● news.bsdnet.hu

Mozgalmas hét vége felé tartunk, sok és fontos hírt kellett feldolgoznunk, melyek közül a legriasztóbbnak az tűnt, hogy Donald Trump, miután úgy véli, hogy sikerült megoldani a közel-keleti kérdést (dehogy sikerült...), vissza kíván térni az orosz–ukrán béketárgyalások közvetítéséhez. Már amennyiben egyáltalán lesznek ilyen tárgyalások, mert egyelőre ez is kétségesnek tűnik. (Képünk illusztráció) Mindenesetre ez azért nem a legjobb hír, mert Trump közvetítő tevékenysége, főként, ha Witkoff és Kushner segítségét is igénybe veszi képes lenne gordiuszi csomót kötni még a kardpengére vagy a fénysugárra is, amit meg lehetne oldani egyenesen, abból ő labirintust csinál, hogy aztán eltévedjen benne. Ezzel együtt érdemes áttekinteni az orosz–ukrán viszony jelenlegi állapotát és egy potenciális béke esélyeit, éspedig Heorhij Csizsov, az Ukrán Reformtámogatási Központ vezetője szemüvegén át, akik erről a kérdésről átfogó elemzést közölt a The Insiderben. Megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg. Az ukrajnai háborúval kapcsolatos tárgyalások témája, amely fél évre eltűnt a globális napirendről, úgy tűnik, visszatér: Trump kijelentette, hogy az iráni konfliktus rendezése után azonnal visszatér ehhez a kérdésre, míg Zelenszkij – a Moszkvát érő dróncsapások közepette – nyílt levélben fordult Putyinhoz azzal a javaslattal, hogy azonnal állítsák le a háborút. Maga Putyin eközben nem mutat különösebb hajlandóságot arra, hogy visszatérjen a tárgyalóasztalhoz, mivel a lapjai jóval gyengébbek, mint egy évvel ezelőtt. De Zelenszkij levelének valódi címzettje nem Putyin, hanem Trump és az orosz elit, akik az új körülmények között nyomást gyakorolhatnak az elnökre. A jelenlegi helyzet komoly kihívást jelent Ukrajna és európai szövetségesei számára. 2025 eleje óta a háború körüli diplomácia dinamikáját a Fehér Ház tettei és kijelentései határozták meg. Trump kezdeményezései néha ellentmondásosnak vagy egyenesen irreálisnak tűnhettek, de így is Washington maradt a fő közvetítő a felek között és az Egyesült Államok most is az egyetlen erő, amely képes volt komoly nyomást gyakorolni mind Kijevre, mind Moszkvára. Az idő már nem kulcsfontosságú A legalapvetőbb változások – ahogyan az várható volt – a fronton történtek. Az év eleje óta az orosz offenzíva minden irányban megtorpant. Az orosz hadsereg továbbra is létszámbeli és technikai fölényben van, és egyes szakaszokon helyi sikereket is képes elérni. Az előrenyomulás üteme azonban lényegesen elmarad az őszi és téli előrejelzésektől. Az újévi ünnepek utáni orosz offenzíva lassulása mind 2024-ben, mind 2025-ben megfigyelhető volt. Az előző években viszont az orosz csapatok május folyamán operatív áttöréseket értek el, és télig visszaszerezték a kezdeményezést. 2026-ban ez nem történt meg. Ennek az egyik oka a háború további robotizálódása volt. A különféle típusú drónok tömeges alkalmazása a frontot fokozatosan a folyamatos megfigyelés és támadás terévé alakítja. Egyre nehezebbé válik az erők összpontosítása nemcsak a nagy, átfogó, hanem a még legkisebb volumenű támadó műveletek esetében is. A haditechnikai eszközök és az egyes katonák minden mozgását egyaránt gyorsan észlelik, a drónok támadásainak sűrűsége pedig mindkét oldalon jelentősen megnőtt.