● news.bsdnet.hu

Az MNG kamarakiállítása Iványi László munkásságával az emigráns magyar művészet a hazai közönség számára eddig talán kevéssé ismert, karakteres alkotóját mutatja be, folytatva azt a sorozatot, amely a 20. században külföldre kényszerült, emigráns magyar művészek pályáját tárja a nagyközönség elé. A tárlat az 1958 és 1975 közötti alkotói periódusra koncentrál. Iványi László 1934-ben született Budapesten, képzőművészeti és zeneművészeti tanulmányait egy ideig párhuzamosan végezte. Barcsay Jenő ösztönzésére a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tervezett továbbtanulni, ám édesapja tanácsára mégis inkább a zenét és a zongorát választotta: 1953-tól 1956-ig a Zeneakadémián Kadosa Pál tanítványa volt, 1953-ban megnyerte a Bartók Béla Zongoraversenyt.Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején részt vett a Kilián-laktanya körüli harcokban, majd kivándorolt Franciaországba: nem sokkal később az École nationale supérieur des Beaux-Arts diákja lett. Megismerkedett a Rotschild-családdal, akiknek segítségével zongoraleckéket adhatott, többek közt a francia társadalmi elithez tartozóknak. A munka mellett így élhetett a szenvedélyének: a képzőművészetnek. Szinte membránként érzékelte és reagált a korabeli művészeti élet újdonságaira, ami akkortájt az absztrakció és a figurativitás új kísérleteit, vagy éppen az op-art új tendenciáit jelentette. Festészetét az ’50-’60-as évek színes és gazdag, formai játékokkal élő francia művészete is inspirálta: Jean Fautrier, Hantai Simon, Reigl Judit, Fiedler Ferenc és Jean Dubuffet munkáit megismerve készítette korai absztrakt kísérleteit, és a hatvanas években alakította ki színes és sokoldalú, a kifejezésmódokat bátran vegyítő egyéni stílusát. Iványi rajzolt, festett, munkáit szétvagdosta és kollázsokat hozott létre. A megnyitón Petrányi Zsolt – Kolozsváry Mariannával együtt a tárlat kurátora – kiemelte, Nemes Péter műgyűjtőnek köszönhető, hogy a Nemzeti Galéria figyelmébe került Iványi munkássága. A kurátor hozzátette, ritka helyzet az, mikor egy olyan alkotó életművét kutatják, akiről kevés információ áll a szakemberek rendelkezésére. Szerinte a magyar művészettörténet ismerői számára is meglepetés ez a kiállítás, ugyanis az a fajta színesség, játékosság, ami e képekről tükröződik, szokatlan a hazai művészeti palettán. Iványi László művészetét a tárlat által vizsgálat időszakban (1958 és 1975 között) főként a papíralapú képek jellemezték: grafitot, szürke aláfestést, majd egyre több színt használt. A tárlat legkorábbi alkotásai két fekete-fehér papírmunka, az erőteljes gesztusokkal létrehozott alkotások lendületük, drámaiságuk ellenére már megidézik azt a fajta játékosságot, amely annyira jellemző Iványi későbbi munkásságára is. Későbbi alkotásain felbukkantak az emberi alakokat jelképező, a prehistorikus barlangrajzok világára emlékeztető figurák. Iványi 1963-ban elnyerte a 2. Párizsi Biennálé Musée d’Art Moderne baráti körének díját, ettől kezdve több tárlaton szerepelt munkáival. Fő műve, az 1967-ben festett, a talányos című„Nincs hálószoba Miss Doude számára”, szintén szerepelt az akkori Párizsi Biennálén. A szürreális címet viselő, közel háromméteres alkotás mozgalmas kompozíció: az előtérben különös, lebegő formák töltik be a teret, mintha valami szétrobbant volna, míg a festmény hátterében szobára emlékeztető struktúrát látunk – mintha a kép előterében lett volna egy másik kompozíció, amiből csupán puzzle-ok maradtak. Petrányi Zsolt felidézi, Iványi László 1970-ben a Pompidou Központ igazgatójától önálló kiállítási lehetőséget kért, de azt a választ kapta, hogy a múzeumi bemutatkozásra nem elég kiérlelt a művészete. A Pompidou igazgatója aztán mégiscsak látott benne fantáziát, Iványi műtermében tett látogatása után egy festményét megvásárolta a múzeum számára. 1975-ben zárult le a tárlat által összefoglalt alkotói periódus: a művész néhány év kihagyás után egy galériatulajdonos javaslatára 1980-ban nyúlt újra ecset után, ám ekkortájt azonban már inkább a figuratív művekre koncentrált.