● news.bsdnet.hu

Címlap/Életmód/Lélek/A semmittevéshez is bátorság kell – Te... A modern világban sokan nem tudnak mit kezdeni a hirtelen jött szabadsággal. Az állandó rohanás és teljesítménykényszer miatt a pihenés is kihívássá vált. A videó megtekintéséhez engedélyezze a JavaScript-et, és/vagy fontolja meg egy HTML5 videót támogató böngésző használatát. Eljátszottál már a gondolattal, hogy mi történne, ha holnap reggel egyszerűen megállna a rendszer, amiben élsz, és nem sürgetne semmilyen határidő vagy elvárás? Ez ahirtelen jöttszabadságelsőre talán hívogatónak tűnik a nagy sürgés-forgásban, de a csendben olyan belső hangok is megszólalnak, amiket a hétköznapi pörgés zajával igyekszünk elnyomni. Ezzel a csenddel pedig az emberek többsége – valljuk be – egyszerűen nem tud mit kezdeni. A mai világbanszinte bűntudatot érzünk, ha „csak úgy” vagyunk. Amodern társadalomannyira ahatékonyságmegszállottjává vált, hogy még a szabadidőnket is optimalizálni akarjuk: alvásmérő appokkal fekszünk, és bakancslisták mentén nyaralunk, mintha apihenésis csak egy újabb kipipálandó feladat lenne.Pedig a létezés művészete pont ott kezdődne, ahol kikapcsoljuk a belső teljesítménykényszert– ehhez képest, ha nem termelünk semmi láthatót, azonnal haszontalannak érezzük magunkat.Olvass még a témábanAz orvos elárulja, miért tesz a rostbevitel energikusabbá és egészségesebbé„Ne már, nektek vannak DVD-itek?” – Ittam egy sört egy 23 évessel, és sosem éreztem öregebbnek magamNyilas jegyű a szerelmed? Nehézségek és magaslatok, amiket megélhetsz veleFelkutattuk a 8 legjobb párnát nyakfájásra, lelőhelyekkel Próbáltad mostanában, hogy csak ülsz a metrón, és nem veszel elő sem könyvet, sem telefont? Vagy csak vársz a rendelőben, és nem a kijelzőt bújod? Én mostanában tudatosan figyelek erre,próbálom visszahozni az életembe ezeket az üresjáratokat, és őszintén kijelenthetem: erősen küzdök vele. Nagyon nehéz megállni, hogy ne nyúljak a zsebembe, már csak azért is, mert körülöttem mindenki elmerül a saját készülékébe. Nem arról van szó, hogy vadidegenekkel akarnék cseverészni, de kifejezetten furcsa látni ezt a „kollektív transzot”, aholmindenki menekül a jelen pillanat elől. Értem persze, miért van ez, én is sokszor lopva, a perceket kifeszítve próbálok egy kis olvasástbeszorítani a napomba, csak hogy végre magammal lehessek.De mégis, hova lett az időnk? Miért tűnnek most annyival rövidebbnek a napok, mint régen? Mivel amunkáim nagy része rengeteg kreativitást igényel, azt vettem észre, hogy egy idő után egyszerűen „elteltem”. Azonban ahogy vágyom a kikapcsolódásra, úgy vagyok képtelen megteremteni hozzá a szükséges feltételeket. Ha most választhatnék, mit csinálnék egy szabadnapon, nem biztos, hogy jó szívvel le tudnám tenni a voksom bármi mellett. Mintha minden program, minden hobbi csak egy ideig lenne kívánatos, aztán hamar elveszítené az izgalmát. Ez a belső nyugtalanság mutatja meg igazán,mennyireelszoktunk a valódi pihenéstől: már a kikapcsolódást is ingerekhez kötjük, és ha az inger már nem elég erős, azonnal továbblépnénk. Annyira hozzászoktunk a képernyők vibrálásához és a folyamatos információáramláshoz, hogy ha ez megszűnik,az agyunk gyakorlatilag elvonási tünetekkel reagál. Feszültek leszünk, dobolunk az ujjunkkal, keressük a következő ingert. Ezt különösen könnyű megfigyelni a gyerekeken, én a lányomon is látom: neki már az is „halálosan unalmas”, ami az én gyerekkoromban egy egész napos kalandnak számított volna. A körülöttünk levődigitális zajolyan magasra tette az ingerküszöböt, hogy generációs szinten felejtjük el, hogyan kell a semmiből, a saját belső csendünkből világokat építeni a fejünkben. Pedig az unalom valójában egy értékes, várakozással teli állapot, a kreativitásunk előszobája (lehetne). Ha nem nyomjuk el azonnal egy újabb értesítéssel a kezdődő csendet, az elménk elkezd befelé figyelni. Ilyenkor bukkannak fel azok az ötletek, megoldások vagy elnyomott érzések, amiknek esélyük sem volt a felszínre törni a nagy zűrzavarban. Lehet, hogy pont ez elől menekülünk ennyire megszállottan? Hogy mi van, ha a csendben rájövünk valamire, amit eddig sikerült elaltatni? De vajon meddig lehet ezt csinálni? Mikor jön el az a pont, amikor kollektív szinten mondjuk ki:elég, nem akarunk többet menekülni? A videó megtekintéséhez engedélyezze a JavaScript-et, és/vagy fontolja meg egy HTML5 videót támogató böngésző használatát.