* *Épp ezért fog teljesen átalakulni a közeljövőben a harctéri taktika az egész világ összes háborújában. Hogy ez jót vagy rosszat jelent, azt még korai lenne eldönteni – de nem vagyok különösebben optimista. Az orosz hátországban is megváltozott a helyzet. Az elmúlt hónapokban meredeken megemelkedett az ukrán mélységi csapások hatótávolsága, gyakorisága és hatékonysága. Célpontokká válnak a hadiipari vállalatok, az olajfinomítók, a logisztikai csomópontok, a lőszerraktárak, a katonai repülőterek és az energetikai infrastruktúra elemei. A közvetlen gazdasági károkat egyelőre nem szabad eltúlozni, de a benzin és a gázolaj szinte mindenütt tapasztalható hiánya már az oroszok hétköznapi életének része lett. A repülőterek rendszeres üzemzavarai, a vállalatok leállásai, valamint a biztonság megteremtésével és a létesítmények állandó javításával, helyreállításával járó többletköltségek egyre érzékelhetőbb terheket rónak az orosz gazdaságra. Még ennél is szembetűnőbb, hogy Ukrajna képes a háborút egyre mélyebbre vinni az orosz hátországba, ami hatással van a közhangulatra is. A hatóságoknak hosszú ideig sikerült meggyőzniük a polgárokat arról, hogy a háború valami távoli dolog, az is marad, és szinte semmilyen hatással nincs a mindennapi életre. Ma már egyre nehezebb ezt komolyan venni az orosz lakosság számára. Ilyen körülmények között gyorsan terjednek azok a hírek, amelyeket sok megfigyelő Oroszországon belüli növekvő elégedetlenség jeleiként értelmez. Természetesen egyelőre nem beszélhetünk a Kreml politikájával szembeni szervezett ellenállásról. Ugyanakkor egyre gyakrabban hallhatók óvatos jelzések az üzleti szféra, a regionális elit és akár a szövetségi apparátus egyes képviselői részéről is, akiket aggaszt a hosszan elhúzódó háború következményei. Sőt, egyes bloggerek – például Victoria Bonya – nem éppen lojális kijelentéseit is a politika gyors irányváltására utaló reményként értelmezi az oroszok egy része.* *Nos igen, egészen más dolog a háborúról a lövészárokban gondolkodni és más egy moszkvai szalonban beszélgetni róla, halkan duruzsoló szamovár mellett. Eddig csak az volt veszélyben, aki a harctéren tartózkodott, mostanság már a szalonok teázgató népe, sőt, még a szamovár is. Kapcsolatfelvétel Putyinnal Mindezek a körülmények nyilván arra a következtetésre vezették Kijevet, hogy Moszkva talán inkább érdekelt a tárgyalásokban, mint amennyire a hivatalos retorika sugallja, amely továbbra sem hagy teret semmiféle kompromisszumra. Miután elvesztette annak lehetőségét, hogy amerikai közvetítőkön keresztül lépjen kapcsolatba Moszkvával, Volodimir Zelenszkij egy bizonyos orosz üzletember (nevezzük nevén: Roman Abramovics) révén továbbította javaslatát egy személyes találkozóra Vlagyimir Putyinnak. A kapcsolatfelvétel tényét nem hozták nyilvánosságra, és valószínűleg maga a küldetés sem volt nyilvános jellegű. Ugyanakkor erről a javaslatról váratlan módon maga Putyin számolt be a Szentpétervári Nemzetközi Gazdasági Fórum (SPIEF) keretében, amelynek szervezője szintén Roman Abramovics volt. A Kreml lényegében nyilvánosságra hozta azt a kommunikációs csatornát, amelyet eredetileg nem szántak nyilvánosnak. Lehetséges, hogy az orosz elnök így akarta jelezni, hogy nem érdekli a javaslat, és hangsúlyozni akarta saját álláspontja iránti elkötelezettségét.