● news.bsdnet.hu

2026-ban már nem az átmeneti gyenge növekedés a magyar gazdaság legnagyobb problémája, hanem hogy a korábbi növekedési modell tartalékai kimerültek. Három elismert közgazdász, Halmai Péter akadémikus, egyetemi tanár, az MTA IX. Osztályának elnöke, az MKT Gazdaságpolitikai és Gazdaságelméleti Szakosztályának elnöke; Surányi György, az MNB volt elnöke; valamint László Csaba, a Budapesti Corvinus Egyetem címzetes egyetemi tanára, volt pénzügyminiszter három különböző irányból jutott ugyanahhoz a következtetéshez: termelékenységi fordulat, hiteles monetáris politika és átlátható költségvetés nélkül nincs érdemi felzárkózás. Halmai Péter arról beszélt, hogy Magyarország nem egyszerűen rossz konjunkturális periódusban van, hanem olyan növekedési pálya végére ért, amely hosszú ideig külső forrásokra, olcsó munkaerőre, foglalkoztatásbővítésre és extenzív erőforrás-felhasználásra épült. A magyar gazdaság a rendszerváltás, majd az EU-csatlakozás után kivételes történelmi lehetőséget kapott a felzárkózásra, de a felzárkózás üteme és minősége elmaradt attól, amit a régió több más országa elért – fogalmazott. Halmai értelmezésében a 2010-es évek második felének növekedése részben valós teljesítmény volt, de nem bizonyult fenntartható szerkezeti fordulatnak. A 2017–2019 közötti gyorsulást kedvező külső környezet, uniós források, a foglalkoztatás bővülése és a beruházási aktivitás húzta, miközben a termelékenységi alapok gyengék maradtak. A 2020 utáni időszak – a pandémia, az energiaválság, a geopolitikai sokkok és az inflációs hullám – ezért nem pusztán megtörte a növekedést, hanem felszínre hozta a modell belső gyengeségeit. A kulcskérdés a teljes tényezőtermelékenység gyenge dinamikája. A magyar gazdaság sokáig munkaerő-bevonással és beruházási volumenekkel tudott bővülni, de ezek a tartalékok elfogytak. A munkaerőpiacon demográfiai korlátok jelentek meg, a beruházások volumene jelentősen csökkent, az innovációs teljesítmény pedig nem tudta átvenni a növekedés motorjának szerepét. „A magyar növekedési modell kifulladásának fő tényezője a teljes tényezőtermelékenység elégtelen dinamikája. Ennek oka az innováció, a tudástőke-felhalmozás és az üzleti környezet gyenge minősége. A tartós állami beavatkozások eltorzították az erőforrás-allokációt, mérsékelték a versenyt, és járadékszerző magatartáshoz vezettek” – summázta Halmai Péter. A professzor külön hangsúlyozta, hogy Magyarországon a munkatermelékenység az egyik legalacsonyabb az EU-ban, és nagyjából másfél évtizeddel ezelőtti szinten mozog. A jövedelmi szint emelkedését inkább a foglalkoztatás bővülése, mintsem az egy főre jutó hatékonyság javulása táplálta. Ez azonban tartós felzárkózásra nem elég: ha a gazdaság nem tud több értéket előállítani ugyanannyi vagy kevesebb munkával, akkor a béremelkedés, a fogyasztás és a költségvetési stabilitás is előbb-utóbb falba ütközik. Surányi György arról beszélt, hogy a magyar gazdaságpolitika túl sokszor hitt abban, hogy egyetlen alrendszer – a monetáris politika – képes pótolni a hiányzó szerkezeti reformokat. Az Magyar Nemzeti Bank (MNB) korábbi elnöke szerint a 2001 és 2025 között két szélsőség váltotta egymást. Az első időszakban a jegybanki gondolkodást az a felfogás uralta, hogy a monetáris politika kizárólagos feladata az árstabilitás minden áron való biztosítása. A másodikban ezzel szemben az a meggyőződés erősödött fel, hogy a jegybank unortodox eszközökkel önmagában is képes növekedést teremteni – utóbbi volt a Matolcsy György fémjelezte korszak. Surányi György szerint mindkét megközelítés illúzió. A jegybank fontos szereplő, de nem mindenható. Az inflációt sem képes egyedül legyőzni, ha a fiskális politika, a jövedelempolitika és a külső környezet ellentétes irányba húz. Növekedést pedig végképp nem tud tartósan előállítani, ha annak fundamentális feltételei – termelékenység, beruházás, tudástőke, verseny, intézményi bizalom – hiányoznak. Magyarországon 