● news.bsdnet.hu

Mártha Bence: A probléma ott kezdődik, hogy ez nem egyetlen válság, hanem rengeteg egymásra épülő válság egyszerre, amit most látunk: gazdasági, vezetői, szakmai és utánpótlásbeli problémák rakódtak egymásra. Én mindig azt mondom, hogy a fordulópont valójában a 2008-as gazdasági válság volt, az roppantotta meg igazán az olasz futball hátterét. Addig az olasz klubok mögött elképesztő gazdasági erő állt, ráadásul többnyire olasz tulajdonosi körökkel. Berlusconi Milanja, a Moratti-féle Inter, az Agnelli-család Juventusa – ezek mögött óriási ipar- és médiabirodalmak álltak. A válság után elkezdett szétesni ez a rendszer. A Serie A elvesztette a gazdasági súlyát, és ez rögtön meglátszott a játékospiacon is. A legjobb játékosok már nem Olaszországba akartak jönni, hanem inkább Angliába vagy Spanyolországba. Közben pont ekkor robbant be a Guardiola-féle Barcelona, majd a Zidane-féle Real Madrid, és közben a Premier League is teljesen elszállt pénzügyileg. Az olasz futball vezetése erre nem stratégiai válaszokat adott, hanem tüneti kezeléseket: nem reformálták meg a rendszert, nem modernizálták a stadionokat, nem építettek új utánpótlásmodellt, hanem próbálták túlélni egyik évről a másikra. És ez vezetett oda, hogy ma az egész olasz futball egyszerre néz ki múltba révedőnek és szétesőnek. Abszolút. Ez nem egyszerűen egy infrastruktúra-probléma, hanem az egész olasz futball egyik legnagyobb betegsége. Az olasz stadionok jelentős része elavult, sok helyen még mindig futópálya van a pálya körül, lepukkant az egész környezet, és egyszerűen nem tud olyan meccsnapi élményt adni, mint Angliában vagy Németországban. Ez nemcsak hangulatkérdés, ez brutális pénzkiesés is. A Premier League-ben a klubok bevételeinek nagyon jelentős része meccsnapi bevétel, Olaszországban ez alig létezik. A Juventus ezt felismerte, ezért épített stadiont már 2011-ben. Az Atalanta is megoldotta Bergamóban, Udinében is sikerült. De Rómában , Milánóban vagy Nápolyban évek óta képtelenek dűlőre jutni az önkormányzatokkal. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy milyen képet mutat kívülről a Serie A. Üres székek, rossz közvetítések, állandó botrányok, bundák, sikamlós pénzügyek. Ha üzletember vagy, minek raknál ide pénzt, amikor ugyanennyi befektetéssel Premier League-klubot is vehetsz, vagy olyan angol klubot az alacsonyabb osztályban, ami a pénzednek köszönhetően akár egy-két év alatt elindulhat felfelé? Az Eb-győzelem valójában inkább kivétel volt, mint szabály. Az a csapat emocionálisan elképesztően erős volt: Manciniék valami olyat raktak össze mentálisan, ami végigvitte őket azon a tornán. De ha megnézed az egyéni minőséget, már ott is látszottak a problémák. Őszintén: hány világklasszisa van ma az olasz futballnak? Donnarumma igen. Bastoni talán igen. Barella félig-meddig. És körülbelül itt vége is van a történetnek. Ez a legnagyobb probléma: egyszerűen nem elég jók az olasz játékosok. És ezt a problémát az olasz futball vezetése még tovább súlyosbította azzal, hogy olyan szabályokat hozott, amelyek megkönnyítették a külföldiek szerződtetését. Olcsóbb lett kész légiósokat venni, mint saját játékost kinevelni. Ennek az lett az eredménye, hogy bizonyos posztokon gyakorlatilag eltűntek az olasz játékosok. Bal oldali nyolcas pozícióban például Verratti óta nem nagyon tudsz mondani komoly olasz játékost, mert mindenhol külföldiek játszanak. Szerintem ez teljes tévút. Az olasz futball akkor tudta ezt játszani, amikor olyan védői és kapusai voltak, akik erre alkalmassá tették. Maldini, Nesta, Cannavaro, Chiellini, Bonucci és maga Buffon is – ezek világklasszisok voltak. Most kik vannak? Ezek a játékosok egyszerűen nem elég jók ehhez. Ráadásul a modern futball is teljesen más irányba ment el. Nem lehet ma már kizárólag arra építeni, hogy majd nem kapsz gólt. És ez szerintem az egyik legnagyobb probléma az olasz futball gondolkodásában: sokan még mindig a régi sikerekből próbálnak kiindulni, miközben a futball teljesen megváltozott. Bárkinek