* *Igen, ez valószínűleg jelzés volt Roman Abramovics számára is, és azt üzente, hogy hagyjon fel a közvetítéssel: a diszkréció megsértése egyben az ő szerepének semmibe vételét is jelentette. Ezt követően az ukrán fél áttért a nyílt nyomásgyakorlásra. A SPIEF megnyitásának napján Szentpéterváron történt dróntámadások közben Zelenszkij éles hangvételű nyilatkozatot tett közzé Putyin számára, amelyben ismét közvetlen találkozóra szólította fel. Mindazonáltal aligha a Kreml ura volt a nyílt levél elsődleges címzettje. A levél igazából az orosz elitnek, Ukrajna nyugati szövetségeseinek és – nem utolsósorban – valószínűleg magának Donald Trumpnak szólt. Kijev arra törekedett, hogy demonstrálja a tárgyalásokra való készségét, és egyúttal rögzítse Moszkva elutasító álláspontját a politikai párbeszéddel kapcsolatban. Válaszként – Putyin közvetlen elutasításának jeleként – a tömeges légitámadások új hulláma indult az ukrán városok és olyan, főként kulturális jelentőségű célpontok ellen, amelyek nyilvánvalóan nem rendelkeznek katonai értékkel. Trump visszatér Ukrajna és az európai államok arra számítottak, hogy a G7-csúcstalálkozót felhasználva egységes álláspontot fogalmazhatnak meg, tekintettel az Egyesült Államok tényleges távolmaradására az orosz–ukrán ügyektől. Itt azonban változott a terv. Szó szerint a találkozó előestéjén jelentette be Donald Trump, hogy megállapodás született Washington és Teherán között, valamint hogy szándékában áll újra aktívan bekapcsolódni a Kijev és Moszkva közötti tárgyalási folyamatba. Ezt követően az amerikai elnök telefonbeszélgetéseket folytatott Vlagyimir Putyinnal és Volodimir Zelenszkijjel.* *Őszintén szólva: ez aggasztó. Majdnem bármelyik másik amerikai elnök segítsége hasznos és áldásos lenne most, de Trump olyan, mint a fel nem robbant, második világháborús aknagránát: sosem lehet tudni, tűzszerész-szakkifejezéssel élve, mikor „működik el” és kiben vagy miben tesz kárt. Ha sikerül olyan „előnyös” békét kialkudnia, mint Teheránnal tette, Kijev nagyon, de nagyon rosszul jár. Ez Kijevben és számos európai fővárosban egyaránt vegyes érzelmeket váltott ki. Egyrészt az amerikai részvétel nélkül rendkívül nehéz egy gyors diplomáciai áttörésre számítani. Másrészt viszont Washington álláspontjának hiányában a Moszkvára gyakorolt nyomás fokozásának irányvonala érthetőbbnek és következetesebbnek tűnt. Továbbra sem világos, hogy a Fehér Ház milyen megközelítést választ az orosz–ukrán konfliktus rendezéséhez. Trump megbízott tárgyalói, Steve Whitkoff és Jared Kushner, akiknek kijevi látogatásáról korábban nyilvánosan is szó volt, végül nem látogattak el az ukrán fővárosba. Ugyanakkor újra hírek jelentek meg egy esetleges moszkvai útjukról. Viszont most már nem csak Marco Rubio, hanem az amerikai kormányzat más képviselői is kijelentették, hogy támogatják Ukrajnát. Szinte először fordult elő, hogy Pete Hegseth is kedvezően nyilatkozott Kijevről.* Várhatóan újra megindítják az Egyesült Államok mintegy 400 millió dollár értékű katonai segélycsomagját, amelyet korábban a Pentagon felfüggesztett. *Mindenképpen sokat használna egy elfogadható béke ügyének az, ha Hegseth nem támogatná, hanem ellenezné. Vannak emberek, akiknek a barátsága mérgezőbb az ellenszenvénél. Lehet, hogy az amerikai politikusok végre meggyőződtek arról, hogy Moszkva nem hajlandó kompromisszumokra. Lehet, hogy hatott Ukrajna valódi erejének és képességeinek bemutatása, amit korábban Trump annyira hiányolt. Végül pedig: egyes nyugati lapok úgy értékelik, hogy a Fehér Ház ukránbarát irányváltása engedmény Európának cserébe Washington közel-keleti rendezési tervének támogatásáért. Ennek eredményeként a G7-csúcstalálkozón a résztvevők megállapodtak abban, hogy fokozzák az orosz gazdaságra nehezedő nyomást és növelik a fegyverszállítások mértékét Ukrajnának, Trump pedig megígérte, hogy visszaállítja az orosz olajra vonatkozó szankciókat, amelyeket a világpiaci üzemanyaghiány miatt ideiglenesen feloldottak. Friedrich Merz német kancellár a találkozók után a következőket írta a Twitteren: „Talán most először adódott esély a békére.” A média pedig arról számolt be, hogy az EU elnöki tanácsadója, a volt portugál miniszterelnök, António Costa már kétszer is kapcsolatba lépett az Oroszországi Föderáció képviselőivel. Lesz találkozó? Volodimir Zelenszkij már hónapok óta következetesen igyekszik a tárgyalásokat az orosz elnökkel való személyes kapcsolat szintjére emelni. Putyin formálisan nem zárja ki ezt a lehetőséget. Az orosz vezetők összes nyilatkozata azonban egyetlen pontban összefoglalható: csak akkor van értelme találkozni, ha a békeszerződés minden lényeges feltételét már egyeztették. Más szavakkal: a Kreml a kompromisszum keresése helyett csak az eredmény hivatalos rögzítését hajlandó megvitatni. Még keményebben fogalmazva: Putyin készen áll arra, hogy személyesen fogadja el Ukrajna kapitulációját – és semmi mást nem fogad el.* *Márpedig ez négy és fél éve nem változott. Hogy úgy mondjam, Putyin ez ügyben úgy viselkedik, mintha randevúzni akarna Brazília szépségkirálynőjével. Az orosz elnök részéről rendben van a dolog, legfeljebb a hölgy nem akarja, Putyin meg értetlenkedik, hogy mi akadálya van ennek a kapcsolatnak, hiszen ő beleegyezett – az fel sem merül benne, hogy a reménybeli partnere viszont egyáltalán nem. Az európai közvetítők tekintélye nyilvánvalóan nem elegendő ahhoz, hogy megváltoztassák ezt az álláspontot. Sem Macron, sem Starmer, sőt még Erdogan sem képes rávenni Putyint arra, hogy elfogadjon egy számára kényelmetlen tárgyalási formátumot. De hirtelen újra megjelent a színen Trump, most épp, mint házigazda. „ A találkozót az Egyesült Államokban lehetne megszervezni olyan formában, amelyre Putyinnak sokkal nehezebben tudna nemet mondani, legalábbis Trump elnöknek.” – reagált az új lehetőségre Zelenszkij. Erre Oroszországból sértődött megjegyzésekkel válaszoltak, melyek szerint Anchorage mitikus „szelleme” állítólag fokozatosan feloldódik a Genfi-tó vizében, amelynek partján került sor a G7-találkozóra.* *Mit csinál a szellem? Oldódik. Miben oldódik? Vízben. Ilyen szellemet sem láttam még, ahogyan másfélét sem, mindig tanul valamit az ember... tökéletes diplomáciai képzavar, mentsen az, hogy nem én találtam ki, hanem az orosz politikai sajtó. Ukrajna magabiztosan demonstrálja, hogy képes alkalmazkodni a hardműveletek megváltozott jellegéhez, és egyre érzékenyebb csapásokat mér Oroszországra. A G7-ek vezetői egyetértenek abban, hogy Oroszország nem nyerheti meg a háborút, és elveszítette a kezdeményezést is. Az európai államok összefognak, mivel a háború kimenetelét saját biztonságuk kérdésének kezdik tekinteni. Az egyenletben azonban maradt két bizonytalan változó. Az egyik Donald Trump, aki képes lehet szó szerint néhány nap alatt ismét megváltoztatni az álláspontját. A másik pedig Vlagyimir Putyin, aki az Ukrajna elleni háborút élete legfontosabb politikai projektjének tekinti, és továbbra sem hajlandó elhinni, hogy az agresszió folytatódásával a tárgyalási pozíciói nem erősödnek, hanem éppen ellenkezőleg, gyengülnek. Mindazonáltal a tavalyi ősz és tél tárgyalási folyamata teljes egészében azon a meggyőződésen alapult, hogy az idő Oroszországnak dolgozik. 2026 nyarán ez a meggyőződés már nem általánosan elfogadott. Röviden: Ukrajna rákényszeríthetné Putyin merev álláspontjának feladására – míg Trump kézbe nem veszi az ügyet. De ha kézbe veszi, minél többet babrál vele, annál kevesebb az esély egy tisztességes megoldásra. Jobb lenne, ha Trumpot elküldenék golfozni. Szele Tamás