2021-től a legmagasabb infláció párosult a legalacsonyabb növekedéssel. A monetáris és a fiskális politika hosszú időn keresztül prociklikusan működött: akkor élénkített, amikor nem kellett volna, és akkor szigorított, amikor már késő volt – mondta. „A monetáris politika lehetőségei jóval korlátozottabbak annál, mint amit az elmúlt évtizedek magyar gyakorlata sugallt. A monetáris politika rengeteg kárt tud okozni, és viszonylag nagyon kevés hasznot tud. A legtöbb haszon az, ha észrevétlen marad. Ha egy jegybank azt hiszi, hogy egyedül meg tudja csinálni, akkor az súlyos tévedés. A legtöbb haszon sokszor éppen abból származik, ha a monetáris politika kiszámítható, mértéktartó, és nem próbálja átvenni a gazdaságpolitika egészének szerepét” – mondta Surányi gondolatmenetének lényege szerint. Az MNB volt elnöke különösen élesen bírálta azt a gondolkodást, amely a jegybanki mérleget fejlesztéspolitikai vagy befektetési eszközként kezeli. A jegybank nem szerencsejáték Zrt., nem feladata spekulatív befektetésekkel hozamot keresni, és az aranytartalék sem alkalmas arra, hogy rendszerszintű gazdasági biztonság illúzióját keltse. Az arany nem kamatozik, tárolása költséges, ára volatilis, és a magyar aranytartalék még teljes értékesítés esetén is csak néhány heti import fedezetére lenne elegendő – hangsúlyozta. Az eurózónához való csatlakozással kapcsolatban elmondta, korábban nem tartotta szükségesnek az euró gyorsított bevezetését, szakmai fenntartásai részben ma is megvannak. Ugyanakkor álláspontja megváltozott: ma már úgy látja, Magyarországnak célszerű lenne belépnie a monetáris unióba. „Nem azért, mert az euró önmagában megoldaná a magyar gazdaság gondjait, hanem mert külső fegyelmező keretet adhatna, és politikai értelemben is erősítené az ország uniós beágyazottságát” – idézte fel Orbán Viktor egy korábbi kijelentését, miszerint a volt miniszterelnök azért nem támogatta az eurózónához csatlakozást, mert azzal végleg elveszik az unióból kilépés – még csak gondolati – lehetősége is. „A termelékenység növekedési üteme a kétezres évek eleje óta folyamatosan feleződött. Ezért van az, hogy a magyar gazdaság növekedési potenciálja ma valahol egy százalék körül lehet, vagy talán még ott sem” – erősítette meg Surányi György a Halmai Péter által elmondottakat. Hozzátette: ha a növekedési potenciál gyenge, akkor a monetáris politika legfeljebb időt tud nyerni, de nem tudja helyettesíteni a termelékenységi fordulatot. Az MNB korábbi növekedési hitelprogramjai szerinte csak addig voltak indokolhatók, amíg valóban hitelszűke volt. Később viszont már nem növekedési problémát oldottak meg, hanem torzították az erőforrások elosztását, „a kedvezményes hitelek pedig nagyrészt NER-közeli szereplőknél, vállalkozóknak landoltak” – mondta. László Csaba a fiskális politika felől szemléltette ugyanennek a válságnak a harmadik oldalát. A volt pénzügyminiszter szerint a magyar költségvetési politika az elmúlt években hitelességi válságba került. Ennek egyik leglátványosabb jele a „koraszülött” költségvetések gyakorlata: a büdzsét sokszor már nyáron elfogadták, majd mire hatályba lépett volna, a makropálya és a hiánycél is elavult. A költségvetés így nem iránytűként működött, hanem folyamatosan javított politikai dokumentumként. Az adatok ezt brutálisan visszaigazolják. Ugyanez a hiánypályánál is látszik: a 2026-ra tervezett mínusz 3,7 százalékos GDP-arányos államháztartási egyenleg helyett a várható hiány a rendelkezésre álló adatokból kiindulva akár mínusz 7 százalék is lehet. „A költségvetési törvénynek akkor van értelme, ha iránymutatást ad. Ha év közben negyven-ötvenszer módosítják, ha a makroszámok már elfogadáskor irreálisak, és ha a részletek nem átláthatók, akkor a költségvetés elveszíti fegyelmező erejét. Vissza kell térni ahhoz, hogy a büdzsé ősszel készüljön, komolyan vehető adatok alapján, és a végrehajtás ne folyamatos rögtönzés legyen” – érvelt László Csaba. A volt pénzügyminiszter