● news.bsdnet.hu

Tegnap este egy Versailles-ben tartott vacsora közben Donald Trump aláírta az Iránnal kötött úgynevezett „egyetértési memorandumot”. Ez – a magyar sajtó egyes médiumainak állítása ellenére – még nem a békeszerződés, ez annak csak az alapjául szolgálhat és csak abban az esetben, ha betartják, de mivel ugyanakkor Maszúd Pezeskján iráni elnök is aláírta digitálisan ugyanezt, a dokumentum érvényes. (Képünk illusztráció) Ennek kevesen örülnek, azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy csakis és kizárólag a mostani teheráni rezsim vezetésének teljesen őszinte a mosolya, ezen kívül fellélegeztek még talán a jemeni houthik és a libanoni Hezbollah fegyveresei is, de a világ többi része döbbenettel vegyes felháborodást tanúsít az ügyben. Lássuk először is a HVG rövidített fordításában, mit tartalmaz az irat. Rendelkezésemre áll ugyan a teljes változat is, de ha azt fordítom le, semmi másra nem marad terjedelem, ez a verzió pedig pont a lényeget tartalmazza, sem többet, sem kevesebbet a szükségesnél. 1. Irán, az Egyesült Államok és szövetségeseik (beleértve Libanont is) „azonnali és tartós” békét hirdetnek minden fronton. 2. A szerződő felek vállalják, hogy tiszteletben tartják egymás szuverenitását és területi integritását, és nem avatkoznak be a másik ország belügyeibe. 3. Legfeljebb 60 napon belül – ami közös megegyezéssel meghosszabbítható – tárgyalásokat folytatnak a végleges megállapodás részleteinek kidolgozásáról. 4. Az USA 30 napon belül feloldja az Iránnal szemben alkalmazott tengeri blokádot, és ez idő alatt kivonja csapatait a térségből. 5. Szintén egy hónapos határidővel Irán is vállalja, hogy a Perzsa-öbölben és az Ománi-öbölben megteremti a lehetőségét annak, hogy a kereskedelmi hajóforgalom visszaálljon a konfliktus előtti szintre. Vállalta a technikai akadályok és aknák hatástalanítását is. 6. 60 napon belül az USA és regionális partnerei egy legalább 300 milliárd dolláros, átfogó gazdasági helyreállítási tervet dolgoznak ki Irán számára. 7. Az USA vállalja, hogy a végleges megállapodásban rögzített ütemterv szerint eltöröl minden Iránt sújtó szankciót, beleértve az ENSZ Biztonsági Tanácsának és a Nemzetközi Atomenergia-ügynökségnek a határozatait, valamint az összes elsődleges és másodlagos egyoldalú amerikai szankciót. 8. Irán megerősíti, hogy soha nem fog atomfegyvert előállítani. 9. A végleges megállapodásig a felek gazdasági és katonai értelemben is tartják magukat a memorandumban foglalt állapothoz. 10. A szankciók végleges eltörléséig az USA felmentést ad az iráni kőolaj és kőolajszármazékok exportjára, valamint az összes kapcsolódó banki, biztosítási és szállítási szolgáltatásra. 11. A tárgyalások előrehaladtával az USA feloldja Irán befagyasztott vagy korlátozott vagyon egészét. 12. Létrehoznak egy olyan mechanizmust, ami felügyeli a végleges megállapodás megvalósítását és a jövőbeli kötelezettségvállalások betartását. 13. Az azonnali cselekvést igénylő pontok (4, 5, 10, 11) végrehajtását a memorandum aláírásával, garanciák birtokában megkezdik a felek, míg a többi vállalásról a részletes megállapodás érdekében tárgyalnak tovább. 14. A végleges megállapodást az ENSZ Biztonsági Tanácsának kötelező erejű határozatával fogják jóváhagyni. Nem tudom megállni, hogy meg ne jegyezzem némi pesti pikírtséggel, hogy én bevettem volna ebbe a dokumentumba még egy tizenötödik pontot is, mely szerint „ mindezen megállapodások csakis és kizárólag akkor érvényesek, ha az egyezményt Mojtaba Khamenei ajatollah saját kezűleg, személyesen megjelenve írja alá”, ugyanis nagy csoda kéne ahhoz, hogy Mojtaba Khamenei bárhol is megjelenjen eleven formában, de Trump tudja, mibe ment bele. Vagy nem tudja. A teljes világsajtó azt találgatja, mi vitte rá Trumpot ennek az egyezménynek az aláírására, ami gyakorlatilag egy megnyerhető háborús helyzetet az Egyesült Államok teljes kapitulációjává változtatott. Sőt, teheráni értelmezés szerint az a bizonyos 300 milliárd