● news.bsdnet.hu

– Mi hívta életre a könyvet? – Szakorvosi pályám elején a Nyírő Gyula Kórház pszichiátriai szakambulanciáján kezdtem gyógyító csoportokat vinni: a legkülönbözőbb diagnózissal érkeztek hozzánk a páciensek. Volt, aki egy nappal korábban kapta meg a diagnózist a daganatról, volt, aki aznap kezdte a sugárkezelést, és persze olyan is, aki a betegségéből felgyógyulva éveken át tünetmentesen élt, mégis úgy érezte, hogy szüksége van támogatásra. Többek közt e csoportmunkák tapasztalataiból inspirálódott a könyv anyaga, vagyis olyan technikákat szerettem volna az olvasók kezébe adni, amelyek a legkülönbözőbb élethelyzetben is segítséget nyújthatnak. – Fontos mozzanat, hogy a könyv ingyenes, és bárki elolvashatja az interneten. – A segítő csoportok indulásakor is azt szerettem volna, hogy minél többen élhessenek a lehetőséggel, ám 2020-ban betört a koronavírus-járvány, így a csoportok működése leállt, majd átkerült a virtuális térbe. Hittem benne, hogy a munka online is működni fog, mert úgy gondoltam, a személyes jelenlétnél jóval fontosabb a résztvevők számára, hogy kapcsolódjanak egymáshoz. És hogy milyen kiszámíthatatlan a sors: ezzel párhuzamosan kaptam meg a diagnózisomat a rákos elváltozásról. Az én történetem azonban szerencsésen alakult, időben sikerült észrevenni a betegséget. A kezelések alatt nem dolgoztam, csak önmagamra koncentráltam, rengeteget pihentem, találtam egy új hobbit is, így sikerült maximálisan a gyógyulásra figyelnem. Ugyanakkor ott volt a dilemma, hogy vajon megtalálom-e újra azt a hangot, amivel a daganatos betegekhez tudok fordulni, tudok-e így hiteles lenni? Ebben az időszakban kezdett formálódni bennem a gondolat, hogy a tapasztalataimat valamilyen formában le kellene írnom. Így született meg végül ez a könyv, azt pedig már a legelső pillanattól eldöntöttem, hogy mindenki számára ingyenessé kell tenni. – A könyvben számos tévhitet, hiedelmet igyekszik eloszlatni a daganatos betegségekkel kapcsolatban. Ilyen például, hogy a mindennapok stresszét tartják a betegség elsőrendű okának. Meg lehet egyáltalán határozni, hogy mitől alakul ki a daganat? – Valóban, a bajok forrásaként legtöbbször a stresszt szokták emlegetni. Ez részben igaz is, mégsem a hétköznapokat jellemző idegeskedés, vagyis a mindennapi stressz okozza a problémát: az évtizedeken át jelen lévő, krónikus stressz az, ami igazán veszélyes, az állandó feszültség, amihez aztán annyira hozzászokik az ember, hogy természetesnek veszi. A betegség kiváltó okait sosem lehet azonosítani, hamis állítás, hogy kizárólag lelki okokat kell keresni, és az sem igaz, hogy a pszichés tényezők egyáltalán nem okolhatók a test megbetegedéséért. A rák valójában multikauzális: okai a genetikában, a környezeti és életmódbeli tényezőkben éppúgy kereshetők, mint a pszichés állapotban. Éppen ezért is fontos, hogy az életünk minél több területén igyekezzünk egyensúlyra törekedni, ehhez pedig hozzátartozik, hogy időnként megálljunk, és feltegyünk magunknak bizonyos kérdéseket. Például hogy vannak-e az életemben olyan lelki, gondolkodásbéli, működésbeli, érzésbéli mechanizmusok, amelyek elveszik az életenergiámat? Megterhelő kapcsolatokban élek-e? Mennyire hagyom magam kizsigerelni? Mi terhelt meg különösképpen a közelmúltban? Milyen mintázatok érvényesülnek az életvezetésemben? Sokszor azonban e kérdések csak akkor merülnek fel, amikor már megvan a baj. Mikor azonban valaki kézhez kapja a daganatos megbetegedéssel kapcsolatos diagnózisát, nem az életvezetési mechanizmusok feltárása lesz az elsődleges feladat, sokkal inkább a diagnózis és a kezelések okozta érzelmi sokkot, lelki terhet kell csökkenteni. Ha ez sikerül, az áttételesen segíti a szervezet regenerálódását. – A mentális állapot eszerint sejtszinten hat a szervezetre? – A pszicho-neuro-immunológia tudománya a gondolatoknak, érzelmeknek az idegrendszerre és az immunrendszerre gyakorolt hatásaival foglalkozik, a biokémiai szinten zajló mechanizmusokat írja le. Vagyis ha valakit érzelmi behatás ér, az a molekulák szintjén hat az ideg- és a hormonrendszerre, valamint a szervezet védelmi mechanizmusára. Ha azonban az érzelmek elsimultak, a szervezet is hatékonyabban, harmonikusabban tud működni. – Az ősöktől örökölt tudattalan mintázatoknak is lehet szerepük a hibás működésben? – Hogyne. Ha egy családban generációkon át természetes, hogy a nők kizsigereljék magukat a család érdekében, és ez az áldozati szerep a normalitás, akkor ezek a mintázatok fogják irányítani a következő generáció nőtagjainak döntéseit is. Sokszor lehetetlen felgöngyölíteni, hogy ez a magatartásbéli minta honnan ered, ám az