● news.bsdnet.hu

Oroszbarát honfitársaink – akik az utóbbi időben mintha némileg halkabban, ám annál agresszívebben kommunikálnának, és erről leginkább a magyar kormányváltás tehet – nem szűnnek meg feltétlen bizalmukat és rajongásukat kifejezni az orosz „csodafegyverek” iránt, annak ellenére, hogy ezeknek nagy részét még csak számítógépes animáción látta a világ. (Képünk illusztráció) Azonban van közöttük olyan is, ami tényleg és bizonyítottan létezik, csak épp nem csodafegyver: ez a Szarmat rakéta. Bár ezzel is bajok vannak. Időnként – például 2022-ben és 2023-ban – bejelentik, hogy „hadrendbe állt, reszkessen a Nyugat”, aztán a tesztek során kiesik abból a hadrendből és halkan silójába dől, miként ez Pleszeckben is történt két éve. Lássuk tehát, mi is a helyzet ezzel a „csodafegyverrel” a The Insider tanulmánya szerint. Megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg. Májusban Vlagyimir Putyin bejelentette, hogy sikeresen lezajlottak az új orosz Szarmat interkontinentális ballisztikus rakéta tesztjei, amely akár 35 ezer km-es távolságot is képes megtenni, és nem szokványos repülési pályájának köszönhetően képes kijátszani az Egyesült Államok rakétavédelmi rendszerét. A Szarmat fejlesztése több mint tíz éve tart, és számos nehézséggel járt – többek között egy 2024-es teszt során történt robbanással, amely jelentős károkat okozott a pleszecki katonai rakétabázison (legyünk pontosak: az elindított Szarmat a silóban robbant fel). Bár az új rendszer valóban komoly fenyegetést jelent az Egyesült Államok számára, nem nevezhető sem technológiai, sem stratégiai áttörésnek, hanem inkább a hidegháborús fegyverkezési verseny logikájához való visszatérésnek – véli Sam Lair, az amerikai James Martin Non-proliferációs Kutatóközpont kutatója. Május közepén az orosz Stratégiai Rakétaerők (RVSZN) bejelentette, hogy sikeresen lezárultak az RS–28 Szarmat interkontinentális ballisztikus rakéta repülési tesztjei. A várakozások szerint az új rendszer felváltja az ország jelenlegi arzenáljában szereplő R–36M Vojevoda interkontinentális ballisztikus rakétát (nyugati besorolás szerint ez az SS–18), amely akár 10 robbanófejet is képes hordozni, és még a szovjet időkben állt hadrendbe. Vlagyimir Putyin elnök egy országos televíziós adásban kijelentette, hogy az új rakétát 2026 végére állítják rendszerbe. Putyin messze nem először beszél a Szarmatok közelgő üzembe helyezéséről. Fontos tény, hogy 2022 óta először sikerült sikeres ballisztikus kísérleteket végrehajtani – ez az egyik ritka eredménye annak a programnak, amelyet gyakorlatilag a kezdetektől fogva számos nehézség kísért.* *Nyugodtan mondhatjuk, hogy el volt átkozva. Az alábbiakban látni fogjuk, miért. A később Szarmatnak elnevezett komplexum fejlesztéséről először 2011-ben számoltak be. Viktor Jeszin, a Szövetségi Rakétaerők Főparancsnokságának akkori vezetője bejelentette, hogy a Makejev nevét viselő Állami Rakétaközpont (GRC Makejev) egy új, nehéz, folyékony üzemanyagú rakétát tervez. Ez a projekt szokatlan volt az intézmény számára, mivel abban az időben a tengeralattjáró-bázisú ballisztikus rakétákkal foglalkozott az intézmény. Ugyanakkor az „NPO Masinosztrojenyije” katonai vállalat, ahol eredetileg felvetették az új interkontinentális ballisztikus rakéta ötletét, túl volt terhelve más megrendelésekkel, míg a Vojevodát kifejlesztő „Juzsnoje” tervezőiroda a Szovjetunió felbomlása után a független Ukrajnához került, és szóba sem jöhetett egy ilyen feladat végrehajtására. A Szarmat bevezetését 2020-ra tervezték, azonban a határidők nyilvánvalóan