dolláros „helyreállítási terv” nem egyéb, mint háborús jóvátétel vagy másként fogalmazva hadisarc. Amit már tényleg csak könyvelés kérdése akár közvetlenül is fegyverkezésre költeni. Európa nem örül, mert Trumpnak újból lesz ideje és energiája Ukrajna helyzetével foglalkozni, ami az eddigi tapasztalatok alapján azt jelenti, hogy sokat fog ártani Kijev pozícióinak. Izrael – joggal – létében érzi magát fenyegetve, az amerikai választópolgárok dühösek az elvesztett háború miatt, Moszkva hallgat, de tudja, hogy a jövőben Irán nem lesz rákényszerülve arra, hogy velük cserélgessen árukat és fegyvereket, Kína pedig ül, kifürkészhetetlen mosolya mögé rejtve bosszúságát, ugyanis a szankciók feloldásával el fogja veszíteni majdnem teljes monopolhelyzetét az iráni piacon. Az egyezmény legnagyobb vesztese természetesen az iráni lakosság (azért nem írok népet, mert alsó hangon is legalább hétféle nemzetről van szó, perzsáktól beludzsokig). Ők most elveszítették annak a reményét, hogy akár az ő mozgalmaikat támogatva, akár egyszerűen háború útján, de az Egyesült Államok és Izrael megdöntse a teheráni rezsim rémuralmát és létrehozzon a térségben valamiféle demokráciát. Hiába, Trump nem egy Lawrence of Persia... Jelenleg az iráni „rendszerváltás” úgy néz ki, hogy a teokratikus diktatúrát lecserélték katonai diktatúrára, az ajatollahokat a Forradalmi Gárdára, így a mostani vezetést még a Korán és a hádiszok sem korlátozzák abban, hogy szó szerint azt tegyék, amihez épp kedvük van. Sosem látott rémuralom követezik az egyébként sokat, sőt, túl sokat is látott Iránban. Az amerikai kritikák olyan élesek, emilyenre talán a vietnami háború óta sem volt példa. És joggal azok: én itt a mai The New York Times elemzéséből fogok idézni (megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén megtéve). Lássuk tehát, mit mond David E. Sanger, aki már az ötödik amerikai elnök hivatali ideje alatt szolgál a világlap iráni elemzőjeként. Ugyebár, k evesebb mint 15 hete történt, hogy Trump elnök – az Iránnal folytatott háború kimeneteléről szóló nagyképű kijelentéseinek csúcspontján – kijelentette: „Iránnal nem kötünk megállapodást, csak a FELTÉTEL NÉLKÜLI MEGADÁST fogadjuk el.” Amikor szerdán végre nyilvánosságra hozták a konfliktus lezárását célzó megállapodás szövegét – amelyet egy magas rangú kormányzati tisztviselő bekezdésről bekezdésre felolvasott, és minden egyes szakasz tartalmát megvédte –, az egyáltalán nem hasonlított kapitulációs dokumentumra. Ellenkezőleg, az irániak nem csak túlélték a világ legerősebb hadseregével való konfrontációt, hanem még ünnepelni is van okuk. A megállapodás azzal kezdődik, hogy Teherán újra képes lesz több milliárd dollárt keresni az olajeladásokból, ami enyhíti a nehéz gazdasági helyzetben lévő rezsimre nehezedő nyomást, miközben a tárgyalók arra készülnek, hogy megkezdjék az alkudozást egy sokkal hosszabb és kritikusabb dokumentumról: arról, amelyről Trump vasárnapi interjújában kijelentette, hogy az elkövetkező 15–20 évre leállítja Irán nukleáris programját.* *Úgy elképzelem Maszúd Pezeskján bal kezét, miközben a jobbal aláírta a memorandumot... oké, a jobb kezével szignált, de a bal mutató- és középső ujja egészen biztosan keresztben, „csuriban” volt, mint a gyerekeknek, mikor játék közben azt mondják, hogy „nem ér a nevem”. A „szándéknyilatkozat” megfogalmazása azonban arra is utal, hogy idővel Irán tárgyalhat egy olyan állandó megoldásról, amely lehetővé teszi számára a Hormuzi-szoros feletti teljes szuverenitás gyakorlását. Ez ellentmondani látszik Marco Rubio külügyminiszter néhány héttel ezelőtti nyilatkozatainak, amelyek szerint a világ által a háború előtt ismert szabad átjáráson kívül bármilyen más megoldás „elfogadhatatlan” és „szóba sem jöhet”.