● news.bsdnet.hu

A szerző közgazdász, a G7.hu korábbi kiadójának társalapítója. Ez itt az Ekonomi, a G7 véleményrovata, amelyben külső elemzők, szakértők cikkei olvashatók. Az írások és az azokban megfogalmazott vélemények kizárólag a szerzők álláspontját tükrözik. Megnyílnak az uniós források, és ezeken belül jelentős összeg áll rendelkezésre gazdaságfejlesztésre, ezért érdemes átgondolni a vállalati támogatások alapelveit és lehetséges kritériumait. Ennek során külön kell kezelni a mikroszférát, a startup jellegű cégeket és a derékhadat, a már működő kis-középvállalatokból álló szektort. A következőkben ennek a derékhadnak a bevonására, annak lehetőségeire koncentrálok. * A leírtak nagymértékben támaszkodnak azokra a kutatásokra, amelyeket többször, több nagy ipari, illetve feldolgozóipari mintán végeztünk. Itt nem hivatkozom be a számokat, táblákat, azok külön rendelkezésre állnak. Megközelítésem alapvetően a vállalati teljesítménynövekedés szempontjait veszi figyelembe, részben alapozva korábbi évek támogatási programjainak általam is ismert, nem mindig pozitív tapasztalataira. Teljesítménynövekedés alatt alapvetően termelékenységnövekedést értek, ami a hozzáadott értékben (HÉ) jelenik meg. A hozzáadott érték igen jól közelíti a vállalatok GDP-hozzájárulását, így a makrogazdasági célokhoz is illeszkedik. Éppen ezért a támogatások odaítélésénél, a gazdasági mutatók közül a hozzáadott érték tömegét és az egy főre jutó összegét tekintem kulcstényezőnek, kritériumnak. A hozzáadott érték kicsit leegyszerűsített közelítése a vállalati személyi költség + adó és kamat előtti nyereség (EBIT) + amortizáció. Ezek a normál pénzügyi kimutatásokból egyértelműen meghatározhatók. Lefelé ugyan torzíthat például a szürke foglalkoztatás vagy a nyereség „beállítása” miatt, de ha a támogatási rendszer kritériumai alapján ez alapján szenved valaki hátrányt, akkor ez akár a fehérítés felé is hathat. A támogatási rendszernek ideális esetben az kell legyen a célja, hogy növelje a vállalat által megtermelt hozzáadott érték tömegét és egyidejűleg a vállalatnál foglalkoztatottak egy főre jutó hozzáadott értékét is. Lehetnek olyan racionális fejlesztések, amelyek munkaerő-kiváltást eredményeznek (automatizálás, informatikai fejlesztések), aminek következtében nő az egy főre jutó hozzáadott érték, de nem nő a HÉ tömege. Másik szélsőségként olyan extenzív fejlesztés (lefelé történő integráció) is elképzelhető, amikor nő a hozzáadott érték tömege, de csökken az egy főre jutó értéke. Az olyan fejlesztés támogatása, amelynél egyik sem nő, társadalmilag nem racionális, nem támogatható. Bizonyára lehetne eseteket kreálni arra, hogy ez mégis lehetne társadalmilag is észszerű, azonban azokat nem egy hatékonyságorientált versenyre épülő forráselosztási rendszerben kell – annak fellazításával – kezelni. A gazdaság jelenlegi állapotában nem lehet cél a fejlesztés struktúrájának (iparág, gép, informatika) vagy egyik-másik vállalati funkciónak a kiemelése. A korábbi, például információs rendszert is preferáló pályázatok haszna minimális: kipipálták, hogy a fő céljukat is meg tudják valósítani. Akiben nem merült fel egy integrált információs rendszer kialakításának szükségessége, az támogatással – tanácsadóval – sem lesz képes adaptálni azt. A vállalat saját versenypozíciójából tudja, mire van igazán szüksége a fejlődéséhez. Ha ezt felismeri, nagy eséllyel képes is lesz annak megvalósítására. Kívülről a gazdaságirányításnak elsősorban a támogatás feltételrendszerét, a teljesítmény kritériumokat célszerű beépíteni a rendszerbe. A támogatási rendszer nagy kérdése, hogy a jövőre vonatkozó ígéretek (többletteljesítmény vagy bármilyen a gazdaságpolitika által meghatározott cél, mint eddig a foglalkoztatás) alapján rangsoroljuk a vállalati pályázatokat, vagy súlyt kap az is, hogy az eddigiekben milyen volt a teljesítménye a cégnek. Feltételezhető, hogy az a cég, amelyik nagyobb teljesítményt mutatott az elmúlt években, valószínűleg jobb (piaci pozícióban, szervezetben, tevékenységi körben, menedzsmentben). Az pedig általános tapasztalat, hogy a vállalatok 80 százalékának teljesítménye csak lassan változik, vagyis „ragad” az eddigi szinthez. A kiugrók és a lemaradók még középtávon is bőven beleférnek a legfelső, illetve a legalsó 10 százalékba. Egy széles bázisú, hatékonyságorientált támogatási rendszerben a 80 százalékra érdemes koncentrálni. A kiugrókat nem kell kizárni, de az ő forráshoz jutását a kockázati tőkebefektetők és a bankrendszer is segítheti. Az alsó 10 százaléknál a túlélés biztosítása pedig nem lehet egyetlen támogatási rendszernek sem a célja, ezt maximum a kormány kezelheti egyedileg. Jelentős különbségek