lényegesen eltolódtak. A rakéta fejlesztésének korai szakaszában felmerült problémákhoz nyilvánvalóan hozzájárult az a tény, hogy a megrendelés végrehajtójának éppen a Makejev Rakétaközpontot választották. Ez az intézmény korábban még nem tervezett ilyen méretű ballisztikus rakétát, és a 1960-as évek eleje óta nem foglalkozott földi telepítésű rendszerekkel, kivéve az „Elbrusz” rendszerben használt R–17-es rakétákat. A Szarmat indítási tesztjeit többször is elhalasztották, de végül 2017–2018-ban sikerült sikeresen elvégezni a rendszer hidegindításának ellenőrzését. Az RS–28 első teljes körű tesztindítására csak 2022-ben került sor – két évvel a rakéta rendszerbe állításának tervezett határideje után. Összességében: a program megvalósításával kapcsolatos nehézségekre már a gyártási telephelyén történt súlyos tűzesetről szóló hírek és a védelmi miniszter követelései alapján is lehetett következtetni, miszerint hetente jelentést kellett benyújtani hozzá a munkálatok előrehaladásáról. Az első tesztek sikere ellenére a Szarmatot továbbra is balszerencse kísérte. A 2023-as második tesztindítás sikertelenül zárult, a 2024-es harmadik pedig hatalmas balesettel végződött. A pleszecki katonai rakétabázison történt pusztításról készült felvételek alapján úgy tűnik, hogy a kilövés után a rakéta hajtóműve nem indult be, és a rakéta a kilövőaknába zuhant, majd az üzemanyag felrobbant, hatalmas krátert hagyva maga után. Hasonlóan zajlottak a Vojevoda első tesztjei is 1986-ban.* *A Szarmattal tehát megtörtént minden, ami lehetséges és az is, ami lehetetlen volna, mégis ragaszkodnak hozzá. Főként lobbiérdekből. Mindezeket a nehézségeket figyelembe véve a Stratégiai Rakétaerőknál és a makejevi rakétaközpontban bizonyára megkönnyebbülten sóhajtottak fel a májusi sikeres próbák után. De miért folytatták a beruházást egy ilyen kockázatos program esetében? Az a helyzet, hogy a stratégiai nukleáris rakéták fejlesztése több különböző csoport érdekeit is szolgálja. A Szarmat esetében három oka van annak, hogy a nehézségek ellenére sem állították le a fejlesztést. Ezek közül az egyik szervezeti jellegű, a másik kettő pedig stratégiai. A verseny és a stratégia A szerződésekért és a befolyásért folyó belső harc az orosz rakétagyártási ágazatban rendkívül kemény. Így az 1960-as évek végén a verseny a Szovjetunió védelmi iparának résztvevői között annyira kiéleződött, hogy ezt az időszakot „kis polgárháborúnak” nevezték el. Az ellentétek jelenlegi mértéke valószínűleg kisebb, de az iparági szereplők bürokratikus súlya továbbra is jelentős. Mint már említettük, az új nehéz, folyékony üzemanyagú rakéta létrehozásának lobbistája az „NPO Masinosztrojenyije” lett, bár a projekt végül a Makejevi Rakétaközponthoz került. Ugyanakkor a Szarmat ötlete ellenállásba ütközött a Moszkvai Termikus Technikai Intézet vezetése részéről, amely szilárd üzemanyagú interkontinentális ballisztikus rakétákat fejleszt. Az „NPO Masinosztrojenyije”-nél viszont észlelték a szilárd üzemanyagú rendszerekre való túlzott támaszkodás kockázatait, és hangsúlyozták Oroszország hagyományosan erős pozícióját a folyékony hajtóanyagú rakéták fejlesztésében. Más szavakkal: az orosz fegyverek fejlesztésének irányvonalát nem kis mértékben a védelmi iparágon belüli küzdelem eredményei határozzák meg. Mindazonáltal helytelen lenne a Szarmat körüli helyzetet kizárólag erre visszavezetni. A projekt az orosz nukleáris erők stratégiai feladataira is megoldást kínál. Az első ilyen feladat a potenciális célok lefedése. Méreteinek köszönhetően a Szarmat, akárcsak elődje, a