járhat ingyen 8-11 millió forint, ha nyugdíjba megy: egyszerű igényelni! A magyarok körében évről-évre nagyobb népszerűségnek örvendenek a nyugdíjmegtakarítási lehetőségek , ezen belül is különösen a nyugdíjbiztosítás . Mivel évtizedekre előre tekintve az állami nyugdíj értékére, de még biztosítottságra sincsen garancia, úgy tűnik ez időskori megélhetésük biztosításának egy tudatos módja. De mennyi pénzhez is juthatunk egy nyugdíjbiztosítással 65 éves korunkban és hogyan védhetjük ki egy ilyen megtakarítással pénzünk elértéktelenedését? Minderre választ kaphatsz ebben a cikkben , illetve a Pénzcentrum nyugdíj megtakarítás kalkulátorában is. (x) Két iskola van jelenleg a leginkább szem előtt. Ott van a Conte–Allegri-féle vonal, ami továbbra is a kontrollált, hátulról építkező, pragmatikus futballban hisz. Ennek egyébként van logikája, mert az olasz klubok játékoskerete sokszor tényleg alkalmasabb erre. De közben megjelent Gasperini és az Atalanta, ami szerintem az elmúlt évek legfontosabb olasz futballprojektje. Ők megmutatták, hogy lehet intenzív, proaktív, látványos futballt játszani Olaszországban is. És ami nagyon fontos: Gasperini nem jobb játékosokból dolgozott az Atalantánál, mint a többiek, hanem a fizikumból, a szervezettségből és a rendszerből csinál előnyt. Az Atalanta játékosai konkrétan gladiátorok fizikailag. És már látszik az új generáció is: Italiano, Palladino és mások. Ők már nem Allegri futballjában hisznek. Az egyik legnagyobb probléma, hogy Olaszországban nincs jövő ideje a futballnak; mindenki azonnali eredményt akar. Egy fiatal játékos beépítése viszont kockázat: hibázni fog, hullámzó lesz, idő kell neki. És ezt a legtöbb olasz klub nem akarja kivárni. Nagyon jó mondat volt Chiellinitől, hogy ha Lamine Yamal vagy Pedri olasz lenne, akkor valószínűleg most a Serie B-ben játszana kölcsönben „rutinszerzés” címszó alatt. És ez teljesen igaz. A Juventus Next Gen projektje például papíron zseniális ötlet volt. Az utánpótlásból kijövő játékosok fokozatos átvezetése a felnőtt futballba. Csak közben az történt, hogy nem olasz tehetségeket nevelnek ki, hanem külföldi fiatalokat vásárolnak oda is. Yildiz, Huijsen és a többiek nem olasz játékosok: ez megint azt mutatja, hogy rövid távon gondolkodik mindenki. A futball nem teljesen leírható logikával, egy-egy jó kupaév mindig becsúszhat. Az Inter BL-döntője például szerintem részben kifutott eredmény volt: nagyon összeállt mentálisan az a csapat, volt szerencséjük is, megvolt a rutinjuk. De ha hosszú távon nézed, akkor az Atalanta az egyetlen igazán jól működő olasz projekt jelenleg. Nem az Inter, nem a Juventus, és nem a Milan. Az Atalantánál van világos koncepció, világos felelősségi rendszer, hosszú távú gondolkodás. Ott mindenki tudja a dolgát, ezért működnek. Röviden: vezetői válság. Nincs világos szakmai koncepció, nincs stabilitás, és sokszor már hozzáértés sem nagyon. A Milannál például teljesen szétesett a keretépítés: Allegri futballja önmagában még működhetett volna, de ahhoz kellenének olyan támadók, akik egyéni minőségből megoldanak helyzeteket. A Milanban ez nem volt meg. A Juventusnál ugyanez: kaotikus vezetés, rossz szakmai döntések követik egymást, nincs stabil sportigazgatói háttér. És közben Spalletti ugyan próbált modernebb futballt játszatni, csak éppen a hatékonyság teljesen elveszett. Mert a kilencvenes években az olasz futball volt a világ közepe. Amikor Magyarországon elkezdett bejönni a sporttelevíziózás, akkor a Serie A volt a csúcs. Maldini, Baggio, Del Piero, Ronaldo, Batistuta, Zidane, Totti – ott játszott mindenki. Az én generációm ezért lett olaszfoci-függő - csak közben eltelt harminc év. A mostani gyerekek már nem így nőnek fel. Ők nem csapatoknak szurkolnak, hanem játékosoknak. Ha nincs világsztár a ligában, akkor nem fogják nézni. Ez a Serie A egyik legnagyobb tragédiája: a fiatal generáció számára ezek már nem nagy klubok. Egy tízéves gyereknek ma a Juventus vagy a Milan nem ugyanazt jelenti, mint nekünk jelentett húsz-harminc éve.