● news.bsdnet.hu

Felfoghatatlan tempó: három évadnyi sztori hat részben Az utolsó évad legnagyobb bűne talán nem is az volt, ami történt, hanem az, amilyen tempóban. Mintha a macska ráfeküdt volna a távirányítóra, és innentől minden kontroll nélkül felgyorsult volna: esemény esemény hátán, karakterek teleportálnak kontinensek között, és olyan érzésed van, mintha az előző részek tartalmainak összefoglalóját néznéd… csak épp ez maga a sorozat.  Az első rész konkrétan túlcsordul: Jon újra találkozik Brannel és Aryával, Theon kiszabadítja Yarát, megérkezik az Arany Kompánia, Ned Umbert megölik a Mások, Jaime beállít Deresbe, és Jon még azt is megtudja, hogy valójában Aegon Targaryen. Ja, és közben felül egy sárkányra, ami az előzmények fényében óriási esemény kellett volna, hogy legyen (amikor Daenerys először repült Drogonnal a meereeni arénából, tíz percig épült a feszültség), de így szemünk se rebben: egyszerűen nem tudjuk megélni a pillanatot. Mintha ugyanazon a napon állnál oltár elé életed szerelmével, mint amikor ikreket szülsz, kiskutyát kapunk és még imádott nagymamád is meghal.  Daenerys Targaryen és Jon Snow a Trónok harcában (Fotó: Profmedia) Míg korábban sokatmondó párbeszédekre, árnyaltan kidolgozott karakterekre és fokozatos kibontásra épített a Trónok harca, a nyolcadik évad mintha úgy készült volna, hogy a forgatókönyvírók igyekeztek mindent gyorsan kipipálni, amit muszáj volt, a többire pedig egyszerűen fekete ponyvát borítottak, hogy ne is kelljen többet gondolni rájuk.    A karakterek nulla építkezéssel fordulnak ki önmagukból Ha eddig a tempóról volt szó, akkor most annak következménye a téma: a karakterek egyszerűen nem bírják el ezt a rohanást. Ott van ugye Daenerys, akinek komplex, a tarot minden misztikus aspektusát felvonultató karakterét hét évadon át építették a sorozat készítői, aki ugyan kegyetlen tud lenni, de mindig világos morális logika vezeti tetteit. Aztán a végén kapunk pár utalást a mentális szétesésére – elveszíti Joraht, Missandeit, elszigetelődik, árulást sejt mindenhol –, de ez az egész inkább egyfajta ködös vázlat marad, nem valódi karakterfejlődési ív. Nem látjuk, ahogy fokozatosan felőrli a gyász, a paranoia, a rá nehezedő elképesztő mértékű hatalom és felelősség súlya. Egyszer csak ott állunk Királyvár fölött, megszólalnak a harangok, és ő úgy dönt, hogy oké, akkor most porig égeti az egész várost. Nem az a baj, hogy az újszülött kislányukat Daenerysnek nevező amerikai anyák tízezrei ezen a ponton a szívükhöz kaptak, hanem inkább az, hogy egyszerűen nem hisszük el, hogy mindez így, ebben a formában megtörténhetett.  Aztán ott van Havas Jon is, akinek a története konkrétan a sorozat gerince volt. A karakter, aki a Fal parancsnoka lesz, akit a halálból hoz vissza Melisandre, mert „még dolga van”, aki valójában Aegon Targaryen, vagyis a jogos trónörökös, a „herceg, akit megígértek”, a misztikus figura, aki egy napon megmenti a világot a sötétségtől. Az a Jon, aki a végén felfoghatatlan szerelmi áldozatot hoz a birodalom érdekében… és ugyan mi lesz ebből? Semmi. Sem Sárkány-biztos vérvonala, sem a valódi önmagáig vezető kalandos útja nem számít a végső döntésnél, inkább  száműzik a Falhoz – ami ekkorra már funkcióját vesztette, hiszen az Éjkirály halott, a vadak szövetségesek, a fal részben romokban. Ülünk és nézünk üres tekintettel, amint a „kiválasztott” narratíva elpárolog, mint fizetésnap délutánján a méltóság egy vidéki csehóban.  A karakterív dögszaga Jaime Lannister esetében is penetráns: övé az egyik legszebben felépített jellemfejlődés a sorozatban, ő az, aki az önző, felületes, gyűlölt Királyölőből egy komplex, önfeladásra képes figurává válik… hogy aztán visszasétáljon Cerseihez, mintha az elmúlt hét évad meg sem történt volna. Végső döntése nem tragikus, nem katartikus, inkább csak értetlen pislogás vált ki: oké, de ezt most miért? Sokak számára volt csalódása a Game of Thrones-finálé – fotó: Getty Images Csalódást keltő végkifejlet minden fronton A Trónok harca hét évadon át mesterien értett ahhoz, hogyan építsen fel hosszú évadokon át egy-egy nagy pillanatot – hogy aztán az tényleg odavágjon. A nyolcadik évadban viszont sorra érkeznek azok a jelenetek, amiknek katartikusnak kellene lenniük, de valahogy mégsem azok.  