Vojevoda, jelentős számú robbanófejet képes hordozni. Úgy tűnik, hogy az elmúlt években az R–36M-eket csupán öt robbanófejjel szerelték fel, hogy megfeleljenek a START–3 szerződés korlátozásainak. Most, hogy a megállapodás hatályát vesztette, Oroszország visszatérhet a 10 robbanófejet tartalmazó alapkonfigurációhoz és a rakétavédelem áttörésére szolgáló kiegészítő eszközökhöz. A robbanófejek egyedi irányításának lehetősége különösen hatékonnyá teszi ezt a rendszert az ellenség stratégiai katonai célpontjainak, köztük a rakétasilók megsemmisítése esetén. Ez utóbbi különösen fontos az erőforrások szűkössége miatt, amellyel mind a Szovjetunió, mind a mai Oroszország szembesült. Éppen ezért a folyékony üzemanyagú nehéz rakéták mindig is fontos szerepet játszottak a szovjet és az orosz nukleáris erőkben, már az R–36 (nyugati osztályozás szerint SS–9) komplexum megjelenése óta, mely az 1970-es évek elején volt. Új és régi problémák A nagyszámú cél megsemmisítése mellett a Szarmat feladata az amerikai rakétavédelmi rendszer áttörése is. Ez a probléma akkor merült fel Oroszország szempontjából, amikor az Egyesült Államok 2002-ben kilépett a rakétavédelmet korlátozó szerződésből, és azóta tovább erősítette az interkontinentális rakéták elleni védelmét. Amikor a 2010-es évek elején elindult a Szarmat program, az 30 alaszkai szárazföldi rakétavédelmi rendszer megcélzását foglalta magában. 2017-re ez a rendszer 40 alaszkai és további négy kaliforniai elfogórakéta-bázisra bővült. A jövőben ezeket a rendszereket a következő generációs elfogórakéták váltják fel, amelyek további célzási elemekkel vannak felszerelve, így egyszerre több robbanófejet is képesek semlegesíteni. A rendszert továbbá kiegészíthetik a tengeri és szárazföldi Aegis-rendszerek, sőt akár az űrben működő rakétavédelmi eszközök is, amelyeket Donald Trump „Aranykupola-programja” irányoz elő.* *Azért abban az Aranykupolában nem bíznék annyira, mint a már bevált korábbi rendszerekben – főleg, hogy még el sem kezdték építeni. Nyugaton a Szarmatot gyakran „a Sátán fiának” nevezik – azért, mert az amerikai hírszerzés az R–36M (SS–18) rakétát Sátánnak hívja. A rakétavédelem megkerülésének terén azonban az új fejlesztés inkább az „öreghez” – a Vojevoda elődjéhez, az SS–9-hez – áll közelebb. Ezen a téren a Szarmatnak két üzemmódja van – és mindkettő hasonlít azokhoz a megoldásokhoz, amelyeket az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején az amerikai védelem áttörésére fejlesztettek ki. Először is, a Szarmat képes a rakétavédelmi rendszereket a célpontok megnövelt száma révén túlterhelni. A rendelkezésre álló adatok szerint a rakéta akár 10 robbanófejet is hordozhat. Az amerikai doktrína a jelentések szerint előírja, hogy minden egyes ellenséges robbanófej ellen legalább két, esetleg négy elfogórakétát indítsanak. Ha ezek a becslések valósak, két, teljes harci terheléssel ellátott Szarmat elegendő lehet ahhoz, hogy teljesen lekösse az amerikai védelmet.* *Azért ez erős túlzás, húsz robbanófej megsemmisítése még messze az amerikai védelmi kapacitás felső határa alatt van. Jobb kérdés az, hogy mennyi Szarmatot kívánnak hadrendbe állítani egyáltalán, amikor ennek eljön az ideje? Vegyük tekintetbe azt is, hogy ez a rakéta nem olcsó... Szintén figyelembe kell venni a rakétavédelmi rendszerek áthidalására szolgáló eszközöket, amelyekkel a rakéta felszerelhető – ezek a dipólusos visszaverők, a hamis célpontok és az aktív zavaróállomások. Mindez potenciálisan még több elfogórakéta bevetését teszi szükségessé. Hasonló logikát alkalmaztak az