tragédia után kiadott és igen nagy vihart kiváltó „Red Star Rouge” (A gazember vörös csillag) oknyomozó művében arra a következtetésre jutott, hogy a KGB akkor főnöke, az ultraortodox Jurij Andropov által megszerveztt cinikus és a világot végveszélybe döntő akció lett volna a K-129 titkos művelete, amivel atomháborút akartak kiprovokálni olyan látszatot keltve, mintha kínai tengeralattjáró lőtt volna ki atomtöltetet egy hawaii katonai bázisra. (Swell korábban maga is haditengerészeti tisztként szolgált egy amerikai vadász atomtengeralattjárón, az USS Parche-n.) Kenneth Swell szerint a fedélzeten lévő KGB-ügynökök fegyverrel kényszeríthették Kobzar kapitányt az atomrakéták silójának kinyitására. Swell feltételezése szerint a kapitány csak két siló fedelét nyitatta ki, a harmadikat szándékosan zárva tartotta, hogy az ezáltal képződő hidrogénnel felrobbantsa a K-129-et, önmagukat is elpusztítva abból a célból, hogy megmentsék a világot. Hogy így történhetett-e vagy sem, valószínűleg már sohasem fogjuk megtudni. A K-129 a Csendes-óceán öt kilométeres mélységében tovább őrzi ezeket a sötét titkokat. A Jennifer-akció: