● news.bsdnet.hu

Állítsa be, hogy a Magyar Hang cikkeit mindig az elsők között lássa a Google keresőben! Csikós Gábor történész, pszichológus, egyetemi oktató könyvet írt a magyarországi pszichiátriai ellátás történetéről A kényszerzubbonytól az elektrosokkig címmel. A szerző a korabeli kórlapok és egyéb források alapján úgy tartja, hogy bár a 100–150 évvel ezelőtti „tébolydák” viszonyai mai szemmel riasztóak voltak, ennek hátterében elsősorban az ellátórendszer anyagi és strukturális elégtelensége, illetve a tudomány fejletlensége állt, miközben sok orvos és ápoló alapvetően (és a kiégése előtt) emberségesen, jó szándékkal viszonyult a betegekhez. – A könyv a magyar pszichiátriai ellátás 1877-től 1966-ig tartó történetét dolgozz a fel. Mi indokolt a ezt a vizsgálati időszakot? – Ez a két dátum alapvető változást hozott az elmebetegekhez való hozzáállás törvényi szabályozásában Magyarországon. 1876-ban hoztak egy törvényt, amely a „közbiztonságr a veszélyes elmebetegek” tébolydai elhelyezéséről rendelkezett. Ez a törvény egészen 1966-ig életben volt, és ekkor kezdődött a mentális betegségek újraértelmezése. Az antipszichotikum gyógyszerek megjelenésével már nem az volt a fő cél, hogy elzárják ezeket az embereket a társadalomtól, hanem megpróbálták őket rehabilitálni, és lehetővé tenni a közösségbe való visszailleszkedésüket. – Akkoriban hogyan viszonyult a társadalom a mentális betegekhez? Sajnálattal, félelemmel, ellenszenvvel, megértéssel? – Erre nehéz egyértelmű választ adni. Az újságírásban 1945-ig az „őrültek” igen gyakran visszatérő bulvártémát szolgáltattak. Főként a rémes cselekedeteik: a gyilkosságok és a „normális” emberek veszélyeztetése voltak népszerűek. Ugyanakkor az újságcikkekben megjelent az empáti a is: a sajtó gyakran foglalkozott az elmegyógyintézetek nyomorúságos állapotával, a benti konfliktusokkal. Ezek a cikkek vélhetően együttérzést váltottak ki az olvasókból. Az orvosi szakirodalomban nagyjából 15–20 évenként megírták, hogy bár régen nem bántunk jól ezekkel az emberekkel, de már a minden megváltozott. Valójában azonban a változatlanságot regisztrálták. Az elvek tisztelendők voltak, de az elmegyógyintézetek, illetve a mentális betegek ellátórendszere a gyakorlatban rengeteg strukturális problémával küzdött ezekben az évtizedekben. • Az elmebetegek hozzátartozói hogyan viszonyultak hozzájuk a múltban? • Tényleg olyan borzalmasak voltak a száz-százötven évvel ezelőtti elmegyógyintézeti állapotok? • A hírhedt, m a már esetenként barbárnak minősülő beavatkozások mennyire voltak elterjedtek a mindennapos klinikai gyakorlatban?• Mennyire volt régen megbízható a pszichiátriai diagnózis, előfordult-e, hogy normálisnak tekinthető embereket is elmegyógyintézetbe zártak?• Mi lett a sorsuk az elmegyógyintézetbe zárt embereknek? Hányukat sikerült „meggyógyítani”, egyáltalán hányukat engedték ki onnan? Már előfizető vagyok, bejelentkezem!