SS–9 fejlesztése során is, amely az első több lépcsős szovjet jatonai rakéta lett, amelyeket a technológia előrehaladtával később egyedi irányító rendszerekkel is felszereltek. Másodszor, az új interkontinentális ballisztikus rakéta állítólag képes nem szabványos pályán megközelíteni a célpontokat. A Szarmat májusi tesztjei után tartott beszédében Putyin kijelentette, hogy az új rakéta hatósugara eléri a 35 ezer km-t, és képes az Egyesült Államokat akár déli irányból is megtámadni, nem pedig az Északi-sarkon keresztül, mint a legtöbb más interkontinentális rakéta. Ez lehetővé teszi az amerikai korai figyelmeztető és elfogó rendszerek jelentős részének kijátszását, amelyek az északi irányból várják a támadást. Első pillantásra ez a megoldás újdonságnak tűnik, különösen a Vojevodához képest, de valójában még annak elődjére vezethető vissza. Az 1960-as évek közepén, amikor az USA komolyan nekilátott a rakétavédelmi rendszerek fejlesztésének, a Szovjetunió elkezdett megoldást keresni azok kijátszására. Ezek egyike a részleges pályára állított bombázási rendszer lett, amely módosított R–36O rakétákat használt. Ahelyett, hogy ballisztikus pályán repült volna, a harci egységet műholdként a Föld körüli pályára állították, majd a szükséges helyen és időben juttatták célba.* *Nem is csoda, hogy ezt a módszert betiltották: minden hullócsillag egy-egy potenciális atomtámadás lehetne. És az ember csak azt kívánhatná, ha meglátja, hogy ne robbanjon fel. A technológia lehetővé tette, hogy az USA területéhez dél felől közelítsenek, elkerülve a radarok észlelését. Egyes adatok szerint a Szarmat is rendelkezhet hasonló képességekkel. A részleges pályára állított bombázási rendszert betiltotta az 1979-ben Jimmy Carter és Leonyid Brezsnyev által aláírt SALT–2 szerződés. Formálisan a megállapodás soha nem lépett hatályba a szovjet csapatok afganisztáni bevonulása miatt, azonban 1986-ig mindkét fél alapvetően betartotta a korlátozásokat. Visszatérés a fegyverkezési versenyhez? Sikerül-e Oroszországnak a Szarmatot még ez év végére hadrendbe állítani, ahogyan Putyin megígérte? A rakéta fejlesztésének bonyolult történetét figyelembe véve valószínűleg nem. A krasznojarszki régióban, ahol a 62. stratégiai rakétahadtest állomásozik, már folyik a Vojevoda-indítóállások átalakítása a Szarmat számára, azonban az új rakétákat valószínűleg csak további tesztek után kezdik el telepíteni. De még ha a Szarmatot a közeljövőben hadrendbe is állítják, ez inkább a szovjet megközelítésekhez való visszatérést jelenti, mintsem bármiféle technológiai vagy stratégiai áttörést. A projekt régóta ismert módszereket alkalmaz az amerikai rakétavédelmi rendszerek elleni küzdelemben, és ugyanazokat a gyengeségeket mutatja, mint elődei. Kétségtelen, hogy a Szarmat komoly fenyegetést jelent az Egyesült Államok számára, de téves lenne az eszközt alapvetően új kihívásnak tekinteni. A projekt inkább a hidegháború késői szakaszának logikájához való visszatérést mutatja, amikor a hadiipar érdekei által szorgalmazott támadó és védelmi rendszerek fejlesztése a fegyverkezési verseny folytatásához és a stratégiai egyensúly felborulásához vezetett. Csak remélni lehet, hogy a világ mai vezetői elég bölcsességet tanúsítanak ahhoz, hogy visszafogják ezt a versengést és elkerüljék a katasztrófát, ahogyan annak idején az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak sikerült. Mindent összevéve a Szarmat rakéta olyan, mint a szovjet gyártmányú égig érő vascsicsergő. Égig ér, vasból van, csak nem csicsereg. Egyhamar nem érdemes megijedni tőle. Szele Tamás