nyilvánvaló, hogy nemzedékeken át öröklődik, és adott esetben igencsak megterhelheti a szervezetet. – Hogyan lehet megállítani a káros folyamatokat? Szükség van hozzá szakemberre? – Sokszor elég egy jó barátnő, egy tapasztalt nagynéni, aki külső szemszögből néz rá az életünkre, és tanácsot adhat. Én falun nőttem fel, és emlékszem, hogy a faluközösség megbecsült tagjai voltak a bölcs öregasszonyok – mondhatnám akár füvesasszonyoknak is őket –, és persze a lelkészek, a kántortanítók, vagyis azok az emberek, akik életbölcsességükkel, tudásukkal segítették a hozzájuk fordulókat. A modern társadalomban jócskán meglazult a közösség megtartó ereje, ez a fajta bölcsesség pedig kikopott a világunkból – a helyükre kerültek a pszichoterapeuták. – A pozitív hozzáállás segít a gyógyulásban: erről készült bármiféle vizsgálat? – Végeztek olyan kutatásokat, amelyek a rákos betegek gondolkodását vizsgálták az aktivitás-passzivitás dimenziójában, az eredmény szerint az aktív megküzdők sokkal jobb eredményeket produkáltak. Érdekesség, hogy az aktív vagy passzív megküzdés örökölhető adottság, mégis megváltoztatható, azaz a passzív attitűd elmozdítható az aktív irányba. Nagyon nem mindegy ugyanis, hogy a betegség állapotában az ember beleragad-e egy félelemmel teli, blokkolt állapotba, vagy úgy dönt, kezébe veszi az irányítást, és keres például egy olyan közösséget, ahol bátorítást kaphat. Nyilván nem ettől gyógyul meg az ember, de rengeteget segíthet a helyes hozzáállás: a közösséghez való tartozás tudata inspiráló, ami pozitív irányba mozdítja az érzelmeket, így a test is könnyebben vészeli át a sugárkezelés vagy a kemoterápia nehézségeit. Ebben az időszakban a relaxáció, a szorongáskontroll, az öngondoskodás, önszeretet, a jó értelemben vett önzés kell hogy előtérbe kerüljön. Később, a gyógyulást követően jöhet a lelki feldolgozás. Én személy szerint a tudatosításban hiszek: a tudat fényénél meglátni, megnevezni, megvizsgálni, átalakítani, áttanulni a rossz mechanizmusokat – erre képes a pszichoterápia. – Mióta létezik a pszichoonkológia mint tudományág? – A modern lélektanban Lawrence LeShan foglalkozott először a daganatos betegségekkel. Az 1950-es években könyvet írt a témáról, ezt követően egyre többek figyelme kezdett a betegség szimbolikájára, hátterére, érzelmi üzenetére irányulni. A tudományos igényű pszichoonkológia alapjait Jimmie C. Holland amerikai pszichiáter fektette le, aki egy onkológiai osztályon dolgozva kezdte vizsgálni a daganatos betegek érzelmi állapotait, reakcióit, mintázatait, működését. Hazánkban idén szeptembertől a klinikai szakpszichológusok, illetve pszichiáterek számára lesz lehetőség pszichoonkológiai vizsgát tenni – ettől kezdve pedig hivatalosan is használni lehet majd ezt a titulust. – Érdekes, hogy a tudomány területei egyre inkább specializálódnak, miközben egyre nagyobb rá az igény, hogy holisztikus szemléletben közelítsünk az emberhez. Nincs ebben ellentmondás? – Valóban, ez a modern kori gyógyászat komoly ellentmondása, aminek feloldása talán a szakemberek szorosabb együttműködésében rejlik. A daganatos beteg az onkológusától várja a válaszokat, például hogyan étkezzen, milyen vitaminokat szedjen. A szakemberek szoros együttműködése megoldhatja ezt a problémát: egy jó dietetikus, gyógytornász vagy éppen pszichológus segítsége a beteg gyógyulási esélyeit is megnövelheti. – Említette, hogy segítőcsoportban dolgozik. Vannak sikertörténeteik? – Jár hozzánk egy fiatal, emlőrákkal érintett lány, aki túl van a műtéten, túl van a kemoterápián, a sugárkezeléseken és az első féléves kontrollon, az eredményei jók. A teste épsége már helyreállt, ám a lelke még nem követte le, nagyon erősen szorong a visszaeséstől. Legutóbb azt mesélte, nagyon félt és aggódott az MR-vizsgálattól. Tudni kell róla, hogy szigorú önmagához; mára kiderítettük, ez az attitűd az életében honnan ered, most is dolgozik azon, hogy mindezt átalakítsa. Elmesélte, hogy a soron következő MR-vizsgálat alatt benn feküdt a gépben, és szinte rátört a pánik: sorra jöttek a gondolatok, hogy mi van, ha kiderül, újra baj van, és miért van az, hogy megint ilyen gyáva. És akkor eszébe jutott a csoport, megfogta a saját kezét, és azt mondta, semmi baj, szeretlek. És erre elsimult benne minden, képes volt ott feküdni és végigcsinálni a rettegett vizsgálatot, néhány hét múlva pedig megkapta a jó eredményét. Ez egy tipikus pszichoonkológiai történet: apró, látszólag jelentéktelen sikerről szól, ám éppen az ilyen apró győzelmekből épülhet fel újra az egészség, amelyben harmonikusan működhet együtt a test és a lélek. Mi éppen ezekért a győzelmekért dolgozunk.