A legfájóbb talán épp az Éjkirály halála: az első epizódtól kezdve ő volt az igazi, mindent elsöprő fenyegetés, az a gonosz, amihez képest a westerosi hatalmi játszmák eltörpülnek. Ehhez képest a csúcspont egyetlen epizódban lezajlik, és bár látványban grandiózus, dramaturgiailag meglepően üres: kiderül, hogy egyetlen jól irányzott ugrással ki lehet nyírni az öreget. Nem az a baj, hogy Arya Stark öli meg – ez akár izgalmas döntés is lehetett volna a Stark-lány eddigi útja fényében –, hanem hogy ezzel percek alatt ér véget a 8 évad legfontosabb szembenállása. Közben persze nem csak Jon sorsa marad valódi lezárás nélkül: Arya, aki az Éjkirály kivégzésével az egyik legfontosabb karakterré válik, a végén alig kap szerepet, akárcsak a dothraki és makulátlan seregek, amelyek (bosszú helyett) egyszerűen hajóra szállnak és eltűnnek a ködben.  Egyes karakterekről egyszerűen megfeledkeztek az írók a Trónok harca 8. évadára Egy ponton a Trónok harca már annyi szálon futott, hogy szinte lehetetlen volt mindenkit méltó módon lezárni – de ami a végére történt, az nem lezárás, hanem a nyomok teljes eltakarítása. Vannak karakterek, akik egyszerűen kikerülnek a képből, mintha sosem lettek volna fontosak. Ott van például Jaqen H’ghar, a rejtélyes arc nélküli férfi, aki Aryát kiképezte, és akinek a tudása kulcsfontosságúnak tűnt – majd a hatodik évad után nyomtalanul eltűnik. Vagy Daario Naharis, Daenerys egykori szerelme, akit hátrahagynak Meereenben, hogy vigyázzon a rendre, és akiről soha többé nem hallunk, mintha  a rendelkezésére álló egész hadseregnyi erőforrás nem is létezne. És nem ők az egyetlenek. Ki az új dorne-i herceg, és hogyan került hatalomra, miközben korábban a Martell-ház kulcsszereplő volt? Homoki Ellaria története konkrétan egy brutális cliffhangerrel ér véget – bezárják, hogy végignézze a lánya halálát –, majd egyszerűen elfelejtődik. Nincs következmény, nincs lezárás, nincs visszautalás a történtekre, a Martell-háznak egyszerűen vége lesz. Az a világ, amely korábban aprólékosan ügyelt arra, hogy minden tettnek súlya és következménye legyen, itt mintha elkezdené ledobálni magáról a saját történetszálait. Nézőként talán nem is az a leginkább frusztráló, hogy nem kapunk mindenre választ – hanem az, hogy ezek a karakterek fontosak voltak, egészen addig a pontig, amíg hirtelen már nem.  Ellaria és Tyene a Trónok harca 8. évadában (Fotó: Profimedia) A mai napig felfoghatatlan, miért fogadja el Bran uralkodói státuszát egész Westeros mindenféle fenntartás és ellenállás nélkül, miközben korábban minden erkölcsi gátat átlépve, literszámra folyt a vér a hatalomért?! Hova lettek a trónkövetelők leszármazottjai, a harc túlélői?  A jól felépített világ fizikája hirtelen felborul A Trónok harca világában eddig simán elfogadtuk a sárkányokat, a mágiát meg az élőhalottakat, mert a saját szabályrendszerén belül következetes volt. Megszoktuk, hogy akár nyolc-tíz évig is nyár van, amit még hosszabb tél követ, de a közelgő télből aztán percek alatt lesz újra nyár az Éjkirály halálával, amit Arya úgy abszolvál, ahogy a semmiből ugrik elő, észrevétlenül. Ugyanígy nehéz komolyan venni azt a jelenetet, amikor Daenerys Targaryen több száz méter magasból sem veszi észre Euron Greyjoy flottáját – hogy aztán később ugyanazt a flottát pár perc alatt porig égesse. És ez a következetlenség végigkíséri az évadot. Egy ponton az élőhalott sárkány képes áttörni a Falat, ami évszázadokon át védte a birodalmat, később viszont a rakás kő mögött álló Havas