vannak a vállalatok teljesítményében. Ezek számos forrásból származnak, és ezekkel is szembe kell nézni egy fejlesztési támogatási rendszer megalkotásánál. Ugyanakkor, ha nem akarunk „pántlikázott”, nagy részletességgel testre (néhány vállalatra, alágazatra vagy a potenciális beszállítókra – volt ilyen!) szabott támogatási rendszert kialakítani, akkor egységes kritériumokat és mércét kell alkalmazni. Ez a rendszerbe vetett bizalmat is erősíti, egyben növeli a részvevők körét. Vannak különbségek, amelyek magából az iparágból, annak nemzetközi pozíciójából erednek. (Például a könnyűiparban többnyire alacsonyabb a bér és a hozzáadott érték.) Más esetben – mint a járműiparban – a technológiai színvonal, a globális ellátási láncba integrálódás, illetve az abban elfoglalt hely befolyásolja a teljesítményeket. Ezért egy egységes kritériumrendszerben (HÉ/fő) a cég relatív pozícióját indokolt az iparági átlaghoz (kétjegyű KSH besorolás) viszonyítani. A területi különbségek kétségtelenül fennállnak, bár ha a vállalatok foglalkoztatási struktúráját (képzettségi szintet, a felsőfokú, illetve szakképzettek arányát) is figyelembe vesszük, akkor vizsgálataink szerint ez már nem teljesen egyértelmű. Az iparági hovatartozásnál sokkal nagyobb szerepet játszanak a vállalati egyedi különbségek. Egy-egy iparágon belül is akár négy-ötszörös szórás is lehet az egy főre jutó hozzáadott értékben. Ez nem kötődik a vállalatok méretéhez, sőt önmagában az exportjukhoz sem. Ezek forrása specifikus, az adott vállalat sajátossága. A tartósan kiemelkedő teljesítményű cégek, a „bajnokok” a támogatásra érdemesek, ha van előremutató, a jövő ígéretével rendelkező projektjük. Összességében a pályázati rendszerben a fő iránynál a következő alapelvek követését látom racionálisnak: Mindemellett van számos dilemma is, ezek egyike, hogy EU-konform módon nehéz preferenciákat beépíteni a rendszerbe a tulajdon alapján. A magyar és a magyarországi döntési központtal rendelkező, „teljes funkciós” külföldi tulajdoni többségű vállalatok előnyben részesítése lenne kívánatos. Ugyan a hazai tulajdonú cégek átlagban kevésbé termelékenyek, de számuk nagyon nagy, regionálisan sokkal inkább szórtak, így felhozásuk, növekedésük gyorsítása gazdasági, társadalmi és helyi régiós előnyökkel is járna. A teljes funkciós (nem összeszerelő) külföldiek – különösen, ha azok a hazai piacra is termelnek – többnyire hatékonyabbak. Előny, hogy többnyire jobban integráltak, és náluk kisebb a transzferárak lehetséges szerepe is. A HÉ/fő mutató jól szelektálhat minden körben. A összeszerelő, egyszerű munkát végző üzemek termelékenysége ma is kisebb, mint az iparági átlag, akár külföldi, akár magyar magántulajdonban vannak. Az SSC-k kezelése számomra nagy kérdés. Benyomásaim szerint nagyon kevés a tudástranszfer, bér plusz alapon történő árképzés folyik, nincs pótlólagos befektetés. Elvileg itt nagyobb az egy főre jutó hozzáadott érték, de ha a képzettségi különbségeket kiszűrjük, akkor ez eliminálódik. A kérdés az, hogy a felsőfokú végezettségűek hol járulnak hozzá a nagyobb hozzáadott értékhez, az SSC-ban vagy a középvállalatban. * Korábbi regressziós elemzések szerint a túl magas felsőfokú arányhoz alacsonyabb hozzáadott érték tartozik. A támogatás és osztalékkorlátozás az ötéves horizonton belül felmerül, kellene, de a tulajdonosok oldaláról ez érzékeny pont. Lehet, hogy ökölszabály kell: a támogatási periódusban az osztalék nem lehet több, mint a profit 40 százaléka, vagy nulla, ha a támogatási szerződés időarányos vállalása nem teljesül. A hazai tulajdonú cégek többsége méretproblémákkal küszködik. Itt nem az üzemgazdasági méretről van szó, hanem vállalati méretről. Egy kis országnak a hazai piacon a legnagyobb piaci részesedéssel bíró vállalta nemzetközileg még lehet kicsi. Ezt a szerves fejlődés csak hosszú idő alatt oldhatja meg, ugyanakkor szükség lenne hazai és külföldi társasági befektetésekre, méretnövelésre a nemzetközi versenyképességhez. Ennek megoldása egy olyan gazdaságpolitikai dilemma, amit eddig nem sikerült megoldani, az elmúlt időszak preferált „nemzeti bajnokai” nem voltak sikeresek ebben. Az európai uniós pénzek felszabadítása forrásokat biztosít a vállalati fejlesztések támogatásához. Jó lenne, ha ezek a fejlesztések a növekedés, a felzárkózás forrásává válnának. Ebben jelentős szerep jut a forráselosztás kritériumainak, de ugyanilyen jelentős szerepe van a vállalati szférának, a versenyorientáltságának, a támogatás által közvetített hatékonysági kritériumok elérésének. Cél a források lehívása, de jó lenne, ha önmagunkkal, a „saját gyerekünkkel” szemben is szigorú kritériumokat és elvárásokat támasztanánk. Ez a hosszú távú érdekünk.