szerint nem elég a hiányt nézni. A magyar államháztartásban jelentős feltételes kötelezettségek, garanciák, nagyberuházási kockázatok és állami vállalati kitettségek halmozódtak fel. Paks II., a Budapest–Belgrád vasút, nagy koncessziós szerződések (kaszinó, autópálya, hulladékgazdálkodás), állami tulajdonszerzések és vállalati garanciák mind olyan tételek, amelyek később az adófizetők számláján jelenhetnek meg. Ezért szerinte egy kormányváltás vagy gazdaságpolitikai fordulat első feladata nem a nagy ígéretek bejelentése, hanem a „kasszacsinálás”: annak feltárása, hogy pontosan milyen szerződések, kötelezettségek és kockázatok terhelik az államot. László Csaba szerint a költségvetési politikának egyszerre kellene csökkentenie az államadósságot, visszaállítania az átláthatóságot, javítania az állami szolgáltatások minőségét, és felkészülnie az eurózóna-csatlakozásra. Ez azonban csak szigorú prioritásokkal lehetséges. László Csaba szerint a magyar gazdaság egyik mélyebb problémája nem pusztán a költségvetési egyensúly megbomlása vagy a hitelességi válság, hanem az a szemlélet is, amely az elmúlt években egyre több területen a központosított állami megoldásokat részesítette előnyben a verseny helyett. Az egykori pénzügyminiszter úgy vélte, hogy a gazdaságpolitika számos esetben abból a feltételezésből indult ki, hogy a nagyobb állami kontroll automatikusan nagyobb hatékonyságot eredményez. A tapasztalatok azonban – ahogy a szocializmusban is láttuk – ennek éppen az ellenkezőjét mutatták. Különösen a közszolgáltatások, a közbeszerzések és az állami beruházások területén figyelhető meg, hogy a verseny korlátozása hosszú távon rontotta a rendszer teljesítményét, miközben a költségek sem feltétlenül csökkentek. „A központosítás sok esetben nem a hatékonyságot növelte, hanem a versenyt szorította vissza. A verseny hiánya nemcsak a gazdaság egészében, hanem a költségvetési szférában is folyamatos problémát okozott” – mondta. László Csaba szerint a probléma túlmutat a gazdasági racionalitás kérdésén. A verseny visszaszorulása ugyanis nemcsak a hatékonyságot gyengíti, hanem az intézményi működés minőségét is rombolja. „Sok esetben nehéz volt elhessegetni azt a benyomást, hogy a központosított állami megoldások mögött nem kizárólag szakmai vagy gazdasági megfontolások álltak. A piaci szereplők kiszorulása, a verseny korlátozása és az állami döntések koncentrációja olyan környezetet teremtett, amelyben a korrupciós kockázatok is megnőttek.” A következő évek egyik legfontosabb feladata éppen ezért az lehet, hogy a gazdaságpolitika visszatérjen azokhoz az intézményi és piaci keretekhez, amelyek a verseny erősítésén, az átláthatóságon és a kiszámítható szabályozási környezeten alapulnak. Tartós felzárkózás és magasabb növekedési potenciál csak olyan gazdaságban érhető el, ahol az állam nem helyettesíti, hanem ösztönzi a versenyt – mondta. A szakértők rámutattak: a közös nevező a bizalom . Bizalom nélkül nincs beruházás, nincs innováció, nincs kiszámítható árfolyam- és kamatkörnyezet, nincs fegyelmezett költségvetés, és nincs társadalmi türelem a reformokhoz. A magyar gazdaság 2026-ban ezért nem egyszerűen gyorsabb növekedést keres, hanem új működési logikát. Az üzenet egyértelmű: a felzárkózás következő szakasza nem vásárolható meg sem olcsó hitelből, sem állami beruházási hullámból, sem egyszeri fogyasztásélénkítésből. Ahhoz termelékenyebb gazdaság, fegyelmezettebb állam, hitelesebb jegybank és átláthatóbb költségvetés kell. Magyarország előtt tehát nem pusztán növekedési, hanem kormányzási feladat áll. A kérdés már nem az, hogy visszatérhet-e a 2010-es évek végének tempója. Hanem az, hogy képes-e az ország olyan intézményi, gazdaságpolitikai és termelékenységi fordulatot végrehajtani, amely mellett a növekedés nem egyszeri fellángolás, hanem tartós felzárkózási pálya lesz. (Borítókép: Orbán Viktor 2026. április 10-én. Fotó: Tövissi Bence / Index) Kövesse az Indexet Facebookon is!