* *Ez azért rossz hír, mert Trump élhet a saját valóságában, a kis képzeletbeli barátai meg az aranyesős orosz leánykák között, és nyilatkozgathat ennek az állapotnak megfelelően, de Rubio egyáltalán nem szakadt el a valóságtól, pont ő szokta lerángatni az amerikai diplomáciát a földre a rózsaszín felhők közül. Ha néhány héttel ezelőtt még ennyire optimista volt, az azt jelenti, hogy volt is rá oka. Most már nincs. A megállapodás, amelyet szerda este írt alá Irán elnöke és Trump, olyan tervet vázol fel, amelynek keretében Irán megkezdheti az évek óta befagyasztott, több milliárd dollár értékű vagyonának felvételét. Trump ragaszkodik ahhoz, hogy a pénzt csak akkor kaphatják meg, ha „jól viselkednek”, de lényegében ez ugyanaz a engedmény, amelyet Barack Obama tett 11 évvel ezelőtt, és amelyet Trump azóta is hevesen bírál.* *„Ha jól fognak viselkedni...” És ezt el is hiszi. Nem értem, hogyan lehet egy diplomácia ellen ilyen mértékben immunis ember amerikai elnök. Persze, hogy jól fognak viselkedni, majd le is könyvelik a kiadásokat, akár kétszer is, csak épp akárhány traktor vesznek majd a pénzből, mire összerakják, mindegyikből harckocsi lesz, mibe fogadjunk? Mit is írtam az előbb Pezeskján csuriba tett ujjairól? Trump – gyakran dühösen – emlékezteti az újságírókat a tényre, miszerint az Egyesült Államoknak valóban számos eredménye volt a harctéren: elsüllyesztette Irán nem éppen lenyűgöző erejű hadiflottáját, megsemmisítette szerény légierejét, Irán védelmi ipari bázisának nagy részét lerombolta, valamint néhány rakétatámaszpontját és mobil indítóállását is elpusztította. De nem ez volt Trump célja. Ahogyan a kampány kezdetén elmondta, a nukleáris és rakétaprogramok teljes megsemmisítésére, a rezsim bukására és – ahogyan később jelezte – az ország olajiparának amerikai ellenőrzés alá vonására törekedett.* *És sikerült? Semmit sem sikerült elérni ezekből a célokból. Sőt, a célok a harcok folyamán állandóan változtak. Gyanús, hogy a támadások elején Trumpnak fogalma sem volt arról, mit akar, és ez az állapot később sokat romlott. Trump pártjának keményvonalas tagjai máris kifogásokat emeltek. Ugyanígy tettek az izraeliek is, akiket kizártak a tárgyalásokból , és attól tartanak, hogy Trump rákényszeríti őket egy tűzszünetre a Hezbollahhal, ami korlátozza majd a terrorcsoport felszámolására irányuló képességeiket. A történészek évekig fogják vitatni annak a konfliktusnak a tanulságait, amelyre az Egyesült Államok több tízmilliárd dollárt költött, és amelyben a jelentések szerint 13 amerikai és több mint 3000 iráni vesztette életét.* *Csak éppen senki sem tudja, miért. Bár Trumpnak van valamiféle magyarázata. Éppen Trump maga adta a talán legvilágosabb választ arra, miért kellett ennyire gyorsan véget vetnie ennek a háborúnak. Nem akarta, hogy Herbert Hooverhez hasonlítsák – mondta szerdán újságíróknak az Évian-les-Bains-i Hotel Royalban, a Genfi-tó partján. „ Ő mindig is az volt, aki sosem akartam lenni” – mondta Trump a 31. elnökről, akinek elnöksége alatt zajlott a tőzsdekrach, amely a Nagy Világválságot előidézte. „Nem akartam gazdasági katasztrófát okozni.” Később megjegyezte, hogy ha a háború folytatódott volna, a világnak kezdtek volna elfogyni az olajkészletei.* *A gazdasági katasztrófát úgy is elkerülhette volna, ha 1. nem indít háborút, míg nem tudja, mit akar elérni, 2. ha már megindította azt a háborút, gyorsan meg is nyeri, amire egyébként lett volna lehetősége. Ráadásul az iráni vezetés pontosan tudta, hogy Trumpot egy gazdasági válsággal meg lehet állítani. Ez a kombináció – vagyis a gazdasági káosz és az olajpiacok összeomlása – pontosan az, amit az irániak a háború első napjaitól kezdve a leghatékonyabb fegyverüknek tekintettek. Ezért zárták le a szorost és robbantották fel a Perzsa-öbölben található petrolkémiai létesítményeket, sótalanító üzemeket, szállodákat és légitámaszpontokat. És az elnök saját szavai szerint ez be is vált.