● news.bsdnet.hu

Néha szinte akaratlanul is megtörténik. Látja, hogy valaki, aki lépten-nyomon a sikereivel kérkedik, hirtelen hatalmasat hibázik. Esetleg tanúja lesz annak, hogy az a személy, aki korábban mélyen megbántotta önt, most rossz híreket kap. Legbelül ekkor megmozdul egy apró, megmagyarázhatatlan elégedettség, amit szinte azonnal elönt a mardosó bűntudat. Járomi Zsuzsanna Rovatvezető (Életmód) Ezeket látta már? Ismerős a helyzet? Ilyenkor hajlamosak vagyunk azonnal ostorozni magunkat: „Rossz ember vagyok?” A pszichológia szerencsére egy sokkal humánusabb és megértőbb választ ad erre: nem feltétlenül. Ennek a különös jelenségnek nemzetközileg elismert neve is van: ez a káröröm. Bár roppant kényelmetlen nyilvánosan bevallani, ez sokkal gyakoribb érzelem, mint gondolnánk, és teljesen normális része az emberi elme működésének – írja a spanyol as.com. A szakértők magyarázata szerint ez az érzés általában nem tiszta rosszindulatból fakad, hanem olyan belső mechanizmusokon keresztül jut el hozzánk, amelyek segítenek az érzelmeink kezelésében. Az egyik legfontosabb ilyen mozgatórugó a bennünk élő igazságkeresés. Amikor úgy ítéljük meg, hogy valaki helytelenül, igazságtalanul vagy arrogánsan cselekedett, és végül látjuk őt „megfizetni az árát” a tetteiért, az agyunkban egyfajta kozmikus egyensúlyérzet keletkezik. Úgy érezzük, hogy a világ rendje helyreállt. Ilyenkor a legszívesebben azt mondanánk: „Kedves karma, köszönjük, hogy létezel!” Ez a gondolatmenet egyébként hűen tükrözi a karma híres 12 törvényét is , amelyek szerint amit adunk, azt kapjuk vissza: ön a tettei teremtője, és az élet minden szakasza összefügg. A káröröm másik nagy forrása a társadalmi összehasonlítás, ami az emberi természetből fakad. Anélkül, hogy tudatosítanánk, folyamatosan másokhoz mérjük magunkat. Amikor ön éppen nehéz időket, kudarcokat vagy bizonytalanságot él meg, egy másik ember botlásának látványa képes enyhíteni a saját belső nyomását. Ez nem a szó szoros értelmében vett boldogság a másik fájdalma felett, hanem egy kis megnyugtató vigasz: „nem csak velem történnek rossz dolgok”. Ahogy a híres közmondás tartja: a nyomorúság szereti a társaságot. De mégiscsak vigasz. Ebben az értelemben ez a reakció egy nagyon is hasznos érzelmi védelmi mechanizmusként működik. Segít megvédeni az önbecsülésünket azokban a pillanatokban, amikor elszigeteltnek, frusztráltnak vagy alacsonyabb rendűnek érezzük magunkat. Ez a folyamat még biológiai szinten is tetten érhető: az agyunk képes dopamint – a jutalmazásért és jó érzésért felelős hormont – felszabadítani az ilyen helyzetekben, ami azonnali, pillanatnyi megkönnyebbülést vált ki a szervezetben. A pszichológusok azonban meghúznak egy nagyon fontos határvonalat. Ez az érzelem mindaddig teljesen normális és emberi, amíg nem jár együtt azzal a valódi, aktív vággyal, hogy a másik embert bántsuk. A megkönnyebbülés vagy az enyhe elégedettség érzése bizonyos szituációkban abszolút természetes. Az viszont már kifejezetten egészségtelen és romboló, ha valaki aktívan keresi mások szenvedését, és szándékosan azt kívánja, hogy a másiknak minden rosszul alakuljon az életében, bukjon el, ne fejlődjön, nehezen éljen. A lényeg tehát az arányokban és a szándékban rejlik: amíg a káröröm csak egy pillanatnyi belső reflex, addig ne ostorozza magát, mert ez csupán az elméje trükkje, amellyel önmagát igyekszik megvédeni! A szakértők szerint a mások iránti rosszindulat vagy a kudarcuk feletti titkos öröm ritkán fakad tiszta gonoszságból. Sokkal gyakrabban egyfajta pszichológiai önvédelmi mechanizmusról van szó. Amikor ön azt látja, hogy a környezetében valaki folyamatosan sikeres, boldog és látszólag tökéletes életet él, a saját egója veszélyben érzi magát. Elindul az elkerülhetetlen társas összehasonlítás: „Ő miért tart ott, én pedig miért itt?” Ez a belső feszültség szorongást, alkalmatlanságérzést és irigységet szül. Amikor a másik ember elbukik, az ön tudatalattija fellélegzik. A káröröm ilyenkor azt üzeni: „Látod? Ő sem tökéletes, tehát én sem vagyok kevesebb nála.” A mások kudarca így válik átmeneti, ám csalóka gyógyírrá a saját önértékelési sebeinkre. Mielőtt pálcát törnénk azok felett, akik hajlamosak a rosszindulatra, érdemes a kulisszák mögé nézni. A pszichológusok rámutatnak, hogy a jelenség gyökere szinte mindig az alacsony önbecsülésben és a mélyen gyökerező bizonytalanságban rejlik. A mások rosszának kívánása tehát nem más, mint a saját belső hiányállapotuk kivetítése. Nem a másikat akarják feltétlenül bántani, csupán a saját belső egyensúlyukat próbálják visszaállítani, még ha meglehetősen destruktív módon is. A Harvard Egyetem szociálpszichológusa, dr. Mina Cikara neurológiai és viselkedéskutatásokkal bizonyította, hogy a káröröm szorosan összefügg a csoportok közötti rivalizálással és a társas összehasonlítással. A kutatásai rámutatnak, hogy amikor egy általunk fenyegetőnek vagy irigyeltnek tartott személy elbukik, az agy jutalmazási központja aktiválódik, ami nem a velünk született gonoszság, hanem az evolúciós státuszharc és az önvédelem eredménye. Ha ön is rajtakapta már magát hasonló gondolatokon, a legfontosabb lépés a tudatosság. Ahelyett, hogy bűntudatot érezne, használja ezt az érzést iránytűként! Amint megtanulja értékelni a saját sikereit, a környezete ragyogása már nem fenyegetés lesz az ön számára, hanem inspiráció. Hiszen a valódi elégedettség nem abból fakad, ha mások lent vannak, hanem abból, ha ön a helyén van! önértékelés