Jont már nem tudja elérni. Vagy ott van Bronn fenyegetése számszeríjjal, ami akkor élet-halál kérdésnek tűnik, később mégis mindenki túlteszi magát rajta egy vállrándítással. Ezek nem apró hibák, hanem olyan törések a világ működésében, amelyek kizökkentik a nézőt. Mert egy fantasyben bármi megtörténhet – csak legyen értelme a saját szabályai szerint. Itt viszont mintha ezek a szabályok epizódról epizódra átalakultak volna. Maguk a színészek (itt épp a game of Thrones 8. évad premierjén) is fenntartásokkal fogadták a finálé végkifejletét – fotó: Getty Images Hol maradt a tét? A GOT izgalma itt végképp leül A Trónok harca egyik legnagyobb erőssége pont az volt, hogy senki sem volt biztonságban. Ned Stark halála után mindenki megtanulta: itt nincs dramaturgiai páncél a főszereplőkön, bárki simán meghalhat. Ehhez képest a nyolcadik évad legnagyobb csatájában, a deresi ütközetben hirtelen mindenki túlélő üzemmódba kapcsol. Havas Jon, Daenerys Targaryen, Tyrion Lannister, Sansa Stark, Arya Stark – mindenki, aki kellő népszerűségnek örvend a rajongók körében (mert azt sajnos nem mondhatjuk, hogy akinek még dolga van a sztoriban), valahogy megússza, miközben statiszták és mellékszereplők hullanak, mint a legyek.  És ezzel el is tűnik az a feszültség, ami korábban végig ott vibrált a levegőben. Nem azért izgulsz, hogy ki éli túl, hanem csak nézed, hogy éli túl. És amikor már nem érzed, hogy valódi következménye lehet a dolgoknak, valahogy az egész veszít az éléből, a láthatatlan védőburok a főszereplők körül pont a kiszámíthatatlanság izgalmát öli meg. Az a bizonyos Starbucks-pohár (és társai) És akkor elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor már nem is a történet bosszant, hanem az, ahogy egyszerűen kizökkentenek a világból. A leghíresebb baki persze a legendás kávéspohár, ami teljes nyugalommal ott virít az asztalon egy jelenetben – egy olyan sorozatban, ami addig híres volt a részletekbe menő kidolgozottságáról. És ha ez még nem lenne elég, később műanyag vizespalackok is feltűnnek a háttérben, méghozzá pont egy kulcsjelenetben, amikor királyt választanak. Persze lehet legyinteni, hogy „jó, ez csak egy baki”, de valójában többről van szó. Királyvár architektúrája epizódról epizódra változik, mintha nem ugyanazt a várost látnánk, és még Daenerys frizurája is gyanúsan ingadozik jelenetről jelenetre. Ezek apróságnak tűnnek, de pont egy ilyen kaliberű sorozatnál leghangolóbbak, mint félbehagyott boncolás áramszünet idején. És a végén már nem Westerosban vagy – hanem egy forgatáson, ami ráadásul nem is sült el túl jól a végén. A nyolcadik évad fanyar utóízt ad az előző hétnek is A nyolcadik évad után nemcsak a nézők maradtak döbbenten. A rajongók petíciót indítottak az újraforgatásért, mémek és dühös kommentek lepték el az internetet, és a szakmai méltatás is agyosabb lett, mint az igazi Észak. Több színész is finoman – vagy kevésbé finoman – jelezte, hogy ők sem feltétlenül így képzelték a lezárást: Emilia Clarke például diplomatikusan, de érezhetően kerülte a konkrét válaszokat, Kit Harington egy interjúban kiábrándítónak nevezte a finálét, majd később árnyalta a kijelentését. A hangulat a premier körül ugyanezt a kínos feszengést hozta, ami azért egy ekkora ívű sorozatnál igen beszédes. És talán ez az egészben a legfájóbb: nem egyszerűen egy rosszul sikerült évadról van szó, hanem egy olyan befejezésről, ami visszamenőleg is kikezdi azt, amit addig szerettünk. Mert amikor tudod, hogy egy történet végül hova fut ki – vagy inkább hova nem –, akkor már máshogy nézed az elejét is. A nagy felvezetések, a jóslatok, a karakterívek egyszer csak elveszítik a súlyukat, és hiába néztem újra háromszor is a nyolc évadot, ezt a fura utóízt azóta sem sikerült kiheverni. Fotók: Getty ImagesThe post 15 éve indult a Trónok harca – 7 dolog, amit a 8. évad óta sem tudunk megbocsátani first appeared on nlc.