* *És most hogyan tovább? Ha ez volt Irán stratégiájának első fázisa, a történelem ismerete arra utal, hogy a második fázis az időhúzásé és a még több halogatásé lehet. A korábbi tárgyalások során az irániak tökéletesítették annak a művészetét, hogy minden bekezdésről vitát nyissanak, új akadályokat gördítsenek a Nemzetközi Atomenergia Bizottság ellenőrzései elé, vagy újraértelmezzék a „nukleáris kutatás” fogalmának jelentését, hogy az magában foglalja az urán dúsításának folytatását is. Korábbi amerikai tárgyalók szerint kevesen voltak ügyesebbek ebben a folyamatban, mint Abbasz Aragcsi, az iráni külügyminiszter, aki a korábbi tárgyalások tapasztalt szereplője volt.* *Nyilván. Több ezer éves kultúráról van szó, akiknek már Hellász fénykorában fejlett volt a diplomáciai rendszerük. Még a fortélyos eszükről híres görögök is a csatamezőn győzték le őket, mert a tárgyalásokon nem voltak erre képesek. Ha kiderülne, hogy a háború destabilizálta az iráni vezetést, és tüntetéseket, valamint lázadást váltott ki – ahogyan Trump a konfliktus kezdetén szorgalmazta –, akkor az elnök joggal tulajdoníthatná magának az érdemet emiatt. De egyelőre úgy tűnik, hogy ennek épp az ellenkezője történik. Ha egyáltalán tett valamit is, akkor Trump leginkább megerősítette az új rezsimet, amelyet látszólag az jelenlegi legfőbb vezető, a sebesült és a nyilvánosság elől rejtőzködő Mojtaba Khamenei irányít – ő Ali Khamenei ajatollah fia, akit a háború első bombatámadásában megöltek. Az Iszlám Forradalmi Gárda, amely évek óta felügyeli a nukleáris programot, ez idő szerint szilárdan kézben tartja az irányítást, bár egy magas rangú kormányzati tisztviselő néhány nappal ezelőtt a sajtónak azt állította, hogy a béke megteremtésével Trump most arra kényszeríti az elit katonai alakulatot, hogy szembenézzen a kormányzás nehézségeivel.* *És ez nem lesz kellemes a civil lakosság számára, sőt: nem lesz elviselhető sem. Itt idézném Anthony J. Blinken véleményét, aki a Biden-kormány külügyminisztere volt: „ A tűzszünet egyetlen »eredménye« a Hormuzi-szoros várható újbóli megnyitása – amely a háború kitörése előtt is nyitva volt. És úgy tűnik, ezért fizetni fogunk Iránnak, éspedig az iráni nyersolaj exportjára vonatkozó mentesség formájában. Irán most bebizonyította, hogy képes leállítani vagy lassítani az olaj, a földgáz, a műtrágya és más, a bolygó nagy része számára létfontosságú termék világkereskedelmi áramlását. A jövőben Irán szinte biztosan megtalálja a módját, hogy »díjakat« szedjen a szoroson való biztonságos áthaladásért, ami hozzájárul majd a rezsim megerősödéséhez.” Trump még a saját tábora körében sem lett népszerű a mostani döntése miatt: Bill Cassidy, a louisianai republikánus szenátor, aki a múlt hónapban elvesztette az előválasztást, miután Trumpnál kegyvesztetté vált, tehát már nincs vesztenivalója, akár őszinte is lehet, úgy fogalmazott, miszerint „Reagan forog a sírjában”. Elmondta, hogy Irán nukleáris törekvéseit „nem sikerült megfékezni”, ellenben a háború megtanította az irániakat arra, hogy a Hormuzi-szoros és a világgazdaság felett nagyobb befolyással rendelkeznek, mint azt gondolták. Cassidy a háborút „az elmúlt évtizedek legsúlyosabb külpolitikai baklövésének” nevezte. Trump azért támadhatta meg Iránt, hogy egy győztes háborúval a háta mögött megnyerje a félidős választásokat a Republikánus Pártnak. Azért köthette meg a mostani méltatlan egyezményt, hogy a gazdasági helyzet gyors javításával nyerje meg ugyanazt a választást, ugyanannak a pártnak. És nem fogja megnyerni: az amerikai állampolgárok jelenleg egy vesztes háborút látnak, amit vagy el sem kellett volna kezdeni, vagy meg kellett volna nyerni. Meg egy szánalmas bohócot, akinek fogalma sincs arról, mit művel. Ebből kifolyólag csak egy lehetősége maradt Trumpnak az őszi szavazásig: azonnal meg kell támadnia Kubát, hátha azt a gyenge, szegény és már előre kivéreztetett országot csak el tudja foglalni. Aztán majd a kubai háború fogja úgy megterhelni az amerikai gazdaságot, hogy – mégiscsak elveszítse a félidős választásokat. Trump azt tenné a legjobban, ha sürgősen lemondana és azzal foglalkozna, amihez ért. Csak senki sem tudja, mi lehet az. Mármint, amihez Donald Trump legalább egy kicsit is ért. Szele Tamás