● news.bsdnet.hu

Sejtettem, hogy ez ne egy újabb „megtaláltam a szerelmet egy félreküldött üzenetben” típusú sablonra épülő film lesz. És igazam lett. Ez a film messze túlmutat a műfaji kliséken, és pontosan ez teszi különlegessé. Sokan emlegetik ezt a felütést, de ahogy már írtam, itt a főhős nem a volt szerelmének próbál üzenni, hanem az imádott testvérének. Ez a motiváció az egész filmet átalakítja: ez a fajta fájdalom, a hiány és a gyász feldolgozása egy olyan érzelmi mélységet ad a történetnek, amitől pillanatok alatt beszippantott a cselekmény. A fiatal cukrásznő hangüzenetekben meséli el a vele történt vicces, olykor intim vagy kellemetlen dolgokat a „húgának”. Tudja, hogy Isabelle már nem él, de arra nem gondolt, hogy a halála után néhány hónappal már másé lett a telefonszáma, és egy vadidegen előtt tárja fel a személyiségét. Aki ahogy az ilyen filmekben lenni szokott, természetesen beleszeret. Ami kifejezetten meglepett, az a film dinamikája. Nem egy komótos, lassan csordogáló drámáról van szó! Bár a történet alapja a gyász, a tempó végig pörgős, a párbeszédek élesek és szellemesek. A film egyik legnagyobb erőssége, hogy azokban a pillanatokban sem ül le, amikor a két főszereplő még el sem jut a találkozásig . A nézőt folyamatosan éberré teszi az a feszültség és kíváncsiság, ami a virtuális térben zajló ismerkedést és a múltbeli emlékek feltárását övezi. Üdítő volt látni, hogy a forgatókönyvírók mennyire egyensúlyban tartották a drámát és az életigenlést. A fájdalom mellett rengeteg vicces, boldog és megható pillanatot kaptunk a testvérpár közös múltjából. Ezek a flashbackek annyira életszerűek, hogy az ember úgy érzi, mintha ő is ismerte volna őket. Megmutatják, milyen volt az életük a tragédia előtt, és ezt látva még inkább átérezzük, milyen az a mérhetetlen fájdalom és csend, ami húga halála után a nővérére rászakadt. A múlt és a jelen kettőssége teszi a filmet annyira emberivé és őszintévé, hogy teljesen beszippantja a nézőt. Még azt is, akinek jelen esetben nincsen testvére, és alapesetben el sem tudja képzelni, milyen szívettépő veszteség lenne az elvesztése. Kimondottan jó volt nézni, ahogy a főhős a gyász folyamatán keresztül apránként „visszatalál” az életbe, és közben egy olyan emberrel épít ki kapcsolatot, aki nem véletlenül került az útjába. A kémia a szereplők között érezhető, a szituációk pedig egyszerre szívszorítóak és felemelyőek. Olyan film ez, ami nem hagy nyugodni: még órákkal a stáblista után is a részleteken jár az agyad, és azon, hogy vajon mi hogyan reagálnánk egy ilyen helyzetben. Ha szereted az olyan filmeket, amik nem félnek a mélyebb témákhoz nyúlni, de közben nem akarják letaglózni a nézőt a pesszimizmussal, akkor ezt semmiképp se hagyd ki. Készíts be egy csomag zsebkendőt, mert lesznek pillanatok, amikor a torkodban gombóc támad, de közben garantáltan mosolyogni is fogsz. Ha tetszett ez a film, ezeket is érdemes megnézned: